Mezei néző

A FÉM Arts&Café a Váci utcában van és kellemes hely, ahova eddig már két jó élményem kötődött (De mi lett a nővel, Szénakutyák), így örömmel mentem a Dzson Meklén vagyokra is, amelyet Cziczó Attila, a színház igazgatója írt és rendezett. (Ez volt a héten a negyedik új magyar dráma – születnek színpadképes új művek a független szférában, ezt is muszáj észrevenni.) Előzőleg hosszan foglalkoztatott, hogy miről is szólhat, mivel a cím nem mondott semmit (ha ciki, ha nem – bevállalom), és még akkor sem mondott volna, ha a korrekt helyesírással a John McClain név szerepel benne.

Akiknek viszont már ez előhív korábbi élményeket, azaz nyilván szeretik vagy legalább ismerik a szuperhősöket, akciófilmeket, azoknak különösen ajánlom ezt a többrétegű, nagyon kellemes előadást, amely a film- és színházművészetről és a szórakoztatóiparról is szól, elsősorban pedig arról, hogy milyen veszélyek leselkednek egy tehetséges színészre ebben a közegben. A szó szoros értelmében is…

Lengyel Tamás és Kálid Artúr

Ennél hosszabban kifejtve:

A sorozat második felébe érve megint bevillan a „minden mindennel összefügg” érzete, és az, hogy egymást erősítik a szoros egymásutánban megnézett előadások.

Ez most a legtöbbtől eltérően nem hosszan halogatott alkalom volt, hanem az Akár Akárkihez hasonlóan egy teltházas premier. Lábán Katalin rendezése, az Ady és Adél legközelebb december 15-én és 16-án nézhető az RS9-ben.

Harmadik rákészülésre sikerült Nádai Péter felolvasószínházát megnézni - várakozáson felül tetszett. Szívesen tudom ajánlani azoknak is, akik eddig azért torpantak meg a jegyvétel előtt, mert hiába érezték vonzónak a szereplők névsorát - Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Hernádi Judit, Kocsis Gergely/Makranczi Zalán -, mégsem érzik igazi színháznak a felolvasást. Ez az előadás hatásos érv a műfaj mellett is, sokan lesznek, akik éppen emiatt fognak más hasonló produkcióknak is bizalmat szavazni később.

Röviden: az előadás szórakoztató, a színészek jól érvényesülnek, de ennél jóval több ez - hasznos látlelete a pillanatnyi színházi viszonyainknak. Van miről beszélgetni utána. Most, a megtekintés után éppen egy héttel úgy tűnik, mintha a vasárnapi SEB gondolatmenetét folytatná. Ugyanezt a témát hasonlóan szórakoztató kegyetlenséggel mutatja meg a mezei nézőknek a FÉM-ben a Dzson Meklén vagyok, amelyet két nappal később láttam, de ha nagyobb lenne a két élmény közti távolság, akkor is eszembe juttatná egymást a két előadás. (A 7/6. ajánló két nap múlva arról fog majd szólni, ha minden jól alakul.)

Jó lehetne ez az előadás diákoknak is, alkalmas közös megbeszélésre, és a megosztottság érzetének a tompítására. Utóbbira különösen nagy szükség van.

Ennél hosszabban kifejtve:

Szeretem Szophoklész Philoktétész című drámáját, és jó emlékeim kapcsolódnak a korábbi öt verzióhoz is, amelyhez az elmúlt harminc éven belül szerencsém volt. (Különösen szerettem az Ódryn Viktor Balázs rendezését, nem véletlenül néztem meg kétszer és emlegettem két külön ajánlóban is.) Hiába a kötelező olvasmány-szerző, mégis ritkán játszott darab ez: a Színházi adattár is csak tizenegy bemutatót tart számon, azokkal a vidéki és határontúli eseményekkel együtt, amelyekre nem juthattam el.

Ezúttal sem akartam kihagyni a ritka lehetőséget, és átrohantam a délutáni G.Ö.R.CS.-ről ezen a vasárnapon az RS9-be is, épp beestem a Vallai Kert nézőterére kezdésre. (Ugyan véletlen egybeesés volt, de így utólag azt is mondhatom, hogy most mégis kaptam valami ízelítőt a „görögök összes cselekedeteiből”.) A rohanás ellenére mégis jelentősen nyugodtabban érkeztem, mint ahogy Odüsszeusz és társai a lakatlan szigetre, hogy a kb. tíz évvel korábban otthagyott sebesült íjászt megkörnyékezzék.

Hevesi László - Sipos György

A G.Ö.R.CS. 22 éve sikerrel futó produkció. Van rá közönségigény, másként eddig nem maradhatott volna műsoron – pláne független előadásként. Mindeddig elkerültem, bár nem véletlenül. (Minél népszerűbb valami, annál kevésbé kell neki ajánló – ez is egy érv, ha nem is az egyetlen.) A még régebben futó, töretlenül népszerű (általam 1994. június 3-án látott) S.Ö.R. mintájára készült, amelyet akkor, nézői pályám még viszonylag korai szakaszában elutasítottam. Most összekaptam magam, hogy szembesüljek azzal, hogy a Kálloy Molnár Péter - Kálid Artúr - Gáspár András trió hasonlónak ígérkező előadása miként fog rám hatni.

Nem sok kortárs író mondhatja el, hogy egy napra két színházi bemutatója is esik – nem is emlékszem hasonló esetre. (Egy nap két Shakespeare nyilván többször is volt már…) Sajnos Borbély Szilárd sem büszkélkedhet már ezzel a péntekkel, hiszen már 2014-ben meghalt, „tragikus hirtelenséggel”. Ez a halál nem választható el az életműtől, és a szerző ismerőinek az sem meglepő, hogy ez az új előadás szintén a halállal kapcsolatos játék, másfél órában, szünet nélkül.

Nem könnyű és nem nézőcsalogató téma, de a Forte Társulat bemutatóján mégis teltház volt és nagy siker.

Szilágyi Fanni első nagyjátékfilmjét (Veszélyes lehet a fagyi) külföldön „Not a Thing” címmel forgalmazzák, amely számomra nem „semmi”-t jelent, hanem egy mondat kezdete, amelyet önkényesen így fejeztem be: semmi sem biztos – sosem tudhatjuk, kiben mi lakik (beleértve saját magunkat is), és mindig van újabb megközelítési lehetőség. Nekem erről szólt a film elsősorban, nem az ikerlét tagadhatatlan különlegességéről és nem pusztán Stork Natasa (már most legendás) színészi bravúrjáról.

Jó, hogy a Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programjában ez a film elkészülhetett. Mindenkinek érdemes megnéznie, azoknak is, akik hozzám hasonlóan elsősorban „csak” színházba szoktak járni.

90 perc remek színészekkel, 16 éven felülieknek november 17-től a mozikban.

Stork Natasa (Adél) és Stork Natasa (Éva)

Fiatal független csapat, romantikus dráma nehezen mondható szöveggel – hatalmas kihívás. Az, hogy nehezen mondható, és kihívás lehet bármely színésznek Kleist romantikus drámájának természetes közlése, nem jut eszünkbe kicsit sem, ha Kertész Pétert (Kottwitz ezredest) halljuk. Láthatóan a fiatal kollégákra is hatott, mert a többségüknek már a bemutatóra elég jól ment ez a lehetetlen feladat, és minél több előadás lesz, még annál is jobban fog. De Kertész Péter „igazi csoda” – írná le ezt biztosan Fehér Elephánt az előadás kapcsán, ha még köztünk volna. Ezt biztosan meg akarta volna nézni.

Kertész Péter

Egy egész hét telt el azóta, hogy az Apertúra még tavasszal, közvetlenül a választások előtt bemutatott előadását megnéztem. Azonnal tudtam, hogy olyan jó szöveget semmiképp nem tudok írni, amilyet ez a kiemelt fontosságú előadás megérdemelne, és ez az érzés azóta is velem van és jobban késleltette ennek az ajánlónak a posztolását, mint az időhiány – utóbbi csak objektív akadályt jelentett.

Ez az az előadás, amelyiket AZONNAL meg kellett volna rég néznem, és nem csak sajnálkozni az ütközések miatt, bár az is egyértelmű, hogy ezt pont azoknak kellene látni ezt és elgondolkodni rajta, akik semmiképp nem fognak sem erre, sőt valószínűleg más független előadásokra sem elmenni.

Apróbetűs szerelem a címe a Rózsavölgyi Szalon új előadásának, amely mostanára, alig két héttel a bemutató után meglehetősen beindult, jelenleg már csak a decemberi két időpontra vannak jegyek. (Akit érdekel, az kénytelen előre tervezni, itt nem érezhető a válság.) A Rózsavölgyi esetén (már csak a könyvesbolt miatt is) nem kell a bezárástól tartani, eddig sem a fűtés volt a probléma, hanem a légkondicionálás: az előadások többnyire teltházakat vonzanak, és a nézők ténylegesen bemelegítik a termet.

Stephen Emersen darabja Baráthy György, a produkció dramaturgjának fordításában kellemes estét ígér, aki a Szalon korábbi előadásait szerette, az most sem fog csalódni. Menetidő: 90 perc, szünet nincs. Érdemes időben menni, a Szalon hattól nyitva van. Ezen a szerdán fél hétkor félig meg is telt már, kellemes helyszín a beszélgetésre - kár, hogy előadás után mindenki éppen úgy rohant el, ahogy "kőszínházi" nézőterekről szokott.

Ugyanez kifejtve: