Manapság egy teltház korántsem magától értetődő jelenség, és nagyon kell örülni, ha egy színház ezen a kínálati piacon egy olyan új előadást tud mutatni, amelyik láthatóan tényleg megszólítja a közönséget, ráadásul nem pusztán laza kikapcsolódást kínálva. (Nem mintha az utóbbi néha nem lenne életmentő fontosságú.)
Dr. Piczkó Katalin pszichiáter könyvéből, a Szeretetkertből saját maga egy színházi sorozatot formált, amelyhez partnereket is talált négy színész – Balázsovits Edit, Csöre Gábor, Kálloy Molnár Péter és Schell Judit – és egy zenész személyében, így nem pusztán az ő tapasztalatait hallgathattuk meg a párkapcsolati problémák gyökereiről, de néhány helyzeten keresztül láthattuk „élőben”, a színészek improvizációi által is.
A második alkalom június 25-én lesz, már kaphatóak rá jegyek.
Az előadás pontosan így nem nézhető meg újra, és nemcsak azért, mert a közönség ötleteire is épít és improvizatív a jellege.
Dr. Piczkó Katalin elmondása szerint több, mint húsz éve foglalkozik párkapcsolati problémák kezelésével, és a felgyűlt tapasztalataiból írta a könyvét, amelyben a két ember közötti kapcsolatot nevezi jelképesen kertnek, amelynek 17 részét különíti el. Ezeket a részeket fogja a sorozat tovább vizsgálni, amelyek persze láthatóan összefüggenek egymással.
Az este mindkét része kivetített animációval indult, amely alatt bevezetett minket a témába, és meghallgathattunk néhány alapállítást a szerelmi kapcsolatok létrejöttéről, dinamikájáról, és azt a nagyon nem felesleges mondatot is: a kapcsolatok fennmaradásához folyamatos munkabefektetés kell: ahogy egy kertet, a kapcsolatot is gondozni kell.
A könyv kapható, és akit ennek a kert-motívumnak a bővebb kifejtése érdekelni kezdett, akár az előadás előtt-után is megvehette. A színházi sorozat elsősorban azoknak szól, akik arra is kíváncsiak, hogy néz ki az elmélet gyakorlatban, mit ad hozzá mindehhez a közönség, illetve a színészek.
Ez valóban interaktív előadás, a pszichiáter kérdéseivel ténylegesen megmozgat minket. Volt már egy korábbi sorozata a Tháliában (Patália), aki azon részt vett, feltehetően már tudja, hogy mire számíthat. Sokszor megszólít minket, sőt aki szeretné, saját problémáját is a színpadra viheti, hogy a színészek eljátsszák, majd megoldást találjanak rá.
Az első részben a bevezető után valóban Ádámtól és Évától indultunk, és az alma leszakításának története által egyszerűen beláthatóvá vált, hogy magunkat űzzük ki a paradicsomból, nem is kell ehhez asszisztencia. Minden a kommunikáción múlik, és egyáltalán nem mindegy, hogy miként próbáljuk meg érvényesíteni a partnerünkével akár egészen ellentétes érdekeinket, akaratunkat. Nagyon sokféleképpen lehet azt az almát kérni, leszedni vagy a leszedést késleltetni. (Balázsovits Edit nemcsak Éva belső hangjaként, de almafaként is végig lelkesen játszott – róla szinte kizárólag a játék örömét tudtam leolvasni.)
Azt, hogy miként képviseljük magunkat, vagy éppen engedünk a másiknak, Eric Berne „hóember” modelljének segítségével jól be lehet mutatni. Ezt a modellt mindenkinek külön ki is nyomtatták, aki akarta, nyilván kitehette azóta már akár a hűtőre, hogy figyelmeztesse a helyes kommunikációra. (Csak semmi manipuláció, érzelmi zsarolás!)
Emlékeztetőül: egy konfliktusban részt vehetünk felnőttként, de előhozhatja belőlünk a szülő énünket (a jóságos, a kritikus vagy az irányító szülőt), de akár a gyermekit is (a szabad, a síró vagy az alkalmazkodót). Sokat elárul egy kapcsolatról, hogy abban jellemzően milyen pozícióba helyezzük magunkat, váltogatjuk-e ezeket a szerepeket.
Az előadásban néhány néző is színpadra léphetett és a színészekkel együtt a számára kisorsolt „én-szerepben” reagálhatott, mi pedig kitalálhattuk, hogy ki melyiket kapta a lehetséges hétből.
Négy önkéntes néző könnyen akadt erre a feladatra, de a második részben már nehezebben vállalta valaki, hogy a jelenlévő kb. 250 emberrel megossza valamelyik saját párkapcsolati problémáját.
Végül mégis akadt egy férfi, aki által az édenkertet tényleg elhagytuk, és azt láthattuk a színészek improvizációjában is, milyen nehézségeket okoz az autóvezetés, ha mindkét fél akarja.
A konfliktus lényege: sokak számára az irányítás átadása nehézséget okoz, és ha erre kényszerül, feszültség keletkezik benne.
A jelenetsor, amelyben a négy színész (hol aktív félként, hol belső hangként) megpróbált a pszichiáter irányításainak megfelelően „jól viselkedni”, azaz nem manipulálni, nem erőszakoskodni, nem minősíteni, stb. tanulságos volt azért is, mert amikor a két fél igényei ütköztek, a felsorolt eszközök alkalmazását érezte mindenki természetesnek.
Végül létre tudták hozni az ideális beszélgetést, de erről Csöre Gábor – aki Schell Juditnak nagyvonalúan átengedte a vezetést - a közönség helyeslésétől kísérve azonnal megmondta: „ugye milyen fura!”, „ugye, milyen életidegen?”
Számomra ez volt az este legfontosabb pillanata, mert a színésznek tényleg igaza volt, biztosan kevesen kommunikálnak tudatosan, és fel sem tűnik, ahogy mind belecsúszunk valamifajta játszmába.
Ezt már nagyon könnyű volt bizonyítani az előadás végén: ugyanebben a szituációban a színészek szabad kezet kaptak, de minden „negatív” húzás esetén, amely a kapcsolatnak ártott, a fényt csökkentették a színpadon. Igen, az lett, ahogy talán Kálloy Molnár Péter meg is jegyezte előre: „akkor sötétben fogunk játszani”.
Az előadás erre lehet jó, hogy ennek tükrében ki-ki meglássa, hogy esetleg ő maga már régen sötétben játszik, és esetleg nemcsak a másik tehet erről.
