„A kutya különös esete az éjszakában” Mark Haddon regényéből készült színdarab Simon Stephens átdolgozásában és Baráthy György fordításában. A budaörsi előadásra egyszerre kb. nyolcvan ember férhet be érkezési sorrendben (a városi ifjúsági klubban nézhető, nem a nagyszínpadon), rövidebb másfél óránál. Ennyit a praktikus tudnivalókról.
A megtekintést szívesen ajánlom mindenkinek, aki szereti a társulatot és/vagy érdeklődik az autizmus témája iránt. Ha ráadásul semmit nem tud a történetről, akkor még inkább – utána érdemes a regényt el is olvasni.
Páder Petra és Böröndi Bence - anya és fia
A budaörsi előadás a színház nagyon sikeres ifjúsági programjának a része, jellemzően délelőtt játsszák osztályoknak, de szerencsére csak akad egy-egy esti előadás is, így a bemutató után hat héttel meg tudtam nézni végre én is.
Csábi Anna rendező Németh Nikolett dramaturggal néhány apró módosítást hajtott végre, így nyolc helyett három színész játszhat el mindenkit, aki a főhős környezetéhez tartozik. Szőts Orsi, Ilyés Róbert és Páder Petra nagyon jól alkalmazkodik, gyorsan át tud alakulni, még csak teljes jelmezcsere sem kell ahhoz, hogy jól érzékeljük, hogy most másnak a bőrébe bújtak. Ők sem fogják elunni egyhamar ezt a játékot, hiszen jut nekik is kihívás, nemcsak a darab központi szereplőjének.
Böröndi Bence már érkezésünkkor Christopher, az autista fiú szerepében vár ránk, és végignézheti, ahogy az aznapi közönsége helyet foglal a nézőtéren. Láthatunk egy nehezen kezelhető fiút, akivel mégsem lehetetlen szót érteni, csak meg kell találni a hozzá vezető utat. Jó, hogy mind a gyerek, mind a szülők szerethetőek lesznek, megérthetjük a nehézségeiket.
A színlapon mind történetéről, mind viselkedéséről kapunk elég előzetes információt, és a színész ennek megfelelően is játssza el Christophert. (Nyilván nem fogok szpoilerezni, hiszen ez egy AJÁNLÓ, nem kibeszélő.)
Az előadás kevés kellékkel és díszletelemmel (tervező: Nozdroviczky Eszter) és néhány zenei betéttel (válogatta: Szegvári Júlia) működik, a színészi játékra épít elsősorban, ez nem látványszínház.
A négy színész látható a színház sok más előadásában is, örülhetünk annak, hogy ebben a szokásostól eltérő beavató-érzékenyítő előadásban is helyet kaptak. Most is mindannyian teljes lendülettel vesznek részt az előadásban, így jó esetben elérhetik, hogy a nézők elkezdjenek kicsit másként viszonyulni az autista személyekhez. Ez lenne az igazi cél.
Ezen a csütörtök estén tele volt a nézőtér, többen hoztak kisebb gyereket is - elvileg 12 éves kor felett ajánlott csak. Ahogy láttam, a gyerekek végig érdeklődéssel figyeltek, így talán nem akkora tévedés egy-egy érettebb nyolc-tíz évest elhozni. (Sokkal több esélye van, hogy a gyerek probléma nélkül mindent megért majd, mint annak, hogy egy hároméves végig élvezni tudjon egy másfél órás komolyzenei hangversenyt - tegnap megláthattam, hogy néhány szülő még ezzel is próbálkozik.)
A szomszéd: Szőts Orsi
Jó, hogy megint van egy ilyen, toleranciára nevelő előadás a színházi kínálatban, és már meg se lepődünk rajta. Már nem ott tartunk, mint 2010-ben, amikor Börcsök Enikő saját előadása (Nemsenkilény) az autizmusról nagy feltűnést keltett. Kívánom a csapatnak, hogy hasonlóan nagy sikerük legyen hosszú távon is, mint amilyen az ugyancsak érezhetően nevelési célzattal bemutatott előadásuknak, Az osztály vesztesének van, amelyben Szőts Orsi ugyancsak szerepelt. Utóbbi nekem is a tavalyi legjobb élményeim közé számít, így ennek megfelelően frissen készült évértékelő ajánlómban továbbra is javasolom a megtekintését mindenkinek, aki eddig kihagyta.
Ilyés Róbert, az anya új élettársa
A fentieken túl még egy lezáró gondolat:
A Kutya magyarországi ősbemutatóját 2014-ben a Centrálban láthattuk. Kovács Krisztián totálisan azonosult a főszereplővel és hiába telt el azóta több, mint nyolc év, élénken emlékszem az előadás számos részletére, és azóta is drukkolok a színésznek, hogy fedezzék már fel újra, és találják már meg végre hasonló kaliberű feladatok a Nézőművészeti KFT keretein kívül is, amelynek oszlopos tagja.
Ezt az emléket nem tudom egészen figyelmen kívül hagyni, ha ez a darab említődik, a 2017-es miskolci előadásra is vinnem kellett magammal (a 2019-es tatabányaira nem jutottam el). Most Budaörsre menet előre tudatosítottam magamban, hogy ez most egy másik koncepció, más célcsoportnak szánt előadás, és semmiképp nem szabad a régi emblematikus előadáshoz viszonyítgatni. (Sikerült elválasztani tőle.)
Az ilyen erős emlékek jelzik, hogy a színház ugyan elvileg elmúlik a pillanattal, de teljesen mégsem, és számolni kell folyton a nagyon erős emlékek hatásával.
Az, hogy tényleg felejthetetlenné válhat egy előadás a nézők némelyike (olykor sokasága) számára, vigasztaló lehet a művésznek, akiről esetleg csak pár sornyi kritika és egy-két gyenge minőségű felvétel marad az utókorra, ugyanakkor nagy kihívás mindenkinek, aki egy korábbi legendás előadás után egy újabb produkcióban színpadra áll, de mégis muszáj elvonatkoztatni attól, hogy korábban mások is megkapták ugyanazt a feladatot.
Az élő színház lényege és varázsa a megismételhetetlenség, újra meg újra a nulláról kell kezdeni, az aznapi (mindig vegyes, kiszámíthatatlan hátterű) nézőközönségnek kell játszani. Mindig bármi megtörténhet.
Ilyés Róbert, az apa
Ps.A fotók a színház Fb-oldaláról származnak, Borovi Dániel készítette őket.
