Mezei néző

Manapság egy teltház korántsem magától értetődő jelenség, és nagyon kell örülni, ha egy színház ezen a kínálati piacon egy olyan új előadást tud mutatni, amelyik láthatóan tényleg megszólítja a közönséget, ráadásul nem pusztán laza kikapcsolódást kínálva. (Nem mintha az utóbbi néha nem lenne életmentő fontosságú.)

Dr. Piczkó Katalin pszichiáter könyvéből, a Szeretetkertből saját maga egy színházi sorozatot formált, amelyhez partnereket is talált négy színész – Balázsovits Edit, Csöre Gábor, Kálloy Molnár Péter és Schell Judit – és egy zenész személyében, így nem pusztán az ő tapasztalatait hallgathattuk meg a párkapcsolati problémák gyökereiről, de néhány helyzeten keresztül láthattuk „élőben”, a színészek improvizációi által is.

A második alkalom június 25-én lesz, már kaphatóak rá jegyek.

Különleges összművészeti élmény a Danubia Zenekar és a „Poste Restante” produkciója, amelyet a zenekaron és annak vezetőjén Hámori Mátén kívül a főszereplő és egyben az egyetlen énekes szólista, Szemenyei János fémjelez. Aki megnézte a friss bemutató három előadása közül bármelyiket, feltehetően még a korábbi Winterreise projektje miatt tette ezt (én már öt éve van, hogy láttam!), bár az Átrium közönségének soraiban lehettek akár olyanok is, akiket kimondottan maga a Robert Schumann dalciklus vonzott be. (Szerintem kevesebben, mint ahányan a színészre voltak elsősorban kíváncsiak.)

Az előadás nyolcvan perces, és feltehetően időnként még elő fog tűnni a műsorban, így most azon melegében írok róla egy AJÁNLÓT, azaz nem zenekritikát.

Mire számíthat az, aki a Dichterliebe (Költői szerelem) megtekintésére vállalkozik Horvát Lili rendezésében?

Az Ördögkatlanon figyeltem fel Gerlits Réka és Mészáros Piroska sorozatára, amely az online térben is követhető, van külön honlapja.

Manapság bármilyen önálló vállalkozás, amelyet színészek függetlenül hoznak létre, TETTnek számít. Minden színházi alkotó ki van szolgáltatva a pályázati pénzeknek (amelyek hol csordogálnak, hol nem), és nehéz így talpon maradni.

Ezzel a tudattal néztem meg pénteken délelőtt a 6Színben az esti előadás főpróbáját, amelynek a vendége ezúttal Csonka András volt.

Bízom benne, hogy jövőre AJÁNLÓként is hasznosulhat ez a nyomhagyás (NEM kritika), mert hátha nem tűnik el öt-hat alkalom után ez a márciusi bemutató, és Horváth Csaba szegedi Don Giovannijáról nem maradt le végérvényesen mindenki, aki pont holnap akarta megnézni Pesten, a végül eltörölt Primavera Fesztivál keretei között.

A táncosok sűrűjében: Sándor Csaba - mögötte-felette pirosban: Dobrotka Szilvia (Elvira)

Szeretek az előadások szövegéből vett idézetet kiemelni címnek, és ezúttal is ez történik. A Miért? – nagyon hangsúlyos helyen elhangzó kérdés, és többféleképpen is folytatódik Benedek Albert hetven perces színdarabjában, amelyet Inoka Péter, Szabó Sára, Gulyás Ádám, Kelemen Tímea, Bodó Edit és Kocsis Fülöp Soma játszik Kalácska Gábor könnyen szállítható díszletében, a Szputnyik Shop ruháiban.

A 2015-ös bemutató – fogalmam sincs, hogy hány előadás után – eljutott tegnap a 6Színbe is, ahol sikert is aratott. Aki szintén látta már, akár csatlakozhat is ehhez a nyomhagyáshoz kommentekkel.

Kelemen Tímea, Gulyás Ádám, Szabó Sára és Bodó Edit

A budaörsi színház bemutatójára indulva elsősorban az a kérdés foglalkoztatott, hogy mennyire fognak útjába állni a darabhoz kapcsolódó régi élményem annak, hogy ezt az új produkciót szeretni tudjam. A nagy emlékek általában erős versenytársak, és nem könnyű velük eredményesen harcolni.

Aztán az előadást nézve ennek már nem éreztem a jelentőségét. Elsősorban azért, mert azóta teljesen máshol tartunk – a színházi közegnél talán még nagyobbat változott körülöttünk a világ, és ez a történet már nem is tűnik olyan megdöbbentőnek, mint 1992-ben.

Hartai Petra, Bánki Mihály, Chován Gábor

Két Simon Boccanegra között megnéztem egy krimi-vígjátékot, amelyiknek alapesetben nem vagyok a célközönsége. Mindez már a múlt pénteken történt, így most már megvan a szükséges távlatom is az ajánló megírásához.

A következő alkalom ugyanitt május 27-én lesz (jegyek itt), de mivel a Fórum Színház minden esetben turnézó produkciókat hoz létre, nem kizárt, hogy az ország bármely településén addig már lesz, aki találkozik ezzel az előadással.

Alexandru Agache szintén sokat énekelt világszerte, jegyzett bariton, akinek itthon is megvan a rajongótábora, sőt sokan előre jobbnak, alkalmasabbnak tartották a szerepre Domingónál. Az „inkább Agachével kell látni” tábornak (illetve azoknak, akik nem a szereposztásra, hanem a darabra mennek) négy alkalom jut, amelyek közül egy már lement.

A három domingós előadásról már írtam, most az április 30-i előadás megtekintése alapján legyen itt néhány benyomás. Most még ez ajánló is lehet, elvétve felkerül még egy-egy jegy az Opera oldalára, és állójegyek minden alkalomra lesznek kezdés előtt két órával.

2022.04.30 délelőtt - tapsrend a szólistákkal

A „JÓ, hogy VAN!!!” – mindent felülír, sokan vártunk a Mefistofelére, sokan visszaültünk többször és ebben nagyon segített, hogy a hét alkalmat szépen széthúzták. Feltehetően egyeztetési okokból, de ez mindegy: a törzsnézőknek ez lenne a szerencsés megoldás, nem az egyes címek lepörgetése gyors egymásutánban.

Az Operaház nyilván a többségre gondol, akik eleve jó esetben is csak egyszer mennek el valamire és esetleg más praktikus szempontokra. (A magam részéről igazán örültem volna, ha ugyanígy tervezték volna be a Figarókat, a másik produkciót, amelyet a legjobban vártam ettől az évadtól. De az, hogy az is LESZ, mégis fontosabb, mint az, hogy kilenc napon belül lemegy majd az öt előadás.)

A Mefistofeléről ezt a nyomhagyó bejegyzést a hétből hat előadás alapján írtam meg, kicsit ajánlónak is a majdani tévé-közvetítéshez, amelyet már elkezdtem várni. (Miután már a korábbi sorozatokról több még mindig olvasható ajánlóm is született, nagyon nem részleteztem magát a rendezést, amelyet eddig összesen 34 este játszott az Operaház, így sokak számára ismerős egyébként is.)

Az előadások közül hármat a földszintről láttam (egyet főpróbajeggyel, kettőt sajtójeggyel), és hármat a harmadik emeletről. A hat előadásról a következő öt oldal és 15 kép talán nem lehetetlenül sok...

Aki a bemutatóból még mindig megvan és állta a sarat: Létay Kiss Gabriella

Az Operaház felújította Simon Boccanegra előadását, és a kitűzött hétből már hármat le is játszottak Placido Domingóval. Az ő szereplése volt benne (elvileg) a legfőbb vonzerő, bár ez némelyekben előre indulatokat is keltett. Utóbbiak nyilván kihagyták, és a későbbre várható tévé-közvetítés alapján fognak róla nyilatkozni. (Aki nem célközönsége egy előadásnak semmilyen szempontból, az csak nem fizet érte sokat, és talán nem vállalja be érte az állójeggyel járó kellemetlenségeket sem. Ennek köszönhetően drukker-közönség volt jele mindháromszor, amely értékelni is tudta a látottakat.)

Megjegyzem: erre a hét előadásra egyformán elfogytak két hónappal előre a jegyek, az Alexandru Agachéval meghirdetett alkalmakra is ugyanúgy. (Lehet, hogy a többséget mégis Verdi és a ritkán játszott darab vonzza? Netán a magyar közreműködők? - Verdi túlkínálat biztosan nincsen a műsorban, bár ezek szerint akár lehetne is.)

Ez a bejegyzés mindhárom előadás (főpróba, premier, tévé-felvétel) harmadik emeleti megtekintése alapján készült. (Mondanám, hogy ajánlónak a következő négyhez, de mivel nem nagyon vannak jegyek, erre rég nincs szükség.)

Placido Domingo, Francesca Sassu, Brickner Szabolcs és Cser Krisztián