A múlt héten vasárnap láthattuk mintegy kilencvenen a miskolci társulat vendégjátékát a Kaszás Attila teremben. A Nemzeti Színházban, amely programszerűen hív meg vidéki társulatokat az új éra első évadában, (azért is nyilván) hogy a formálódó repertoár hézagait kitöltse. Kifejezetten örülök, hogyha már nem tudok az eredeti helyszínekre eljutni, házhoz hozzák az előadást, bár azt persze tudom, hogy egészen más érzés valamit ott megnézni, ahova eredetileg szánták. Tavaly egyedül Kecskemétre, illetve Pozsonyba sikerült elmennem, az összes többi előadást itthon láttam.
Egy kis nosztalgiázás, főleg miskolciaknak (átugorható)
Ha a miskolciak jönnek, annak mindig örülök, hiszen miskolci vagyok, aki már 25 éve él Pesten. És azt hiszem, hogy ez így is fog maradni végleg. Ráadásul a Gézagyerek szereposztásában benne van néhány olyan színész is, akiken felnőttem és akik alapvetően meghatározták azt, hogy intenzíven érdekel a színház 35 éve. Gondolok itt legelsősorban Máhr Ágira, akit 1978-ban láttam először a Lúdas Matyiban, vagy Szegedi Dezsőre, sőt a miskolci színlapon még szereplő Kulcsár Imrére és Somló Istvánra, akik a bemutató (2012. okt.) után egy hónapon belül mindketten meghaltak. Annak is van már egy éve. Ha Miskolcra gondolok, a Bükk után azonnal a színház jut eszembe, és éppen ezek a színészek. Blaskó Péter kevésbé, akit azóta már annyi sok pesti szerepében is láttam, pedig az ő első nagy korszaka éppen az a tíz év volt, amikor színházat kezdtem nézni.
Miután ez egy blog, nem pedig egy szabályos kritika (és nincs is szerkesztőm, aki a kezemre csapna és mondaná, hogy a felesleges nosztalgiázásból elég), megengedtem magamnak ezt a kis nyilvános sóhajtozást. Néha valóban közel vagyok, hogy Moszkva helyett Miskolc után vágyakozzak, mégpedig leginkább a Széchenyi utcára gondolva.("De vissza nem foly az időnek árja..." Mindig Pestre vágytam, éppen az óriási színházi kínálat miatt és lám, itt vagyok. Tessék örülni! - mondom magamnak nap mint nap.)
Amennyire ez korábban látott vendégjátékokból is kitűnik, ahogy annak idején Csiszár Imre idején, úgy most Kiss Csaba igazgatása alatt is felfutó korszakát éli a miskolci színház. Nagyon remélem, hogy Vidnyánszky Attila követi a vidéki bemutatókat és feltétlenül meghívja Kiss Csaba és Rusznyák Gábor egy-egy Sirály rendezését (dec.7.-i bemutató az első, a másik mintha februárra lenne beütemezve). Akár egy jó kis Csehov-konferencia, de legalább szakmai beszélgetés szervezhető lenne az esemény köré. Értékelni kellene a bátorságot, hogy egy vidéki (vagy akármilyen) színház egy évadban kétféle Sirályt ki mer tűzni és ha még máshol is megy a darab, azokat a verziókat is be lehetne egyidejűleg mutatni.
Rusznyák Gábor rendezte ezt a tavalyi Gézagyereket is, és
innen koncentrálni próbálok az előadásra végre.
Tehát vasárnap volt (nov.24.), a Kaszás Attila teremben. A színpad két oldalán volt egy-egy tribün, a bejárattal ellentétes oldalon ráadásul a nézők fölött három tagú élő zenekar kísérte az eseményeket. Az élő zene mindig emeli egy előadás színvonalát, bár erősen költséges. Ebből is látszik, hogy a színház fontosnak tekinti a stúdió-előadásokat is, igényesen állítja őket akkor is ki, ha tudja, hogy nagy létszámú szereplőgárdával (11 színész és három zenész) sosem térülhet meg a befektetés ilyen kevés néző jegyvásárlása esetén. Az, hogy az előadás erre az évadra is átkerült, mindenképp jelzi, hogy meg tudta szólítani a kortárs szerző (Háy János) a miskolciakat és kíváncsiak még mindig az előadására ÉS az alkotók maguk is elégedettek a produkcióval, másként már rég levették volna. Vidéki színházaknál a zenés darabokon túl alig valami vihető át a következő évadra, emiatt egy ilyen túlélő előadás, amelyik ráadásul kortárs dráma, rendkívül ritka.
A nézők között húzódó játéktér szürkés kőlapokat imitál (Cseh Renátó munkája a jelmezzel együtt), a szürke és a barna a szereplők jelmezeinek is a meghatározó színe. Néhány kivétel azért van, Géza piros pólója és a boltos lány, Marika (Fabók Mariann) ruhája, akinek feliratos, élénk színű felsője ugyanúgy talán utalás arra, hogy ő még nem szürkült bele a falu mindennapjaiba. Ő a főszereplő, autista Gézagyerek osztálytársa volt. A nézőnek akár az is bevillanhatna, hogy akár Géza párja is lehetett volna, ha történetesen ez utóbbi "normális", ahogy a többiek. Az egész történetből sajnos az derül ki, hogy azoknak sem jobb az élete, akik történetesen egészségesek, nem jobbak a perspektíváik a hősünknél. Mindenkinek rosszul megy itt, a kőbánya lenne az egyetlen megélhetési forrás. A díszlet másik meghatározó eleme egy kötélpálya, amely a játéktérről ki- és befut. Erre van horgokra akasztva elhelyezve az előadás néhány meghatátozó kelléke, amelyek hol csak körbefutnak, hol le is veszik őket a szereplők és hasznosítják a jelenetekben is. Van közöttük egy nagy ketrecbe elhelyezett sok-sok plüsskutya is, a többször megjelenő kutyaugatás motívum ilyen szelidített formában jelenik meg. Van bevásárlószatyor, néhány régi fénykép. A szinte folyamatosan működő kötélpálya jelzi a szereplők életének monotonitását is, a körbefutás a kilátástalanságot és utal Géza munkájára a kőbányában. Néha a szereplők indítják el, máskor nem látjuk, hogy ki is nyomja meg azt a gombot.
A falu lakói közül elég sokan megjelennek a darabban, van, aki több jelenet erejéig, míg mások csak 1-2 alkalommal. A legtöbb köze Gézához - az anyja (Máhr Ági) - után két munkatársának van, akikkel együtt jár nap, mint nap a busszal, és együtt tölti az estéit is a kocsmában, ahogy az egy férfitól elvárható a közösség normái szerint. Banda Lajos (Szatmári György) és Herda Pityu (Fandl Ferenc) mintát nyújtanak számára, bár a néző láthatja, hogy az ő életük is legalább annyira zátonyra futott, mint Gézáé. Ezeket a szereplőket más darabokban is előveszi Háy, ismerős nevek, eléggé megszerethette őket. Bár a szerző darabjaira sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy optimizmust sugároznának, ha viszonyítunk, úgy találjuk, hogy a Gézagyerek, amelyik az első darabok közé tartozik (és az első olyan, amelyik igazán sikeres lett Maday Gábor főszereplésével), még a többihez képest elég derülátó. Nincs ugyan jólét, a szereplők vagy munkanélküliek vagy kevés pénzért örlődnek a kőfejtőben, legalább úgy tűnik, hogy egymás iránt nem egészen közömbösek. Mintha Gézát, aki mindenkit szeret, mindenki viszont is szeretné. Így nem lesz egészen reménytelen az a kép, amit látunk. Van benne lepusztult prostituált, a kocsmából ki sem mozduló ember (Szegedi Dezső), de akkor is érezzük, hogy az embereknek van köze egymáshoz. Ez pedig érték, akármilyen lepusztultak vagy sanyarú sorsuak is ezek a szereplők.
Az első Gézagyerek-előadás a jelenleg számon tartott hétből, 2001-ben volt Debrecenben, Pinczés István rendezésében. Ez az előadás egyben azt is jelentette, hogy a színházak nemcsak a darabot, hanem Háy Jánost is felfedezték, sőt a főszereplőről, Maday Gáborról is sok szó esett.( Később át is szerződött a József Attila Színházhoz, ahol ennyire jó szerepet, mint ez, nem kapott. Jelenleg Tatabányán készül Rokonok-bemutatóra, ebben is kisebb karakter szerepe van.) A miskolci előadást is azért volt leginkább érdemes megcsinálni, mert rendelkezésre állt egy nagyon szuggesztív fiatal színész, akinek nemcsak a fiatal korát, de az egész figurát el tudjuk hinni, autizmusával együtt. Rusznák András meggyőző egészen, úgy, ahogy elképzeli a fiút, mi is el tudjuk fogadni.Él a színpadon. Logikusnak tűnik az is, ahogy először örömmel fogadja a lehetőséget, hogy munkába állhat és olyan lehet, mint a többiek és később az is, ahogy ezt az értelmetlennek tűnő foglalkozást mégis elutasítja és visszatér a konyha köveinek számlálásához. Vannak tehetséges fiatal színészek, de kevesen kapnak esélyt, hogy egy ilyen szerepben megmutathassák, hogy mit bírnak el. Ez önmagában is érték, hogy Miskolcon szemmel láthatóan odafigyelnek arra, hogy a fiatalok jó helyzetekbe kerülhessenek.
A Gézagyereknek lehetett örülni, még így is, hogy elvileg a szomorú valósággal kellett a nézőnek szembenézni. Egységes csapatmunkát, jó karakter-alakításokat és egy nagyszerű főszereplőt láttunk, ráadásul élő zenével és kifejező díszletben. Körülbelül erről lenne szó. Várjuk a további miskolci vendégjátékokat!
