Júniusi bemutató volt a Toprongyozó, amelyet azóta hol játszottak, hol nem, hiszen a TIZENNYOLC szereplője közül néha előfordult, hogy valaki csak megbetegedett, így a havi egy-két kitűzött alkalom is elmaradt. De most minden rendben volt, és meg is tudtam nézni végre.
Most mind együtt - 2022.12.31. - előadás utáni csoportkép a színház Fb-oldaláról.
Tizennyolc színész az RS9-ben.
Ha valaki egyszer is járt a 90-es évek elejétől működő kis színház pincéjében, ahova talán maximum ötven nézőt lehet bezsúfolni, ettől az egy tőmondattól is kíváncsi lehet az előadásra, hogy meggyőződjön arról, miként lehetséges ez. (A Vígszínház legtöbb előadásában sincs ennyi résztvevő a színpadon.) Bátor, sőt vakmerő lépés, láthatóan a színház előre menekül a válsághelyzetben.
Egy ilyen apró független színházban – amennyiben mindenki teljes áron megveszi a jegyet és teltház van – esetleg még három színésszel jöhet ki nullára egy előadás mérlege, de a 18 szereplő már olyan hatású, mint amikor Hollerung Gábor 500 kórustaggal szervez „Énekel az országot” a Müpában.
"Amikor valakinek (szinte) két anyja van" - Molnár Éva Zsuzsanna (Éva), Létay Dóra (Lívia) és Gergő (Faragó Barnus)
Ezt a színlapot látva nemcsak az juthat eszünkbe, hogy ez a színház csak akkor jár jól, ha elmarad a produkció, hanem az is, hogy miként oldható meg az előadás alatt a szereplők öltözése, várakozása, hogyan képesek a színészek ügyelő nélkül nem lekésni a jeleneteiket, és más hasonló civil gondolatok.
Egy ilyen előadást csak úgy lehet műsoron tartani egy ennyire szűk helyen, ha a szereplők szeretik csinálni és egymással is jól kijönnek. Ha megvalósul az az eszményi közösség az öltözőben, amelyről a történet szól. Az egyik szereplő, ennek a bizonyos „Toprongyozó” turkálónak a tulajdonosát, Líviát játszó Létay Dóra Fb-oldalán rendszeresen ki is fejti ezt, elég meggyőzően ahhoz, hogy már ettől is kedve legyen a mezei nézőnek beülni az előadásra. Annyira nem megszokott, hogy egy előadó gyakran leírja, hogy mennyire szenvedélyesen szereti játszani a szerepét. (Ugyan régen nem merült fel, hogy a színészeknek kellene még a produkciók eladásával is foglalkozni, de ebben a nézőhiányos helyzetben már szinte alap lenne a közösségi médiában való állandó jelenlét.)
Kati néni, aki majdnem mindig jelen van - Egri Kati
A történet szerint ez a turkáló minden esemény helyszíne, Lívia testvére, Éva, egy hajdani népművelő – Molnár Éva Zsuzsanna - úgy működteti ezt, mintha elsősorban közösségi tér lenne, ahova a szomszédok bejárnak beszélgetni, és ha van némi pénzük, akkor vásárolnak is.
Érezni az idealizálást, és nem tűnik annyira természetesnek, ahogy egymásnak adják a kilincset a különböző társadalmi helyzetű emberek, de ettől még ennek az egy helyszínhez kötött életdarabnak van valamiféle derűs bája - mind szeretnénk egy ilyen helyet, ahova csak úgy be lehet ugrani.
Felvidéki Judit filmrendező eredetileg (sok évvel ezelőtt) egy negyven szereplős film leforgatását tervezte, amelyre végül nem volt keret. Az RS9 pályázott, és nem hiába – létrejöhetett ez a produkció színházként, egyes karakterek kihúzásával, összevonásával. Láthatunk így is 18 nagyon eltérő emberi sorsot a rendszerváltás után, olyanokat is, akiknek látszólag jól megy, de olyat azért nem, akinek semmilyen személyes veszteséget nem kell feldolgoznia. (Van tökéletesen boldog ember?) A szerzők (a rendező és Keller Zsuzsa írta a forgatókönyvet) láthatóan nagy körültekintéssel jártak el a karakterek összeválogatásában, hisz látunk külföldről hazalátogatót, ügyeskedő vállalkozót, fogyatékos gyermeket nevelő egyedülálló anyát, fodrászt, tanárt, kallódó tinédzsereket… (Ne maradjon említetlenül Rónaháti Júlia és Horváth Emília, akik a látvány kialakítását megoldották. Utóbbi lehetett a szerencsés, aki ezt a rengeteg jelmezt összeszedte, feltehetően tényleg turkálókból. A független színházak forráshiányos állapotát ismerve, esetleg még az jöhetett szóba, hogy minden szereplő ezt házi feladatnak kapta és maga szerezte be a ruhákat valahol.)
Dóra, akinek nagyon lehet drukkolni - Varga Lili
Sorra felbukkannak, kicsit beszélgetnek, majd újra eltűnnek. Olyan sokan vannak, hogy fel se merülhet a rendezőben, hogy a tapsrendre egy sorba rendezze a szereplőket, mindenkinek jut egy talpalatnyi hely a pince színpadi terében, ahol meghajol.
SZEMÉLYES lezárás, már nem az előadásról:
Nem nagyon szoktam színházba menni éppen Szilveszter napján, amikor sokan mindenáron szórakozni vágynak, de volt három korábban kimaradt előadás, amelyiket logikus volt ezen a napon bepótolni. Nem fogtam fel ünnepnek az év végét, bár annak örülhetünk, hogy ezt is túléltük.
A 6Szín Csukás-meséje és Takács Nóra Diána káprázatos és egyben bensőséges szilveszteri koncertje (T’N’D’) között jólesett ennek a színháznak a kisugárzása, szeretetteljes légköre, egy korábbi RS9-es évzárás után (ld. A magyar mátrix) jó volt megint betérni ide, ahol az elmúlt évadban is láttam néhány igazán jó előadást. (ld. 2022-es évértékelő)
A gazdag visszatérő és az ügyeskedő, Virágh úr és Rezső - Pelsőczy László és Nagy Ferenc
Jólesett nem mellékesen az is, hogy volt tanárommal, Gabnai Katalinnal a szünetben hosszabban beszélgettünk a színházi helyzetről, műsorról és kilátásokról. (Sokkal tömörebben és plasztikusabban írt már két napja ugyanerről az eseményről saját Fb-oldalára, amelyre őt is a „18 színész!” vonzotta be, érdemes rákeresni.) Már önmagában az is optimizmusra ad okot, hogy valaki több, mint ötven éve figyeli a színházi életet, de közben nem égett ki, nem keseredett meg és nem vesztette el a kíváncsiságát.
Az, hogy valakinek mennyire tetszik majd ez a turkálóban játszódó történet, mennyire lesz vevő a szereplők nagyon sokféle problémájára, kinek tud hinni és kinek nem, nagyon nézőfüggő. Nagyon vegyes a rendező által kiválogatott színészgárda, sokféle háttérrel és játékkultúrával érkeztek, van, aki szerepénél vagy alkatánál fogva nagyobb nyomot fog bennünk hagyni, mint mások, és jól is van ez így.
A műbútor asztalos - Kassai László (akit még 1994-ben itt láttam először, és kicsit még mindig a Sirály jut róla eszembe)
Sok múlik azon is, hogy a nézőnek volt-e saját hasonló élménye, bejárt-e valaha egy-egy boltba beszélgetni, ahol otthonosan érezte magát.
Nekem ez az előadás előhozta a 2000-es évek első felét, amikor ilyen otthonos hely volt számomra a Custos-Zöld Könyvesbolt a Margit körúton, ahova naponta bementünk a kislányaimmal Marika nénihez, így még a hideg napok is jól teltek, amikor a Mechwart téri erős játszótéri közösség téli álmát aludta. A kisgyerekezős otthoni évek senkinek nem könnyűek, akkoriban nem is volt home office-ra lehetőségem, így a külvilággal való összes kapcsolatot ezek a bevásárlással is összekötött kis séták jelentették, érintve a Török utcai könyvtárat, és a Bem mozit is, ahol szintén voltak kedves ismerőseim. Számítottak ezek a „vékony szálak”, ahogy Örkény fogalmaz (ld. Macskajáték), ezekbe akkor is meg lehetett kapaszkodni, ha épp minden kilátástalannak tűnt.
Anya és lánya, az örökre kilencéves Tündike - Kocsis Judit és Csáki Rita, akik láthatóan nagyon összenőttek
Ha ez a pár évem nem így ment volna le, akkor nyilván ezt a történetet egészen valószínűtlennek éreztem volna, és kizárnám, hogy még most is vannak ilyen helyek. Biztosan vannak, csak esetleg nem mindenkinek van annyi szerencséje és ideje, hogy észrevegye őket a nagy rohanásban.
Ps. A képeket a színház Fb-oldaláról használtam fel.
