A Pintér Béla Társulat éppen most 15 éve működik. Fennállásukat egy sorozattal ünneplik. Repertoárjuk 16 darabját egy hónapon belül végigjátsszák, két helyszínen, a Szkénében és az Átriumban. Ez nagy bravúr, vannak színészek (a társulatvezetőn kívül is, pl. Thuróczy Szabolcs), akik mindegyikben szerepelnek, tudniuk kell az összes szöveget. Ez túl egyszerű mégsem lehet. Sőt az összes díszlet és jelmez tárolása, karbantartása úgyszintén nem az.
Mindössze három olyan előadást készített a csapat fennállása során, amelyik nem találtatott méltónak a megőrzésre. (A legelsőt, a Népi rablétet, az "Öl-butít" és a "Párhuzamos órák" címűt.) Majdnem minden előadás után tartanak közönségtalálkozót is, amelynek során egy-egy kritikus kérdezgeti Pintér Bélát. Ezen a pénteki napon is így volt ez, a felújított Kórház-Bakony esti előadása után Kelemen Orsolyának válaszolt a társulat vezetője. Maga mondta el, hogy a most látható mindegyik előadást a társulat az eredeti formájában őrizte meg, mindegyiket érvényesnek is tartják. Szeretik. Az évfordulóra készült egy ünnepi kiadvány, az összes előadás szereposztása benne van. Mindössze 200 Ft-ért ez meg is vásárolható. (Szép, igényes.)
Ha valaki belegondol, ez önmagában is nagy szó, hogy színházi előadások megtartására ilyen hosszú időn keresztül is van esély. (Béláékon kívül mindössze egy magyar rendező mondhatja el, hogy életművének fontos darabjait még mindig előadják időről-időre.) A szokásos menetrend szerint ugyanis egy normál előadás élettartama 1-2 év, vidéken ennyi sem. Lemegy a bérlet és vége is a sorozatnak, 20-30 előadás jó esetben. Érdekes lenne tudni azt is, hogy az egyes előadásokból pontosan mennyit játszottak ezideig, kár, hogy ez az adat nem szerepel a prospektusban. (Lehet, hogy egy másik közönségtalálkozó után ezt meg fogom kérdezni, lehet, hogy kapásból tudni is fogja Béla. A színházakban elvileg fel szokták írni, hogy éppen hányadik esténél tartanak. Nem mindenki írja ki, hogy 25., 50., nagyritkán 100. előadás.)
Ha túl hosszan vagy sokszor megy egy előadás, akkor idővel óhatatlanul is elgépiesedik, vagy elfogy a közönség vagy megunják a színészek - esetleg mindkettő. Persze ez akkor nem következhet be, ha az alkotóknak fontos az adott munka és az elején sem kifulladásig játsszák ugyanazt az előadást. Amennyire megfigyelhettem az utóbbi években Pintér Béla "stratégiáját", a friss bemutató mellett mindig igyekszik néhány más, kicsit régebbi előadást is műsorra tűzni. Most ugyan 16 db "Titkaink"-at is eladhattak volna ugyanilyen könnyen, de a színészeit jobban karban tartja, ha sokféle feladatuk van. Tavaly az évad végére, júniusra, amikor alig lehet nézőket toborozni, felújítottak több produkciót is, lehet, hogy éppen erre a decemberi sorozatra készülve.
A Kórház-Bakony már hosszabb ideje nem volt a repertoáron, ezért is tartottak belőle most felújító próbákat, illetőleg háromszor is eljátszották, míg azokat, amelyek "nemrég", azaz tavaly júniusban is műsoron voltak, mindössze egyszer. Már most tudható, hogy februártól ez is visszakerül az aktív előadások közé, talán az Átriumba, amelyik egyre nagyobb teret ad a társulatnak. A közönségtalálkozón azt is hallhattuk, hogy míg a csapat objektív okok miatt mindössze tíz estét kaphat a Szkénében, igazából kétszer ennyi a kapacitásuk, optimális esetben ugyanilyen feszített üzemmódban dolgoznának, azaz havi húsz előadást könnyen vállalhatnának. Ez csak egyéb helyszínek bevonásával lehetséges, emiatt lesz ismét a Gyévuska a Trafóban és több másik előadás az Átriumban, sőt itt lesz egy tavaszi új bemutató is. (Pénzhiány miatt évek óta csak egy bemutatót tarthattak, idén tudnak majd az egyről ismét a kettőre jutni. Látva a zsúfolásig telített nézőteret, ez azért szomorú. Van erre a színházra igény, támogatni kellene, hogy nagyobb teret kaphasson. Végre itt egy alkotó, aki nehezebb körülmények között is itthon marad és küzd a fennmaradásért. Meg kellene becsülni. )
Az előadás ugyan már 14 éve műsoron van, ez volt a második bemutató, nemigen veszített az érvényességéből. Álom a realitásban az alapszituáció, a kórházban műhiba következtében meghalt beteg ruháiért érkező fiatal férfi, a halott fia hallucinál.
Az előadást kezdő és lezáró kórházi kép számos mozzanata nevetésre ingerli a közönséget, miközben valószínűsítem, hogy a többiek is tudják, hogy lényegileg fájdalmasan igaz az, amit látunk. Persze a néző viszonyulása nagyon változó lehet, feltétlenül függ attól, hogy milyen személyes tapasztalatokra tettünk szert az egészségügyi helyzettel kapcsolatban az idők folyamán. Az anyám rendszerint hét olyan esetet emleget, amikor egy közeli rokon műhiba áldozata lett a családban, borzalmasabbnál kellemetlenebbek ezek, és sajnos nem fikció. A közönségtalálkozón kiderül, hogy Pintér Béla is személyes tapasztalatból építkezett, az előadás létrehozása a saját apja halálához köthető, aki szintén kórházban, a fia távollétében halt meg. Ahányszor ezt az előadást eljátssza, annyiszor idézi vissza ezt a helyzetet. Elmondja, hogy a megíráskor az is célja volt, hogy mindenki, aki élt már át hasonló helyzetet, aki szintén későn tudta meg, hogy apja meghalt, érezhesse, hogy nincsen egyedül. Az előadás segíthet a feldolgozásban és esetleg az ön-feloldozásban is.
Az előadásnak számomra egyértelműen a halálon túli apa-fiú találkozás a csúcspontja. Mucsi Zoltán csak percekig van jelen az előadásban, nem lehet egyszerű úgy várni az öltözőben az előadás végére, hogy egyedül neki nincs több szerepe, mindenki más gyorsöltözik, ki-be rohangál. Az, amit az alatt a néhány perc alatt elér, egészen nagyszerű. Egyszerűen, néhány mozdulattal, voltaképpen a puszta jelenlétével elmélyíti az előadást, amely most már többről szól, nem pusztán "orvos csúfoló", ahogy MGP fogalmazott annak idején. Most már arról is szól, hogy mennyire nem tudjuk értelmesen kihasználni azt az időt, amelyet egymással tölthetnénk. Élünk egymás mellett és mégsem jutunk közel egymáshoz. Ez az a pár perc, amire kifut az egész előadás. (Jól sikerült a művet dramaturgiailag felépíteni.)
Az előadás Mucsi megjelenése előtti részeiben élvezni lehet a kórházi társadalomkritikát, a nővérek pusmogását, frakciózását, az orvosok karikatúráját még ennél is inkább. Tamási Zoltán igazi szórakozott professzor, aki már csak rutinból dolgozik. Deák Tamás orvosa mintha többet tudna, ő viszont alkoholista. A hallucináció síkjában a kórházból fogadó lesz, az orvosokból pandúrok, a műhiba miatt meghalt beteg fiából (Pintér Béla) és egy másik alkoholista betegből (Thuróczy Szabolcs) pedig betyár. A nővérkék tűzrőlpattant menyecskévé változnak, a fogadó kiszolgáló személyzetévé. További víziók is beleszövődnek ebbe a képbe, utazunk Szibériába és Dél-Amerikába is. Ez a két helyszín és az ottani kalandok eszünkbe juttathatják Hamvas Béla Karnevál c. regényét. A szibériai történetet nézve ez az asszociáció bennem meg is teremtődött, de voltaképp nem tételeztem fel, hogy Pintér valóban használta is a művet. (A közönségtalálkozón ezt maga említette, ezek szerint ez a gondolatom a rendezői szándékkal meg is egyezett.)
Összességében nem tudom, hogy mennyire tetszett volna az előadás, ha velem nem történt volna hasonló eset, mint a Pintér Béla által játszott szereplővel, illetve ezt a kórház-ügyet egészen kívülállóként tudtam volna nézni. Bízom benne, hogy sokan vannak, akiknek ez az előadás valóban csak egy szórakoztató este volt (vagy lesz), amikor sokat lehet nevetni, jó bemondásai vannak a szereplőknek, akik nem mellékesen profi módon néptáncolnak. Nekem viszont az egészből feltétlenül az a bizonyos Mucsi-Pintér jelenet marad meg, az viszont attól tartok, hogy egy jó darabig még el fog kísérni.