A Katonában a premier előtti este jártam, mezei nézők társaságában. A színház már megtartotta a szokásos főpróbáját korábban, így, ha az előadásról nem is olvashattam semmit, már a nap folyamán, az Ódryn néhány színházi törzsnéző szuperlatívuszokkal emlegette ezt is, illetve a Katona másik friss bemutatóját, a Bánk bánt is, sőt jókat hallottam a II. Richárdról is, amelyek még akkor szintén előttem voltak. Van nem-virtuális információ áramlás is a városban, amelyik előadás foglalkoztatja a nézőket, arról szívesen beszélnek. Annál nincs semmi erősebb, mint amikor egy közeli jó ismerős azt mondja pl., hogy „a Taruffe az valami zseniális, és a Keresztes...! - feltétlenül nézd meg”. Tekintve, hogy a Médeia után azonnal eleve oda indultam, ez nem volt rossz előkészítés, bár az sem mondható, hogy „leszpoilerezték” a részleteket.
Fekete Ernő - Máté Gábor és Ónodi Eszter - amikor már közel a vég
A Tartuffe-ről én is csak azt mondhatom röviden, amit nekem mondtak: feltétlenül nézendő, nagyon jól sikerült és szórakoztató. Két óra szünet nélkül.
Részletesebben:
Most már összességében elmondhatom a hétvégi premier-dömping után, hogy érdemes volt besűríteni a napjaimat, a színházak nagyon odatették magukat. Jó döntést hozott, aki az ünnepi előkészületek és a saját dolgainak intézése helyett ezeket az előadásokat választotta. A megszorítások MŰVÉSZILEG jót tesznek az előadásoknak, és koncentráltság, ihletettség érződött számomra nemcsak ezen, de az Örkény két új előadásán is (A legyek, Lót), amelyeket viszont én néztem meg még főpróba-állapotban.
Hiába tudjuk ezt, mégis jobb lenne egy unalmas, stresszmentes közegben létezni, ahol nem függ a színházi műhelyek egyrésze fölött Damoklész kardjaként a támogatások elvonása, illetve a pénzosztók szándéka, hogy mindenáron beleszóljanak a művészi munkába.
Jó darab a Tartuffe, még kötelező olvasmányként sem szokták unni -utálni a diákok, és gyakran műsorra kerül. Ennek sok oka is van, a darab hangsúlya áthelyezhető a magánéleti vagy a közéleti szálra tetszés szerint. Az előadás színlapja nyolc kérdést tesz fel nekünk, és a megtekintés után talán ezekre magunkban sikerül is választ adni.
A színházi adattár 87 Tartuffe-bemutatót tart nyilván, ebből mindössze hatfélét láttam, köztük a Katona 2000. novemberében tartott Zsámbéki Gábor-féle verzióját is, amelyben Fekete Ernő volt a címszereplő, Máté Gábor pedig Cléante. Sokkal többnek tűnik ez a hat, nyilván azért, mert az elmúlt 25 év alatt sokszor is tanítottam, és jelenetről jelenetre ismerem. Emiatt azonnal átjött, hogy most nem a megszokott Vas István fordítást használják, illetve abból csak egy részt idéznek, mégpedig Tartuffe Elmirának hódoló szövegét, hogy annál is inkább érezzük, hogy nem illik bele a szövegkörnyezetbe. A szövegkönyvet Alice Georgescu román fordítása alapján a rendező Bocsárdi László és a dramaturg, Kali Ágnes készítette, és nagyon érezni rajta a törekvést, hogy minél jobban hasonlítson ahhoz a nyelvhez, amit mi nézők is használunk.
Bánfalvi Eszter - Kocsis Gergely - Mészáros Blanka - Ónodi Eszter
Jelenleg a városban nem ez az egyetlen működő Tartuffe, az Örkényé évek óta megy töretlen sikerrel, mostanáig többszáz tanítványom látta, sőt a Radnótiban a „Moliere – the passion” előadás részeként nézhető egy Tartuffe-kivonat is. Ez az utóbbi volt olyan erős élményem, amelyik néha felidéződött ma este is, aki még nem látta Pál András és Schneider Zoltán kettősét, érdemes összehasonlítani a Katonáéval, önmagában ez is megvilágíthatja egy mezei néző számára, hogy milyen sokféleképpen lehet érvényesen hozzányúlni egy remekműhöz.
Bocsárdi rendezésében nagyon sok a geg, rengeteget lehet nevetni egyes effekteken, ruhákon, gesztusokon, szórakozunk - ez elvileg egy vígjáték! -, miközben nem is kétséges, hogy a színház állásfoglalását nézzük, a jelenlegi helyzetre adott válaszát. Azt hiszem, hogy a szereposztás is azért olyan, amilyen és plusz jelentése van annak, hogy Orgon szerepét Máté Gáborra osztották.
Keresztes Tamás a megnyíló fallal
Az első hatás, ami ér minket az természetesen a színpadkép. Bartha József tükörszerű felületet tervezett, amelynek a másik fő jellemzője éppen az üressége, illetve a hátsó fal mozgathatósága. Az előadásról már közzétett fotók sokaságán is látszik a kereszt forma, amely hol előtűnik, hol mindössze egy „kémlelő nyílás” marad helyette. Az előadás ezzel a fallal sokat játszik, és ennek a falnak nem mindig kiszámítható nyitódása-záródása önmagában is jelzi, hogy szereplőinket folyton figyelik (és ez igaz is, mert az ügyelő, a világosító, hangosító, és a további láthatatlan technikai munkatársak mind ott vannak, és precízen dolgoznak). Az a ház, amelynek a falai így mozognak, nem is rejthet titkokat, és nem is csodálkozhatunk, hogy a felsőbb hatalom mindent tud Orgon és háza népe tevékenységéről.
Ebben a térben még erősebb hatást keltenek az extravagáns jelmezek, Cs. Kiss Zsuzsanna ruháin érződik, hogy nem hétköznapi viseletnek szánta őket, de a legtöbbnek van olyan eleme, amelyik egyértelműen utal arra, hogy 2019-ben vagyunk, nem pedig a szerző korában. „Az egy ruha – egy egyéniség” – alapelv érvényesül most is, ebben a rövid idő alatt bonyolódó intenzív történetben nincs különösebb értelme többször is átöltöztetni a színészeket.
Az első igazán meghatározó élményünk Fekete Ernő Pernellnéje, a „kedves Mama”, akire nézve még egykori Tartuffe-je is óhatatlanul felidéződik. Mindössze két jelenete van, de így is közel olyan nyomasztó, mint maga a címszereplő, és az előadás végi tapsa is hasonlóképpen igazán erőteljes. Aki őt megnézi, meggyőződhet arról, hogy a színpadi jelenlét hossza és az alakítás ereje között nincs szükségszerű összefüggés. Nem lepődünk meg, hogy Orgon egy ilyen anya zsarnokoskodásától szabadulni szeretne mindenáron. Akármilyen ellenszenves a karakter, élvezi a közönség most is, hogy férfi játszik nőt, isszuk a szavait, amelyek sokat mondóak: „mindenkinek véleménye van és mindenki szónokol”, „szabad gondolkodást szimatolok” – már első jelenetével bemelegít minket, sokat nevetünk az előadás első perceitől kezdve. Egyébként szerintem már itt eldől, amíg Fekete Ernő hosszan néz minket, mi meg őt, hogy szeretni fogjuk az előadást, és várjuk, hogy ezek után mi jöhet még.
Ami még jöhet: Tasnádi Bence és Mészáros Blanka a szobalány karmai között
Az előadást élénken kommentelő nézők kerültek mögém ezúttal, korábban ilyeneket nemigen lehetett látni a Katonában. Lehet, hogy most már nemcsak azt kellene bemondani, hogy azért tilos a telefon, mert zavarja a szomszédunkat, de ugyanígy magyarázattal, hogy „kedves nézőink, ha partnerével előadás közben beszélget, az az Önök körül ülők figyelmét is elvonja”. Sokakban ez a szempont fel sem merül, ez a közösségi szórakozás hátránya, ki vagyunk szolgáltatva a környezetünk hatásainak is.
Miután a darab kötelező olvasmány, jönni fognak rá még további kacarászó tinilányok is, akiket felélénkít majd a sok a poén, a helyenként bohózat felé tolódó jelenetek, az alkalmankénti interakció a közönséggel. Megjegyzem: az első sor közepe táján az embert az átlagosnál több élmény érheti, de talán ide „félős” néző eleve nem is vesz jegyet, így aki itt köt ki, az feltehetően örülni is fog annak, ha közelről éli majd át egyes színészek közelségét.
Pernellné után a címszereplő esetén a tervező még tud fokozni, tényleg nem felejthető Keresztes Tamás figurája, akivel kapcsolatban minden néző tudna sorolni még egy néhány „azannya”-típusú élményt, nekem most az Ascher-alakítása ugrott be. Három szemével mindent lát, mindent megfigyel, minden jelenetben erősen kellemetlen a jelenléte. Megértjük, hogy a háziak nehezen viselik.
Ezen a napomon ő a harmadik férfi-főszereplő, aki házasságtörő kapcsolatot kezdeményezne (lsd. még Legénylakás, Médeia), és az alakítása centrumában a nemi vágya, illetve a még ennél is erősebb hatalomvágya áll. Az, hogy az élvezeteket mennyire hajszolja nagyon markánsan kirajzolódik abban, ahogy egy gránátalmát megeszik, illetve inkább szétmarcangol, és e jelenetnek persze jobban a hatása alá is kerültem volna, ha nem lenne a déligyümölcs evés mostanában tipikus színpadi megoldás. Megjelenik a narancs és grapefruit a salgótarjáni Tarnóczi-rendezésben is, sőt a narancs még a Komlósi Ildikó gála Carmen-keresztmetszetében is kap szerepet hasonló funkcióval. A gránátalma részben új, és vele legalább sokkal nagyobb színpadi koszt lehet csinálni, látványosabb a fehér padlón a szétszóródott vörös magok tömege.
Eszembe jutott előadás közben a Katona egykori legendás Imposztora még a színház beindításának időszakából, benne Spiró György Tartuffe-elemzése, és most is elhangzik, hogy Tartuffe tényleg szerelmes, és ahogy Elmíra mondja: „a szerelmes embernél nincs kiszolgáltatottabb”. (Erre feltehetően asszociálható lenne a Radnóti új előadása, A vágy, amelynek kapcsán a rendező, Alföldi Róbert nyilatkozataiban kiemeli a szerelem és a vágy közötti jelentős különbséget. Ezen a premierdús hétvégén ez is egy opció volt, nekem még kimaradt, majd jövőre igyekszem ezt is megnézni.)
Keresztes Tamás Tartuffe-je inkább vágyakozik csak, és elbizakodottságával együtt is nevetséges, visszataszító figura, nehéz elképzelni, hogy miként futhatott be ekkora karriert Orgonnál. Ha valaki korábbi Tartuffe-ökre gondol, akkor talán észreveszi, hogy a rendező mintha azt tűzte volna ki, hogy a lehető legjelentéktelenebbnek mutassa be, hiszen mégsem ő a legfőbb baj forrása...(Sajnos.)
A legtöbb Tartuffe-előadásban mégis Orgon az, aki a legjobban számít, amennyiben tragédiának nézzük a történteket, az ő vesztesége a legnagyobb, és itt elsősorban nem arra gondolok, hogy a háza, minden vagyona és a személyes szabadsága kerül veszélybe. Átverte az, akiben nagyon akart hinni. Máté Gábor pedig szándékosan akar vak lenni, szürke öltönyében akár magas beosztású hivatalnoknak, cégvezetőnek, de akár politikusnak hihetjük. Magasra jutott polgár, ez bizonyos.
Máté Gábor, a boldog (de mitől?)
Az említettek mellett még nagyon is jelen vannak a többiek, akik éppen azt a nagyon steril közeget mutatják, amelyből leginkább csak elvágyódni lehet. Kevéssé természetes, hogy a fiatalok ügyeit a szobalány – Dorine: Bánfalvi Eszter – intézi, és akik valóban alkalmatlanoknak tűnnek a lobbizásra, könnyen befolyásolhatóak. Akár még az is bírhat plusz jelentéssel, hogy az olyan sok színésznővel rendelkező társulatba vendéget hívtak a betolakodó elleni szembeszállásra. Mészáros Blanka és Tasnádi Bence kedvesek, szerethetőek, bár tudnak kellemetlenkedni is, de saját magukért kiállni azért mégsem. Vizi Dávid Damisként hozza a meggondolatlanul cselekvő fiút. Ránézve nem úgy tűnik, hogy Orgon jogosan féltékeny rá, nekem nem tűnt fel, hogy mostohaanyja különösebben vonzaná. Erősebben fűtheti felháborodását az a félelem, hogy az előttünk meg nem jelenő lányt, Valér húgát el fogja veszíteni, ha Valérhoz apja mégsem adja hozzá Mariannt. Cléante, a rezonőr is inkább tűnik nárcisztikus hajlamú okoskodónak Kocsis Gergely elővezetésében, nem fedezhetjük fel benne a család oszlopát.
Az előadásból úgy tűnik, hogy Orgon felesége senkihez sem kötődik különösebben, de Ónodi Eszter alakításából úgy éreztem, hogy ez annyira nem is zavarja, és képes lenne a konfliktusait maga megoldani.
A vég most már valóban közel...(Keresztes Tamás megfogva, napszemüvegben (!) )
Ez a Tartuffe- rendezés nekem kevésbé szólt a darab magánéleti szálairól, a viszonyokról, és ez a történetet nézve logikus: a betolakodó jelenléte az egész családnak jelent akkora fenyegetést, hogy így kisebb súlya van annak, hogy „békeidőben” ki kihez miként viszonyult.
Ezt erősen igazolja az előadás vége, nem marad el a borítékolható hatalmas fordulat, amelyre a mű minden ismerője számít, mégis megáll a levegő. A betolakodót eltávolítják, ahogy arra számítunk, de mégis fennmarad a kérdés: ez most tényleg jó-e nekünk? Ez most valóban a komédiáknál szokásos boldog vég? A deus ex machinát Borbély Alexandra hozza…
Akárhogy is áll valaki hozzá az előadáshoz, ha vannak előzetes élményei, ha nem, ha mélyre ás, ha nem, az elmondható, hogy már erre a premier előtti alkalomra is egészen összeállt a kép, a „feltétlenül mindenkinek nézendő” kategóriába sorolhatom a Katona idei utolsó nagyszínpadi bemutatóját.
PS. Mészáros Csaba képeit a fotós Fb-albumából töltöttem le, amelyet egészében is érdemes végignézni.