Különleges összművészeti élmény a Danubia Zenekar és a „Poste Restante” produkciója, amelyet a zenekaron és annak vezetőjén Hámori Mátén kívül a főszereplő és egyben az egyetlen énekes szólista, Szemenyei János fémjelez. Aki megnézte a friss bemutató három előadása közül bármelyiket, feltehetően még a korábbi Winterreise projektje miatt tette ezt (én már öt éve van, hogy láttam!), bár az Átrium közönségének soraiban lehettek akár olyanok is, akiket kimondottan maga a Robert Schumann dalciklus vonzott be. (Szerintem kevesebben, mint ahányan a színészre voltak elsősorban kíváncsiak.)
Az előadás nyolcvan perces, és feltehetően időnként még elő fog tűnni a műsorban, így most azon melegében írok róla egy AJÁNLÓT, azaz nem zenekritikát.
Mire számíthat az, aki a Dichterliebe (Költői szerelem) megtekintésére vállalkozik Horvát Lili rendezésében?
Egy dalest nagyon kevés nézőt szólít meg rendszerint, ezt nagyon tudják azok, akik az évad folyamán az Eiffel Műhelyház hasonló (egyébként nagyszerű) koncertjeire ellátogattak, így egy ilyen vállalkozásra ténylegesen ráfér akár több ajánló is. Most nem olyan tömött a nézőtér az Átriumban, mint amikor Alföldi Róbertet látjuk – bármelyik – előadásában. De ez mégsem egy szabályos dalest.
Szemenyei János ugyan elénekli Schumann szerelemről szóló dalait Balogh Máté feldolgozásában, amelyeket a zeneszerző Heine verseire írt, de nem előadóművészként, hanem egy Horvát Lili által írt mai történet szereplőjeként.
Nem, nem megyek bele az elemzésbe, azt meghagyom az előadásról azonnal és szokatlanul lelkesen posztoló zenekritikusnak, Molnár Szabolcsnak, akinek ez a gesztusa sokat segített abban, hogy bár nem voltam ráhangolódva az estére, mégis képes voltam Wagnert hátrahagyva elindulni az Átriumba.
Érdemes lett volna erre is jól felkészülni, rákeresni az előadás előtt a dalokra, elolvasni a verseket (ezeket a koncert előtt kiosztják). (Én legalábbis így szeretek menni, de ezúttal nem volt kapacitásom erre a szegedi Don Giovanni megnézésének folyományaként.)
Szemenyei János így is győz, a szétszórt nézőt is képes magával vinni. Megemeli a színész produkcióját, hogy minden dalt köthetünk egy szituációhoz, és előadásmódjában nyoma sincs a megszokott énekesi pózoknak. Nem, nem egy szmokingos fickó áll előttünk kottával, esetleg anélkül, és nem „csak” a zene a lényeg.
A zenekar előtt láthatunk egy kék kanapét, amelyen a legkülönfélébb pózokba helyezkedik Szemenyei János, sőt van olyan dal, amelyet a földön törökülésben énekel.
Még ez se lenne olyan rendkívüli – még vannak ködös emlékeim a Winterreiséből, ennél bonyolultabb cselekvéssorokat is végrehajtott már daléneklés közben a színész.
Ami nagyon izgalmassá teszi az egészet, az a zene, a színházi elemek és filmbejátszások érzékeny összehangolása volt. Mindezért valóban jár az elismerés az előadás írójának és egyben rendezőjének, Horvát Lilinek, aki nem is olyan régen a „Felkészülés”-sel nagy ajándékot adott nekünk. Ez most egy hasonlóan nagy dobás. (Kevés filmről írtam ajánlót, de arról muszáj volt, aki nem látta még, annak ezúton is javaslom, hogy ne halogassa tovább.)
A filmen elkezdődő történetet meg-megszakította a zene, illetve a vetítővászon mögött hirtelen előtűnt a zenekar és az énekes és ezek a váltakozások adtak ritmust az estének. Segített abban, hogy az egyes dalokat eléggé tudjuk értékelni (mi, akik nem vagyunk Schumann specialistái, teszem hozzá).
Először nagyon nem örültem, amikor megláttam, hogy „függöny” mögül fog énekelni Szemenyei János, mert igen rossz tapasztalatom van az ilyen módon megrendezett produkciókkal, és piszkosul dühös tudok lenni (magamban) a rendezőre, amikor azt látom, hogy egy énekes azért küzd, hogy egy függönyt áténekeljen. Jelen esetben be kellett látnom, hogy ez nem művészkedés, nem öncél, és a film rengeteget adott az esthez, ahhoz meg kellett a vetítő felület.
Feltehetően az már nézőfüggő, hogy ki hová tette a hangsúlyokat, mit érzett erősebbnek , a filmes vagy az élő részeket. Nekem – mivel a dalokat nem ismertem - Szemenyei János hangja eleinte igazán nem is hatolt át a függönyön, illetve nem éreztem elég intenzívnek – a film volt a lényegesebb, és végig bennem volt a feszültség miközben vártam, hogy mi lesz a későbbiekben. Nagyjából úgy, ahogy egy gyerek várja az esti mese fordulatait.
(A műben szereplő „Tizenkét óriás” című mese hasonlóképpen hat, nagyon felkeltette az érdeklődésemet, de eddig nem találtam meg azt a történetet, amelyre a rendező gondolhatott, de az sem kizárt, hogy többféle motívumból maga rakta össze.)
Szemenyei János az előadás végére a hangjára talált, a karaktere pedig talán vissza eredeti hivatásához. (De az is lehet, hogy nem – a történet lezárása nem teljes, és ez is hatásos.)
A produkcióban nem csak a zenekar és a színész vett részt, de voltak többen a filmben, akik színészetükkel szintén növelték a látottak élvezeti értékét. Nekem nagyon vonzó – bármiben – Stork Natasa vagy/és Nagy Zsolt jelenléte, de hozzájuk hasonlóan most is nagyon természetesen játszott Boros Anna, akinek szintén volt két jó jelenete. (A produkció színlapjára keresve a további közreműködők is megtalálhatóak, mindenkit nem sorolok fel.)
A vágy titokzatos tárgya pedig Wrochna Fanni lett, akiről könnyedén el lehet hinni, hogy ilyen mély hatást gyakorol valakire már az első látásra. Már rákerestem, hogy miben látható (a KV Társulat „Körtükör” című produkciójában júniusban, illetve a Békeidő c. Hajdu Szabolcs filmben, amelyet majd meg is akarok nézni).
Wrochna Fanni - Szemenyei János - Hámori Máté
Ez az előadás, amelyben megvan a lendület, a frissesség, a „Felkészülés”-hez hasonlóan régi emlékeket ébreszt fel bennünk képessé tehet arra is, hogy saját, hasonló jellegű érzéseinkre némi távolságból, megengedően nézzünk vissza. Igen, létezik intenzív szerelem, amelyet nem viszonoznak, sőt olyan is, amelyről a kiváltója még csak nem is értesült soha. Ezekkel együtt kell haladnunk tovább, tekinthetünk rájuk akár értékként is (nagyon ránk fér a pozitív szemlélet manapság minden téren) és nyavalygás helyett jobb egyszerűen csak „visszaülni a zenekarba…”
Ps. A fotók a Danubia Zenekar Fb-oldaláról származnak…
