Utólagos ajánlót írni nem sok értelme van egy egyszeri eseményről, de azért ne maradjon említés nélkül ez az este sem. Az Operában a Britten évforduló után most Maria Callas születéséről emlékeznek meg, mégpedig egyik nagy szerepének felidézésével. Igazából nehéz követni a logikát, hogyha már a Norma, akkor az operaház repertoárján meglévő előadást miért nem újították "szabályosan" fel, tokkal-vonóval, azaz színpadi játékkal, díszletekekkel és miért nem játszottak belőle legalább 4-5 előadást, akár az Erkelben. Évek óta nem volt látható. Ha a Mario és a varázslóra minden alkalommal ezernél többen voltak kíváncsiak, ugyanez lett volna a helyzet - sőt jobb - a Normával is. És ami kár, a mai estét hallgatva érezhettük, hogy jó színvonalon felkészült a csapat a produkcióra, nem sokkal több erőfeszítés kellett volna egy "rendes" előadáshoz. Vagy: Callas emlékére mehetett volna egy Tosca is, Sümegi Eszter és Fekete Attila azt is könnyedén elénekelte volna.
Lett tehát Norma, mégpedig koncertszerűen. Az előző napok Verdi-Schiller trilógiáját nézve sokszor azt kívántam, hogy bárcsak azok esetén döntöttek volna koncertszerű feldolgozás mellett. Ha ugyanis kijelenti a színház, hogy az operát koncertként adja, akkor a színházi szemlélettel közelítők és bírálók vitorlájából azonnal kifogja a szelet, hiszen se rendezői koncepció, se a koreográfia, a szereplők játéka már nem számonkérhető, sőt! Akármilyen színházra, játékra utaló jelet látunk, annak mindenképpen örülünk.
Jelen esetben a hagyományosan értelmezett koncertszerűségnél többet is kaptunk. Ma nem kellett egy borzalmas díszletet nézni (viszont a tervező neve nem szerepelt a papíron), hanem helyette a nagyrészt erdőben játszódó cselekmény hátteréül kaptunk fákat háttérnek. Esztétikus és talán viszonylag könnyen kezelhető is ez a díszlet, ráadásul praktikus, mert sok járást biztosít a kórusnak és a szólistáknak. Mindenki elegáns fekete ruhában ill. frakkban, kottaállványok az előtérben. A ruhák ellenére néhány szereplő nem tudja magát megtagadni és játszik. Elsősorban gondolok Fekete Attilára, aki miatt a mai estét ennek az előadásnak szenteltem. Fekete Attila számtalanszor énekelte a szerepet az Erkelben, még a színház bezárása előtt, pályája korábbi szakaszán. Ő az egyetlen, aki soha nem néz bele a kottába, mivel a vérében van a szerep. És hiába köti a kottaállvány és a fény, hiába kell egy helyben állnia az idő nagy részében, de így is végigéli a két gall nőt is elcsábító szerelmes római sorsát. Most is magabiztosságot sugároz, úgy tűnik megtalálják ezek a szerepek. Nincs semmi bűntudat benne, hogy éppen a második papnő elcsábításával foglalkozik, miközben az elsőtől (ő a címszereplő, Norma) már van ráadásul két gyermeke, akiknek a létét is sikerült végig titokban tartani a gallok, sőt Norma atyja előtt is. Ráadásul a férfit visszarendelik Rómába. Norma helyzete kétségbeejtő, átverte az övéit, megszegte a fogadalmát, titokban nevelteti a gyerekeket, miközben szeretője már elhagyta. Ehhez képest ez a Norma, Sümegi Eszter által megtestesítve rendkívül méltóságos, nem szűnik meg szeretni és csak végső kétségbeesésében kívánja a vetélytárs, szerelme és a gyermekei halálát. Vele érzünk, és végül megkapja a jutalmát: hűtlen szerelme visszapártol hozzá, amint kijelenti, hogy ő megy máglyára, nem adja fel élettársa második szerelmét. Így akár happy endnek is vehető a darab vége: a két ismét egymást szerető fiatal boldogan, együtt lép a máglyára. (Itt a Bellini-féle recept, ha elhagy a szerelmetek, közös máglyahalál segíthet a háromszög-szituációk megoldásán.)
A produkció zenei megvalósítását nézve én a korábbi napok után egy magasabb színvonalat érzékeltem egyértelműen, bár az is lehet, hogy mivel most nem zavart meg valamilyen bántó rendezés és ez a darab egyértelműen nagyon statikus, néhány párbeszéd egymásutánjára épül, így emiatt éreztem jobbnak. Mindegy, mint mezei néző megyek operába, csak a benyomásaimat rögzítem és azok a következőek:
Fekete Attila esetén a lendülete, hangjának szépsége mindig megfog. Az első részben mintha valami apró megingást észleltem volna, néhány másodpercre, de minthogy én nem a magas C-k miatt járok operába, nem azért, hogy bravúros mutatványokat lássak-halljak, ez engem nem zavart. A második rész nekem egészen rendben volt, sőt az utolsó kettős Normával megindító is.
Sümegi Esztert soha ilyen jónak nem láttam. (Vagy: láttam, de nem érzékeltem ennyire szépnek a hangját.) Jól állt neki a ruha és a koncertszerűség is. Méltósággal, jó arányérzékkel, egyszerűen és szépen énekelt. Nem éreztem felesleges gesztusokat, túlzásokat. Átjött az is, ami miatt elhisszük, hogy a római katona végül mégis visszatér hozzá. (Azt nehéz elképzelni, hogy miért pártolt el...)
Ez az este igazán rendben lett volna. De... a mai egyébként is peches napomon kifogtam még két olasz hölgyet is, akik az áriák alatt is végigbeszélgették az első felvonást, ettek és ittak, mintha egy multiplexben lettek volna. Ezen sajnos kissé felhúztam magam, de minden helyre jött, mint a mesében: a második részben más távozó turisták helyére átülve kaptam egy nyugodt félidőt. Igen, nem elég ha az Opera jól teljesít, kell egy nagy adag szerencse is, hogy megfelelő nézők közé üljünk. Nagyon időszerű lenne, ha a vezetés látván "az erkölcsök" hanyatlását, bemondatná azt is, hogy enni, inni és beszélgetni NEM SZABAD előadások közben. De ezt több nyelven is meg kellene tenni. Az elmúlt két évadom tapasztalatai alapján azt mondhatom, hogy eddig egyedül németeket nem láttam dumálni előadás alatt. Lehet, hogy egyedül ők tudják, hogyan kell zenét hallgatni.
