Mezei néző

Az előadás a 48. volt. Egy jól bejáratott, sikeres produkcióról van szó, amelyik a Bárkából indulva elég sok helyen megfordult már. (Azóta a 49. előadás Vácon volt megtartva, az 50. ismét a Tháliában.) Ez a második évad, amikor a Tháliában is látható, a Független Thália Projekten belül.

Néhány héttel ezelőtt egy másik előadásra készülve valaki udvariasan sugalmazta: "de hát miért nem nézed ma inkább a Telefondoktort? - az olyan jó!". Akkor nem hallgattam rá, (most már látom, hogy igaza volt), ennek ellenére szöget ütött a fejemben ez a mondat és elhatároztam, hogy előbb-utóbb megnézem. Miért is?

Nemcsak azért, mert szavahihető embertől érdemes tanácsot elfogadni, sőt azért sem, mert egy nyolcvan perces bohózatra vágytam volna - annyira nem szeretem ezt a műfajt. Hanem? Kíváncsi voltam, hogy milyen színész is Göttinger Pál, aki alapvetően mintha inkább rendezőként lenne közismert.

Szabó Borbála  viszont dramaturgként ismert, illetve egy Varró Danival közös befutott darab kevésbé sztárolt társszerzőjeként (ez a Bábszínházban játszott Líra és Épika). Az idők folyamán írt már több darabot, például a Bárkának is. (A teljes tizedik évad) A Telefondoktor ugyan bohózat, de a mai magyar valóságunk egy szegletéről mutat egy gyors látleletet. Nem mondható, hogy az egész magyar társadalom rajza belefér egy szereplő nyolcvan percnyi telefonbeszélgetéseibe, de azért elég sok problémát sikerül érinteni. Különösen azon gondolkodhatunk el, hogy társas viszonyaink mennyire felületesek. Ismerjük-e igazán a körülöttünk élőket, figyelünk-e eléggé rájuk? Nem tesszük-e még nehezebbé az életüket? Többek között ezek az általános kérdések merülhetnek fel bennünk, miközben nézzük (de még inkább: miután megnéztük) az előadást. 

Az alaphelyzet roppant egyszerű: van egy nőgyógyász, aki az előző héten beletörte a kulcsot a rendelője zárjába. Ugyanez megismétlődik vele most is. (Lehet, hogy jó neki egyedül a rendelőben? Ösztönösen cselekedett?)  Ezt már fél bevallani, így hazugságokba keveredik a feleségével, barátaival, a gyerekei óvónőjével, páciensével és anyjával folytatott szinte szünet nélküli, három telefonon lefolytatott beszélgetések során. Gyáva, lelkiismeretfurdalása van, de aztán az előadás végén az is kiderül, hogy mégsem ő az igazi áruló. (További részletek már kimerítenék a spoilerkedés kategóriáját.)

Göttingernek simán elhisszük, hogy orvos és ez az ő rendelője. A beszélgetések során a legtöbb esetben könnyen elképzeljük a nem hallott mondatokat is, reálisnak érezzük a helyzetet. Számomra az is érdekes volt, hogy Szabó Borbála éppen az én környékemre helyezte a történetet (lehet, hogy ő is erre lakik?), a fiam is abba az óvodába jár, ahonnan a hősünk ikreit haza kellett volna hozni. Leginkább a nagymama személyét volt könnyű elképzelni, aki csak nem akarja betartani a szülői kéréseket: tévézteti a gyerekeket, édességet ad nekik rendszeresen. Kicsit meg is nyugodtam, ezek szerint már a magyar irodalomban is meg van örökítve ez az igazán mély és kibékíthetetlen konfliktus. A darab más mozzanatait viszont nem tudtam magamra venni. Mivel most már 3,5 éve nem használunk semmiféle telefont, ezért különösen nyugodtan tudtam nézni az előadást, lám, ez velem nem fordulhat elő, hogy csak így hívogatnak. Bezzeg ez a szerencsétlen mennyire szenved.

Göttinger szuggesztíven jeleníti meg a szenvedőt, aki azért annyi önismerettel rendelkezik, hogy a darab végén összegezze, hogy gyávasága a hibás mindenért. A legviccesebb pillanatok mindig azok, amikor megdöbbenve hallgat és érdekesen meresztgeti a szemeit. Ezeket a pillanatokat a közönség hálásan, nagy nevetésekkel fogadta. Összességében is hálás volt a közönség, reagáltak a komikus helyzetekre. 

Jó volt az előadás, a néhány üresjárat ellenére, amikor a tempó valahogy nem volt igazán feszes,  érdemes ezt játszani még tovább. Jól jöhet nekünk, hogy futólag magunkba nézzük és végiggondoljuk, hogy nem túlságosan hasonló-e a mi életmódunk is e doktoréhoz. Ha nem, az se baj, akkor kikapcsolódtunk nyolcvan percre, jó esetben a mobilunkkal együtt.

Az év eleji sajtótájékoztatón egészen egyértelmű volt számomra, hogy ezzel az előadással Valló Péter egy "klasszikus radnótis" előadást kíván létrehozni, ahhoz hasonlót, mint amilyen munkákat tőle korábban már láthattunk. Ilyen volt a Nóra, hogy maradjunk Ibsennél, és néhány Csehov rendezése is. Ennek a klasszikus stílusnak az alapvető lényege az, hogy meghagyja a nézőnek az aktualizálás munkáját, nem akarja szájbarágósan modernizálni a díszletet és jelmezt (sem). Ha akarná, akkor a cselekmény néhány pontja értelmetlenné válna. Elég nagy kalamajkát okozna, hogy egy bőrdzsekis-farmeres Heddának elhiggyük azt, nincs más esélye, csak a házasság. A darabnak ez a fontos pillére azonnal összeomlana pusztán egy jelmezcserétől. A néző így is átgondolja, viszonyít és megállapítja, hogy mit tud kezdeni az előadásban bemutatott sorsokkal, tudja-e a darab mondanivalóját a saját életéhez igazítani, vagy sem. (A Hedda Gabler esetén könnyen el tudom képzelni, hogy a központi figura annyira idegen és taszító, hogy lesznek olyan nézők, akik semmiképp nem tudnák elfogadni.)

Amit nem takarít meg a rendező, az az elemzés.

Én roppant módon szeretem, ha egy előadás jól van kiosztva, a szereplők nagyjából méltó feladatot kapnak,  esetleg az a szerep a pályájukon előrelépést jelent és az eljátszott emberi viszonyok végig vannak gondolva minden oldalról. Látszik a gondos elemzés az apró rezdülésekben, mikor valaki behúz vagy éppen nem húz be egy tolóajtót, milyen hangsúllyal kire nézve beszélnek a szereplők. Ilyesmi lenne a kisrealista stílus, amikor a néző valóban azt érezheti, hogy más emberek életébe pillant be némi időre.

A mai délelőtti főpróba után én különösebb hezitálás nélkül a tőlem telhető maximális magabiztossággal leírom már most a konklúziómat - és nem az írás végén, mert félek, hogy az időhiány ellenére megint túl fogom ezt is írni és odáig kevesen fognak velem tartani: ez az utóbbi évek legjobb Valló Péter-rendezése. A korábban általam látott két másik Hedda Gablernél erősebb előadás született.  Igaza volt, meg kellett rendeznie, jó feladatot adott a színészeknek (különösen Petrik Andreának és Csomós Marinak). Kellett ez a Hedda Gabler nekünk? Igen. Egyértelműen igen. Nemcsak a Valló-életműnek fontos darabja, hanem a Radnóti Színház repertoárjának is értékes és remélhetőleg sok évadon át továbbélő alapköve lesz. 

Akármilyen zűrös is ez a december, történetesen két előadást sikerült megnéznem az Ódry Színpadon. Egyet múlt pénteken délután, egyet pedig ma. Ugyan ez nem szokásom, hogy összehasonlítással élezzek ki egy írást, ez a megboldogult, de azóta is köztünk élő MGP kedvenc húzása volt. Ma mégis ez lesz, mivel egyrészt már szinte pánikban vagyok az időhiánytól, éppen az Yvonne az egyik, amelyikről  késik már egy hete a bejegyzés, másrészt: annyira adja magát ez a megoldás. Még a mai előadás közben eszembe jutott, hogy ez az összehasonlítás a mai színházi életünkre jellemző két tipikus esetet mutathat meg - az én meglátásom szerint. Egyáltalán nem gondolom, hogy biztosan igazam van, én csak a saját benyomásaimat rögzítem, mindenki megnézheti majd februárban az előadásokat (januárra leáll az Ódry) és eldöntheti maga, hogy neki miről szólnak.

Az Yvonne burgundi hercegnő esetén nekem az volt a benyomásom, hogy valami egészen szenzációs szereposztást sikerült előállítani. Olyat, amilyenről álmodni lehetne, amelyet nyugodtan fel lehetne tenni az Örkény honlapjára és tódulna a nép. Szandtner Anna ígéretes Yvonne, ahogy Kerekes Éva, Gyabronka József, Dengyel Iván,  Pál András, sőt aki jár az Ódryra, annak Bach Kata is húzónév. (És egy jelenet erejéig ott van Bozó Andrea és Járó Zsuzsa is.) Az előadást nézve viszont azt éreztem, hogy különösebb üzenetet nem akar ez az előadás hozzánk eljuttatni, a darab felszíne megszólal, de egy markáns rendezői koncepciót (Geréb Zsófi vizsgarendezése volt ez) nem érzékeltem mögötte. Ürességet éreztem, hasonló módon, ahogy a darab elkényeztetett Fülöp hercege is. Minden adott látszólag, a színészek egyenként kis szigeteket alkotnak, mintha mindenki a saját tapasztalataiból merítve önállóan küzdene. Külön-külön ideig-óráig élvezni lehetett ezeket az alakításokat, de az előadás folyamán kezdtem azt érezni, hogy nem érint meg az egész együtt. Persze roppantul örültem Szandtner Annának és a többiek közül is szinte mindenkinek, de csapatnak nem éreztem a jelenlévőket. Picit a "letudás" hangulata érződött, lehet, hogy a színészek sem érezték át igazán a darab fontosságát. Pál Andráson látszott, hogy roppant energiákat tesz bele, nagyon akarja és nagyjából meg is tudta tartani magát végig központi szereplőnek, hiszen mégis az ő drámája ez leginkább. 

Az igazsághoz az azért hozzátartozik, hogy ezt az előadást aztán végképp nem mezei nézőként ültem végig. Sok évvel ezelőtt diákokkal kerek négy hónapon át, minden hétköznap délutánt azzal töltöttük, hogy összehozzunk egy egész estés Yvonne-t. Ez történtesen elég jól is sikerült. A szöveget a próbák során feltétlenül bevéstem, ennyi hozadéka volt. Lehet, hogy ez a túlságos közelség az anyaghoz volt az, ami miatt ennek az előadásnak nem tudtam igazán átadni magamat, de lehet, hogy a hiba mégsem csak az én készülékemben volt. (A sepsiszentgyörgyiek Yvonne-ja például tetszett.)

Aki ezt a darabot egyáltalán nem ismerte, arra szerintem ez az előadás is erősen hathatott. Egy felesleges dolgot láttam csak benne, mégpedig az író, Witold Gombrowicz színre rángatását. Ez volt az egyetlen olyan elem, amelyik nem volt benne a szövegben. Az élő zenészek alkalmazása, akik alkalmanként reagáltak is a történésekre, jó ötlet volt. Talán ha nem a nagyszínpadon van az előadás, akkor jobban működik, a tér egészét nem éreztem egészen kihasználva. (Az viszont igazán szomorú volt, hogy erre a szereposztásra nem lett tele a nézőtér. Biztosan más ugyanez, ha tele a ház. Kell a színészeknek a nézői visszajelzés is.)

A mai napon sok szempontból más volt a helyzet. Egy vizsgát nézhettem meg, amelyik februártól lesz műsoron és amelyik az alkotók ötletéből éppen azért született, mert azt érezték, hogy van mondanivalójuk a darabbal. Szophoklész Philoktétésze sem az, amelyik rengetegszer megy. A színházi adattár hat előadást említ, én ezek közül kettőt láttam mindössze. Legutóbb (2007) a Stúdió K-ban emlékszem egy roppant erős megvalósításra, Koltai M. Gábor rendezte, a főszerepekben Mucsi Zoltánnal, Huszár Zsolttal, Kovács Krisztiánnal és Menszátor Hérész Attilával. Az évekre emlékezetes maradt, többre emlékszem feltétlenül belőle, mint egy korábbi (1992) Ódry-vizsgából. Az utóbbi annak idején csak arra volt jó, hogy a darabra felhívja a figyelmem, nem éreztem ki belőle valami többletet. Persze nem lebecsülendő, ha valaki "csak" megrendez egy darabot, de én eléggé szeretem, ha akarnak is valamit mondani vele az alkotók és el tudom fogadni a módosításokat, ha ezt a célt szolgálják.

Jelen esetben a nyolcvan perces előadás első jelenete alatt éreztem, hogy itt olyan kérdéseket vet fel a rendező Viktor Balázs, amelyek húsbavágóan érintik őt is és a jelenleg pályakezdő színészeket általában. Csapatmunka nyoma érződik, mégpedig három pesti egyetemi hallgató (Bárnai Péter, Rada és Bán Bálint, a rendező osztálytársai), egy független (hivatalos papírral nem rendelkező színész) Béres Miklós, illetőleg három kaposvári egyetemista dolgozik együtt. Ez, hogy egy ilyen vegyes társaság hozta létre az előadást még inkább hangsúlyossá teszi, hogy egy egész generáció problémáiról van szó. 

A Philoktétész a Nádasdy teremben van. A nézők közel ülnek az előadókhoz, a négyzet alakú kijelölt színpadi tér két egymás melletti oldalán. A kezdéskor az Odüsszeuszt játszó Béres Miklós látványosan bezárja az ajtót, miután rákérdez, hogy biztos nem akarunk-e kimenni. Nincs menekülés, itt vagyunk, együtt kell a sorsunkat most már válllalni. A maradás nem bizonyul kellemetlen tehernek. 

A dupla gumiszalagokkal körbevett szabályos négyzet Lémnosz szigetét jelöli, ahol a trójai háború kezdete előtt gyógyíthatatlan és büdös sebével magára hagyott Philoktétész (Bárnai Péter) majd tíz éve él. Csak azért nem halt meg a lakatlan szigeten, mert Héraklész íja az övé, ügyesen lődösi a madarakat, a nyílvesszőket pedig újrahasznosítja. Ez így menne még akármeddig, de a görögök kapnak szokás szerint egy jóslatot, amely kinyilatkoztatja, hogy csak Neoptolemosszal (az elhúnyt Achilleusz fiával) ÉS Philoktétész íjával győzhetik le a trójaiakat. Természetesen Odüsszeusz lesz az, aki intézkedik, elmegy a tapasztalatlan ifjúért és még azt is eléri, hogy Neoptolemosz csellel szerezze meg a megkeseredett sebesült hős íjját. 

Ez az előadás elsősorban ennek a fiatalembernek a helyzetéről szól, az ő döntése-hezitálása az, amelyik véleményem szerint igazán a központba került. Mennyit ér meg nekünk a siker? Fontosabb-e mint a becsület?

Adott Odüsszeusz, aki a sikerember. Ő mindig minden helyzetben tudja, hogy mit kell tenni. Ha nemesnek kell lenni és őszintének, mert úgy kívánja meg a helyzet, akkor nála senki nem lesz tisztességesebb. Viszont arra is képes, hogy csaljon és hazudjon, ha arra van szükség. Ez a flexibilitás az, amely kiemeli a tömegből és a nagy karrierhez vezetett. Odüsszeusz ráadásul tudja, hogy ilyen és nem is szépít, mert nem is szégyenli. Ha Trója elfoglalásához nyomorba vagy akár halálba kell taszítania Philoktétészt, régi harcostársát, hát képes lesz rá. Nem örül ezeknek a helyzeteknek, de mivel ő is kényszer alatt van (esküt tett, hogy Helenét visszaszerzi), nem tehet mást. Béres Miklós alakításában látunk egy határozott, megfontolt, a többi szereplőnél érettebb szereplőt (lehet, hogy nem idősebb, de feltétlenül tapasztaltabb színész benyomását kelti, amely összefügghet azzal, hogy már "kikerült a piacra", nem élvezi az egyetem védőszárnyait). Hősietlen hős, nem az, aki után sóhajtoznak a lányok, de simán elhisszük neki, hogy tud ő is annyira íjazni, mint Philoktétész, akire voltaképp semmi szükség sincs. Nincsenek illúziói, teszi a dolgát, uralkodni tud az érzelmein. Egy jelenetben el is változtatja alakját, de hosszan nem tud más lenni, mint önmaga. 

Amíg Odüsszeusz az érett generáció győztese, a lúzer kétségtelenül Philoktétész. Ő az, aki annak idején azt sem tudta elérni, hogy egy lakott helyre vigyék, ahol esetleg van orvos. A még meg sem kezdődött háború egyik első áldozata. Aki nem tud előrelépni, esélye sincs, hogy Odüsszeusszal szemben a saját érdekeit érvényesítse. Amikor nála az íj, még akkor sem tudja bosszúból megölni. Bárnai Péter alakítása szintén erős és meggyőző, visszaemlékeztem a tavalyi évadom legnagyobb élményei között számon tartott Zsótér-Peer Gyntre, amelyben ő volt az öltönyös famászó (1.) Peer Gynt. Mintha most is ugyanazt az öltöny-nadrágot hordaná, vagy valami egészen hasonlót. A gumi-határon kívül eső területre esik a barlangja, amelyet egy kupac póló, öngyújtó és egy bögre jelöl. Ennyi az egész, ezt kellene majd összepakolnia az utazáshoz. Heraklész íja egy műanyag sárga gyerekjáték, ahogy a többi hősnek is egy tányérnál nem nagyobb pajzs és egy rövidke műanyag kard jut fegyverül. Ezek a tárgyak a jelzés szerepét betöltik. Ahogy a barlangot is elképzeljük a gumi felemelésével, el tudjuk a szigetet, a hajókat is gondolni, a tárgyak azon kívül, hogy elidegenítenek és hangsúlyozzák, hogy játék ez és színházban vagyunk, betöltik a funkciójukat. Talán nevetséges is lenne a mai világban igazán hiteles kellékekkel előadni egy ilyen darabot. Ebbe a rendezésbe semmiképp nem férne bele valami élethű darab. 

Ugyanígy jó megoldás és  a játékosságot erősíti: az előadás végén, amikor már csellel, erőszakkal, szép szóval sikertelenül próbálták beláttatni Philoktétésszel, hogy az ő sorsa is Trójába vezet, következik a görög daraboknál nem ritka deus ex machina:(SPOILER) Héraklész megjelenik és kettő perc alatt elfogadtatja Philoktétésszel, hogy el kell mennie Odüsszeusz hajóján. (A seb büdös elvileg, ezért rakták ki a hajóról tíz éve - az előadás erre nem reflektál, egyszer sem látszott bárkin, hogy eljátsszaná, hogy zavarja a seb. Az íj miatt ezen az apróságon hamar túlléptek, úgy tetszik.) Bán Bálint az előadás utolsó jelenetéig nézőként ül a helyén, majd amikor eljön az ő pillanata, akkor leveszi ruháját és mindössze egy superman-öltözetre hasonló réteg marad rajta. Felmászik a mennyezetre és onnan, valóban a magasból ereszkedik a többiek közé. Ironikus ez az ábrázolásmód, lám ilyenek a megdicsőült istenek. Mintha egy képregény-figurát látnánk. Természetfeletti erejét jellemzi, hogy a bezárt ajtó neki simán kinyílik és azon át távozik.

A kar tagjai - "köszönjük, Kaposvár!", hangzik el az előadásban - atléta trikóban, fehér pólóban és tréning nadrágban jelennek meg. Ők a köznép, akiket csak rángatnak, teszik azt, amit parancsolnak, bólogatnak, hazudnak, ha kell. Ez az a közeg, ahova be kellene illeszkedni Philoktétésznek és Neoptolemosznak, miközben egyikük sem ez az alkat. 

Neoptolemosz lenne ez az ifjú pályakezdő hős, aki apját elvileg soha nem látta, de egész életére rányomja bélyegét apja mintája. Ki van tűzve az út, amelyen haladnia kell, nincs választása - Trójába vezet az útja. Megvan benne az alkalmazkodókészség, ugyanakkor még vannak elvei, illúziói és egy mozgássérültet nem szívesen fosztana ki csalással. Ha választania kellene, egészen biztos, hogy közelebb érezné magát Philoktétészhez, a lúzerhez, mint Odüsszeuszhoz. Vállalja a sorsát, nem futna meg a harc, a nehézségek elől, de megveti magát, amint látja, hogy milyen könnyen sikerült a férfit megtéveszteni és az íjat megszerezni. Bevallja az igazságot, ezzel ki is vívja Odüsszeusz rosszallását, de nem tud hazugságban tartósan létezni. Neoptolemosz lenne az, aki az ifjú generációt képviseli, látjuk a valódi világgal való fájdalmas szembesülését. Rada Bálint alakítása kifejező, beszédesek a szemei és vele tartunk az egész darab folyamán. 

Az előadás megtart sokat az eredeti szövegből is, de ellenpontként - különösen a kar esetén - behoz szlenges, mai szöveget, amely valószínűleg rögzített improvizáció lehet. Sok, különféle hangulatú zenei betét is színesít, néhány ebből filmzene, lehet, hogy népszerű és közismert is. (Most éreztem a hátrányát annak, hogy tévém nincs és filmeket sem sokszor nézek, arra már nincs időm.) Jó a játék a felfüggesztett mikrofonnal, amikor két szereplő is elmondja a közönségnek szánt álláspontját, nagyon hatásos a gumiszalaggal való játék (körülhatárolja a szigetet, hajót is lehet belőle képezni és Philoktétész is belekeveredik). 

Összességében egy nagyon invenciózus, érdekes, lendületes előadást láttam, amely annak ellenére is hatott rám, hogy az előadásnak volt egy erős előképe, és három színésznek a saját korábbi Peer Gynt-alakításával kellett versenyeznie. Ilyesmire gondolok, amikor a színház jut eszembe.

Színlap

Philoktétész: Bárnai Péter 
Neoptolemosz: Rada Bálint 
Odüsszeusz: Béres Miklós 
Kar: Fábián Szabolcs, Mózes András, Hajmási Dávid 
HÉRAKLÉSZ: BÁN BÁLINT

Rendező munkatársa: Hodászi Ádám
Rendezte: Viktor Balázs

Nem először fordul elő, hogy a kecskemétiek vendégszerepelnek a Marczibányi Téren, remélem, hogy nem is utolsó alkalommal. A tavaly olvasott interjúk kíváncsivá tettek Gaál Béla 1934-es filmjéből készült zenés színpadi játékra. Benedek Miklós rendezte, a főszereplők között ott van Trokán Nóra, akit az Örkényben a hét végén majd Mohácsi Képzelt betegében újra láthatunk és Vida Péter is, aki miatt tavaly A denevért megnéztük. A lányomat is magammal vittem, aki az előadásból azt a konklúziót szűrte le, hogy újra akarja nézni Vida miatt még egyszer A denevért.

Vida Péter Halmos Aladárja (egykor Kabos Gyula szerepe) a leghálásabb feladat kétségtelenül. A színész helyt is áll, táncoskomikusként is. Sokat lehet a bemondásain nevetni. Roppant energiákat sugároz felénk, viszi az előadást - bár szerencsére most nincs ezzel egyedül. (Tavaly magányosan küzdött egy másik előadásban.) Csombor Teréz jó partnere ebben, aki a vezérigazgató titkárnőjét játssza. Nem annyira erőteljes, mint Vida, de a szerepe is kevesebb komikumot hordoz.

Pályája kezdetén barátai Vidát sokszor "operettszínésznek" nevezték. Ha meggondoljuk, hogy mi minden kell egy operettszínésznek, akkor ez egyáltalán nem is pejoratív jelző. Amíg egy prózai színész simán megúszhat éveket is anélkül, hogy egyszer is énekelnie vagy táncolnia kellene, az operetthez éppolyan erős színpadi jelenlét kell, de a tetejébe elvárás az is, hogy valaki természetes könnyedtséggel énekeljen és táncoljon. És persze legyen erős egyéniség, legyen kisugárzása is - különösen, ha táncoskomikus. Vida ezeknek a képességeknek már pályakezdésekor is birtokában volt, ezért is volt roppant népszerű azokban a színházakban (Miskolcon, Szolnokon leginkább), ahol megfordult. Mindig jelentős szerepeket  kapott.

Vida miatt tudtam, hogy nem hiába megyek el az előadásra, lesz élmény.

Rajta kívül az előadás még további pilléreken is nyugodott. A szerelmes pár mindkét tagja illúziótkeltő volt. Kiss Zoltán az Operettszínházon kívül több vidéki színházban is játszott főszerepeket, már bizonyított. Hiteles volt a nőcsábászatba és a karrierépítésbe egyaránt belefáradt vezérigazgató szerepében. A szerelmest és az egyszerű sofőrt is hozta. Trokán Nóra a Hamupipőke-szerepben igazán tündökölt. Szép és érdekes, sőt átjött a szerepen a sajátos egyénisége, elhittük neki azt is, hogy ő nem olyan mint az összes többi férj-vadász titkárnőcske-hivatalnok. Ragyogott. Mindenki más fehérben-feketében és szürkében volt, így ruhájának piros színe eleve erőteljesen kiemelte, de ha ő is szürke, akkor is kiragyogott volna a karból. 

Dévényi Rita jelmezei tetszettek, ő felelős a díszletekért is. E díszletek szintén fehér-feketében vannak tartva, fehér háttér és tologatható lépcsők között, csak Kovács Vera piros és természetesen a meseautó is. Praktikus az autóvá alakítható lépcső, de nem szép. (Nemrég láttam a Johanna a máglyánt, és ezt a Meseautót nézve eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy egy ilyen látnivalóan viszonylag olcsó és nem túl szépen kivitelezett díszletben kell ennek az előadásnak  lemennie. Ugyan hány vidéki színház teljes díszlet- és jelmezköltsége jött volna ki abból az egyből.Zárójel bezárva.)

Az előadás szereplőinek általában az éneklés azért mégsem erőssége, fel vannak szerelve mikroportokkal, de mintha nem igazán működne a hangosítás, még az első sorban sem igazán hallható és érthető mindenki. Menet közben csak eszembe jutott a nemrég látott Elfújta a szél, amely esetén ilyen alapszintű problémák legalább nem jelentkeztek.

Még minek lehetett örülni? Például annak, hogy hosszú idő után megint láthattam Kiss Jenőt színpadon (Kovács Vera apjának szerepében) és sikerült egy normálisan beszélő aranyos kisfiút is begyűjteni, aki a papírforma szerint sikert is aratott. 

És ne feledkezzünk el az előadás központi ötletéről sem, amely némileg kárpótolt az időről-időre ránktörő unalomért: keretjáték volt, amely elfogadhatóvá teszi ezt a kissé szentimentális történetet. Aki hasonlót szeretne látni, várja ki, amíg Kovács Patrícia ismét játszani fogja a Karinthy Színházban A templom egerét...

Színlap

Ma a Kerekasztal Színház ifjúsági programjára vittem el egy osztályt, amelyik ugyan előzőleg kelletlenkedett, de a helyszínen belemelegedett és aktívan dolgozott. Akinek van 11.-12. osztálya netán, az fontolja meg a jelentkezést.A foglalkozással egybekötött színház 3 órát vesz igénybe. Alapvető kérdések megvitatására alkalmas az előadás, talán mélyebb nyomot hagy a diákokban, mint egy feladott és el nem olvasott klasszikus. Sőt: kapcsolódási pontokat is lehet találni más művekkel is, a tananyagból számos párhuzam húzható.

Ismert dolog, hogy zenés előadásoknak biztonsági okokból (is) két szereposztása szokott lenni. Tudja az ember, hogy más szereplőkkel ugyanaz az előadás egészen más lesz, aztán mégis rácsodálkozik, amikor szembesül a különbségekkel. Különösen veszélyes egy másik szereposztást is megnézni, ha az ember nagyon elégedett volt az elsővel. Így jártam többek között a Pomádéval, amelyet talán évek során összesen hét alkalommal láttam Cser Krisztiánnal, akinek az volt az első szerepe az Operában. Ezek után a másik szereposztással már szinte élvezhetetlen volt. Nemcsak arról van szó, hogy mit szokott meg az ember, hanem arról is, hogy mindenképp összehasonlítunk két művészi teljesítményt és az egyik megoldást törvényszerűen gyengébbnek ítéljük. A két szereposztás között óhatatlanul is versenyhelyzet jön létre, ez elkerülhetetlen. Hozzátenném: nagyon kevesen lehettek az olyan mezei nézők, akik mindkét verzióban láthatták az előadást, már csak azért is, mert pillanatok alatt eladták az összes jegyet. Az előadás tegnap is hatalmas siker volt, nem udvariassági tapsot hallhattak a közreműködők.

És most következik a mérleg, milyennek láttam én ezt a második szereposztást AZUTÁN, hogy az elsőt kétszer megtekintettem. Íme két bejegyzés: a premierről és az újranézett előadásról illetőleg a rendezői koncepcióról részletesen)

Szokatlan módon a színházak egyszerre elkészítették a január-februári műsorukat, remélve, hogy lesznek olyanok, akik az ünnepekre későbbi színházjegyet ajándékoznak. (Az Opera a teljes évadra árulja a jegyeit, azaz módotok lenne a januári Szerelmi bájitalra (Kálmán Péter!),  februári Mefistofele-re, az áprilisi Figaróra is jegyet vásárolni. Mindkettőben a Bretz Gábort is tartalmazó szereposztás a nyerő, míg az elsőben Fekete Attilával, a másikban Cser Krisztiánnal szerepel. Utóbbi énekes nagyszerű alakítást nyújtott nemrég A varázsfuvolában a Zeneakadémián, ez lesz februárban majd - már eladva minden jegy, de van egy még nem piacra dobott (titkos), de kitűzött március eleji időpont is. Ha valaki figyeli a Zeneakadémiát, akkor erre még van esélye. Előadás előtt a helyszínen toporogni rendszerint működő stratégia, még akkor is ha van benne némi kockázat+kényelmetlenség.

Ezután a bevezetés után jön a színházankénti lebontás - röviden, mivel már megint lemaradásban vagyok. Kommentekkel kiegészíthető a javaslatom, nagyjából azokat említem, amelyeket én megnéznék, ha összejön.

Az utóbbi évek nagy színházi élményei közé tartozott Bagossy László Shakespeare rendezése 2012 májusában. Ritkán nézek prózai előadást egymás utáni napokon újra, de akkor nem tehettem mást, a főpróba után beültem a premierre is. (Beszámoló: itt) Azóta dédelgettem az élményt és nem siettem újra megnézni. 

Ezen a csütörtökön mégis sor került rá, mert tanítványaimat vittem ismét az Örkény Színház nagyszerű drámapedagógiai programjára (IRAM), amelyről korábban is beszámoltam (lsd. Jógyerekek képeskönyve, János király). Ehhez az előadáshoz a színháznak külön beavató foglalkozása van, amely jól körüljárja a darabban felvetett témákat, szó van az álmok, a fantázia szerepéről, felkészít a történetre (egyes bonyolultabb részleteket nem kell a darab közben megérteni, már előre megismerik a diákok, ugyanakkor még mindig marad elegendő titok későbbre is). 

A vihar nagyon jó előadás azoknak, akik hasonlóan hozzám, inkább azt szeretik, amikor a színészi munka dominál, nem pedig látványeszközök. Nekem nagyon kedvemre volt ez  a "színház a színházban" szituáció, az üres tér, és  az, hogy ránk volt bízva a sziget elképzelése. Ez a játékos felfogás ragadott magával első (és második) nézésre is. Na, meg persze a színészek.

Milyen volt ez a csütörtök esti, hétköznapi előadás?

Nem volt egészen hétköznapi, ugyanis Nagyhegyesi  Zoltán helyett a tervezettnél egy hónappal korábban vette át a szerepét Sebestyén, egyetemi hallgató. A beugrás külön próbákat jelent és mindig kissé izgalmi állapotba hozza a színészeket, még akkor is, ha mindenki más évek óta begyakorolta az előadást. Visszaidéződik a premier körüli hangulat, amikor még érződnek a kételyek, nem lehet tudni, hogy miként fogadja majd a közönség a produkciót. A beugrás remekül sikerült, nem mondta volna meg senki, hogy a fiú csak néhány napja kezdett készülni és hirtelen tanulta meg a szerepet. Sőt: elmondható, hogy éppen azok a jelenetek sikerültek a legjobban, amelyben ő, a szerelmesét játszó Törőcsik Franciska és persze Gálffi László szerepelt. (Illetve Pogány Judit, aki most csúcsformáját hozta. Én őt jobbnak éreztem, mint korábban.)

A közönség soraiban jelentős részben voltak a diákok képviseltetve, aminek a színészek örülnek is. (Volt közönségtalálkozó utána, ezt el is mondta  Pogány Judit.) Az én véleményem szerint is ez az a kor, amikor a diákokkal meg kell szerettetni a színházat, vagy legalább meg kell ismertetni és akkor hátha máskor maguktól is vissza fognak térni. Ez lenne az ideális. Erre nagyon alkalmas A vihar is, lehetőséget ad arra, hogy egy a megszokottól kicsit eltérő rendezői hozzáállást megismerhessenek. 

A diákok nagyon pontos műszerként jelezték, hogy mely jeleneteket élveztek, illetőleg untak - "azt kaptuk, amit megérdemeltünk, hullámzó előadás volt" - jegyezte meg Bagosy László szintén az említett közönségtalálkozón. Ahogy már a főpróbán és a premieren is, a közönségre most is a "bűnösök" ( Prospero száműzői és cinkosaik) jelenetei hatottak a legkevésbé. Ezt én is halványabbnak éreztem most a megszokottnál, de már a premieren is alapvetően Gálffi játéka ragadott meg, így annyira nem lepett meg, hogy úgy éreztem, hogy kevésbé érdekesek azok a jelenetek, amelyekben nem vesz részt. Ő viszi az előadást, volt ereje hozzá most is. A diákok számára még inkább érdekes volt a Csuja-Epres-Király Dániel hármasa, az ő erősebb poénjaikon tudtak igazán szívből nevetni. Amikor egy kicsit leült az előadás, akkor néhányan hangosan beszélgettek, de ezeknél a vicces jeleneteknél egyáltalán nem. 

Az utóbbi időben egyre inkább zavar, amikor a közönség sorában beszélgetnek, esznek, isznak, gátlástalanul sms-eznek előadás alatt. Nemcsak a diákok. Ezen az előadáson is számtalanszor zökkentem én is ki, illetve más felnőtt ismerőseim is, akiket szintén odavittem. Ennek kapcsán is felvetődött bennem az a gondolat, hogy ugyan meddig is tart a néző szabadsága. Mihez van valakinek joga a nézőtéren? Megvette a jegyet, tehát...? Van-e joga ahhoz, hogy másokat szándékosan zavarjon és azoktól elvegye a színház élvezetének a lehetőségét? Vagy ha ebben (evésben, ivásban, beszélgetésben, telefonálásban) akadályozzuk, akkor már ő lesz az, aki kárt szenved? Ez volt az előadás alatt az, amin leginkább gondolkodtam. (A kizökkenés ára ez, eltávolít az előadástól.)

És az a baj, hogy mindenki túlságosan is hozzászokott a "magányos kultúrafogyasztáshoz". A többség otthon ül a TV és számítógép előtt, ha mégis van ott valaki mellette, akkor meg lehet azonnal beszélni a történteket, a filmet leállítani, közben egy kávét megfőzni, tanulni, stb. Alig vagyunk olyan helyzetben, amikor közösségi élményként szembesülünk egy filmmel vagy színházi előadással. Meg kellene tanulni, hogy hogyan viszonyuljunk ehhez a helyzethez. (A szülőktől lenne a legjobb, ha vinnék a gyereket színházba...)

Ha most mérleget készítek: a héten  hét előadást láttam, hét különböző színházban. Ha a  közönséget nézem, akkor megállapíthatom, hogy négy előadáson csörgött a mobil, három előadáson ettek-ittak a körülöttem ülők, és mindössze két előadás volt, amikor senki sem beszélgetett a környékemen, de egyáltalán nem.  Ebből csak azt vonhatom le, mint az idén eddig megnézett 80 előadásból összességében is, hogy igenis, túl lazák vagyunk. Vagy ha ez lesz a trend, akkor hamarosan visszajutunk majd Shakespeare színházához, előbb-utóbb már jön a paradicsom vagy a tojás dobálása is...

A Nemzeti Színház új évadának műsortervére sok jelzőt lehetne használni, de azt nem, hogy megúszós. Nem választanak közönségdarabokat, amelyekre könnyű nézőket toborozni. Honegger "Johanna a máglyán" című oratóriumát réges régen láttam, koncertszerű előadásban és ez az emlék önmagában is feltétlenül elég volt, hogy kíváncsi lettem, hogy mit rendez ebből Vidnyánszky Attila. ( Olyan nagyon nem kell azért ehhez külön indokot keresni, 1995 óta követem a rendezéseit.)

Nem rossz estéje volt ma (dec.13-án, ráadásul pénteken) a Budapesti Operettszínház társulatának: egy svájci (Szépség és Szörnyeteg), egy izraeli (Csárdáskirálynő) előadás mellett egy egészen új musical bemutatóját játszották a Nagymező utcában. A produkciót percekig állva ünnepelte a közönség, nem udvariasságból. Született egy olyan produkció, amelyik beváltja a nézői elvárásokat és éppen azt adja, amit ígér: egy szórakoztató, kellemes estét. 

Az elmúlt évadokban sok szó esett arról, hogy mire is vágynak a nézők. Feltehetően sokan vannak, akik elsősorban azt szeretnék, hogy egy jó sodrású történet kikapcsolja őket a hétköznapjaikból, és nem bánnák, ha ehhez szép díszlet, jelmez, jól koreografált táncbetétek, énekelni és táncolni is tudó színészek hihető játéka kapcsolódik. A musical műfaja, alkalmas arra, hogy ezeket az igényeket mind kielégítse, ugyanakkor a léc nagyon magasan van, mert pillanatok alatt kiderül, ha az alkotók nincsenek a helyzet magaslatán. Lehetséges, hogy egy amatőr rendező három színésszel le tud negyven embert kötni másfél óráig egy stúdióban még akkor is, ha ezek a színészek történetesen nem vagy nemigen tudnak énekelni, de egy nagy nézőtéret estéről estére megtölteni csak igazán professzionalista szinten létrehozott (leginkább zenés) előadásokkal lehet. Én történetesen egyáltalán nem vagyok musical-hívő, idő hiányában is nehezen jutok el egy-egy ilyen előadásra. Ennek ellenére értékelni tudtam ezt a ma esti teljesítményt, és az előadást nézve néhány alkalommal azért eszembe jutott, hogy ez a színház nem adható oda akárkinek, ezen a színvonalon, üzletileg is sikeresen nem akárki tudná így működtetni. És milyen kár lenne, ha ez, ami jelenleg sínen van, esetleg szintén a nulláról kellene, hogy felépítse a repertoárját, társulatát...Nem menne könnyen.

A továbbiakban az előadásról: