Optimális este volt ez a mai. Még az apró szerepekben is Bretz Gábor, Megyesi Zoltán, Boncsér Gergely, Balga Gabriella voltak hallhatóak - a helyzet magaslatán. Látszik, hogy az Operaház valóban missziójának tekinti, hogy a Richard Strauss repertoár darabjai a legjobb minőségben szólaljanak meg. És valóban jó is az előadás. Annak idején is tetszett Szikora János rendezése, amikor a bemutató (1989. ápr.) környékén láttam, még bölcsészhallgatóként. Akkor Sas Sylvia vendégként énekelte Salomét, Kálmándy Mihály volt Jochanaan és Gulyás Dénes Heródes. Ez a három énekes maradt meg bennem, akik mind mélyreható élményt nyújtottak. Később is láttam persze ezt a rendezést, talán két alkalommal is.
De mi volt ma?
A közönség most is lehetne népesebb (a földszinten, mert a páholyok és a harmadik emelet is tele van), de a magyarok közül azoknak, akiket érdekelhet Richárd Strauss nyilvánvalóan túl magasak a lenti helyárak. Így viszont számos hely üresen maradt, hiszen a külföldiek, akik a népszerűbb előadások esetén a földszinti helyeket rendszerint megtöltik, Strauss zenéjére nem vágynak. Ez nem a Bohémélet, az majd egészen tele lesz, ahogy a Diótörő és A denevér is decemberben, ha a papírforma szerint mennek a dolgok.
Pedig most minden együtt van egy jó estéhez. Csikós Attila palotadíszlete jól játszható tereket ad, és Schaffer Judit ruhái pedig gyönyörűek, illúziót keltőek. Valószínűleg ez az a látvány, amelyre az operalátogatók döntő többsége vágyik. És ez az a rendezés, amelyik százszázalékosan a mű szolgálatában áll, nem akar semmit hozzátenni, nem akarja áthelyezni más korba a bibliai történetet (nyilván ezt is lehetne más közegben is értelmesen működtetni). Maradnak az emberi viszonyok a középpontban és néhány díszletelem ( a kút rácstöredéke pl.) és az épület stílusa a mű születésének korát (1905), a szecessziót idézi. A palota néhány Andrássy úti társasház belső terét is idézhetné akár, legalábbis nekem ez jutott azonnal eszembe.
Strauss nem talált alkalmas librettistát arra, hogy átírja Oscar Wilde darabját, ami különösen megtetszett neki. Így a végső megoldás a darab meghúzása lett. Jól játszható szerepek ezek, a szemünk előtt, pár mondat alatt is érzékletesen bontakoznak ki a szereplők közötti viszonyok. Egész szerelmi láncolat az, amelyet látunk és a legtöbb tagja meglehetősen intenzíven tud vágyakozni. A fiatal szír kapitány (Nyári Zoltán) és Heródes (Gerhard Siegel) egyaránt vágyakoznak Saloméra. Az első érezve azt, hogy Salome őt sosem fogja észrevenni, öngyilkos lesz, a másik pedig Salome kedvéért kivégeztet valakit, akit legkevésbé kívánna megölni (a prófétát, akitől fél). Ez a mindennél erősebb szerelmi vágy tönkreteszi Salomét is, aki éppen az őt elutasító prófétába szerelmes.( Azt nem tudjuk, nem igen hisszük, hogy Heródiás (Wiedemann Bernadett) szeretné a férjét, utóbbi pedig feltétlenül érezteti, hogy már fiatalítana inkább.)
Ez a Salome-előadás egy héten belül most harmadszor került közönség elé és valószínűleg volt elég próba is, mert az érzékelhető, hogy az összes szereplő a helyén van. Nem a szokásos értelemben, ahogy azt például a hétvégi három előadáson láthattuk az Erkelben, hanem ahogy egy színházi előadásban is kellene. Nyári Zoltán nem pusztán ácsorog a háttérben és várja azt a pillanatot, amikor ő következik. Néhány rezdüléssel, mozdulattal és arcjátékkal is érezteti a vágyakozást és a boldogtalan szerelem kínját. Ő az első, aki megsejti, hogy itt tragédia következik és nem bírja végignézni, inkább öngyilkos lesz. Elhisszük neki ezt, hiába van viszonylag kevés megszólalási lehetősége. Lényegében egy jelenete van Johannes von Duisburgnak is, aki illúziót keltő megjelenésével is támogatja az előadást, bár a szöveg által emlegetett soványság azért nem igaz. (A hangját később is halljuk a mélyből persze.) Salome anyjaként Wiedemann Bernadett a tőle megszokott módon mind énekével, mind színpadi játékával meggyőz. Látjuk a valaha volt szép asszonyt, aki féltékeny is a lánya és a férje között szövődni látszó kapcsolatra és aki nagyon megnyugszik, hogy a lánya nem akar a helyébe lépni, mindössze a próféta fejét kéri ezüsttálon. Az is szép, ahogy nem nézi a lánya táncát. Rendkívül emlékezetes lesz Gerhard Siegel Heródesként. Én nem láttam korábban, kinézete leginkább Znamenák Istvánt idézi és az a minden részletében kidolgozott színészi játék, ahogy érezzük, hogy minden pillanatban jelen van a színpadon, úgyszintén. Nincs jó névmemóriám, de őt most megjegyzem magamnak és várom, hogy egy másik szerepre visszahívják. (Május végén és június elején lesz még két Salome, a jegyek már megvehetőek - nem őt hívták erre a szerepre. Hátha máskor, másban nézhető lesz, ezt remélem.)
Most miután ezt leírtam, megnéztem a MüPa-programot és láss csodát! Júniusban a Siegfriedben ő lesz Mime! (színlap) Eddig is vártam a Ringet, de most még fokozottabban fogom.
És Salome?
Rálik Szilvia minden pillanatát átélte a szerepnek, vagy legalábbis ezt a benyomást keltette. Annak ellenére, hogy 16 éves lenne a szerep szerint, illik hozzá, még a kényes részt, a Hétfátyoltáncot is meggyőzően adja. Roppant jó helyzetben van, hiszen folyamatosan kap visszajelzést a partnereitől, különösen az említett Siegeltől, aki le nem veszi a szemét róla. Tetszett Rálik Szilvia, igen. Hallottam ma olyan véleményt mástól, aki ért is a zenéhez, és mindegyik előadást hallotta: ma nem volt jó formában. Én igazából nem tudom ennél jobb formában elképzelni, nekem, aki az operát is színházként nézem, sokkal fontosabb volt az, hogy minden pillanatban valóban jelen volt és élt. Jelentem, nem vettem észre fals hangot vagy semmi olyat, ami azt mutatta volna, hogy ne vette volna ma is könnyedén az akadályokat.
Jó volt, szép volt, örültem, hogy ott voltam. És most jön a Bohémélet-Diótörő-Denevér szezon, valószínűleg ezeket idén nem nézem újra, viszont lesz január végén az Erkelben csodás szereposztásban a Szerelmi bájital (Pataki Potyók Dániel, Hajnóczy Júlia, Kálmán Péter). Aki valami kellemes ajándékot venne karácsonyra, az biztos tipp. Egyébként pedig: Mefistofele februárban, Arabella, Salome májusban...
