Mezei néző

Itt a régen várt nap, a régen várt óra - két év után Hábetler András modernizált Figarója ismét újraéled! Nekem, aki annak idején volt olyan szerencsés, hogy a Városmajorban mindkét előadást látta (2013.augusztus 2-án, aztán másnap is) és nagy élvezettel részletezgettem is két blogbejegyzésben, ez óriási hír volt március 3-án, amikor az évadnyitón Ókovács Szilveszter bejelentette.

Már akkor elhatároztam, hogy bár az előadás KIZÁRÓLAG vidéki helyszíneken lesz idén, így is végig fogom kísérni, tekintve, hogy Kovalik Balázs "Sárga Figarója" óta (2006) ez a leginvenciózusabb Figaro-rendezés, amely ráadásul valóban alkalmas arra, hogy olyan embereket is bevonzzon az Operába, akik egyébként nem szeretik a műfajt. Rövid (?) beszámoló következik a főpróbáról, és aztán havonta a vidéki előadásokról is. (Október 19. Szeged, nov. 23. Kecskemét - ennyi tudható most.) Ez éppen az az előadás, amelyikre érdemes sokszor beülni. (Ha elgondolom, hogy milyen rossz rendezéseket néztem eddig és fogok is még zsinórban megnézni kizárólag bizonyos énekesek miatt, most  igazán boldogító, hogy jó és gondolatgazdag rendezés párosul egy olyan szereposztással, amelyikben színjátszó képességekkel is rendelkező művészek lettek összegyűjtve.)

Tíz napja történt ez a főpróba, azóta írom részleteiben a bejegyzést, megakasztva minduntalanul különféle napi kényszerűségek és más kihagyhatatlan előadások által. Az élmény mostanára letisztult, az idestova négy napja tartott közönségtalálkozó is elmúlt (a rendező beszélgetett nyolcvan tanítványommal a József Attila Gimnáziumban), most már pont kerül a bejegyzés végére, mielőtt tanulmány lesz belőle. Annál is inkább mert vészesen közeleg október 19., a szegedi premier napja.

Sajnos nem én vagyok az értelmi szerzője a címnek. A kolozsváriak budapesti premierje előtti Hangolón hallottam, mégpedig Csákovics Lajostól, a Szerelmi tilalom librettójának fordítójától. Ezen a bemelegítő beszélgetésen az opera rendezője, Szabó Máté is részt vett, akit néhány múlt heti előadáshoz írt bevezetőben már idéztem is.Jó volt a beszélgetés, Balla Sándor a "legwagneresebb" részt énekelte nekünk zongorakísérettel. Érdekes volt Wagner korai vígoperájával szembesülni ezek után.

Csütörtökön a Müpában találkoztam egy európai kitekintéssel bíró zeneértővel, aki közölte, 2015-ben ez éppen a 17. olyan operarendezés volt, amelyiket tiszta fehérben játszattak és látott. Ezek szerint éppen ez a nyugat-európai divat. A külföldi tervezőknek köszönhetően (Gilles Gubelmann, Gianpiera Bühlmann) hozzánk is eljutott. Ha visszagondolok az előző nap megtekintett Cosíra, az is nagyon pasztelles, majdnem fehér. (Tavalyi bemutató volt az Operaházban.) De legalább nem tiszta fekete, mint az Otello. (És: nem gátolja meg az énekeseket abban, hogy jól érvényesülhessenek szólóik közben. Pillanatnyilag ezt is nagy eredménynek érzem már.) Félreértés ne essék, nem lett számomra hirtelen a legfontosabb szempont az, hogy milyen a látványa egy operának, de ha a rendezés nagy hangsúlyt fektet rá, akkor a nézőre sem marad el a hatása.

Némedi Csaba rendezését egy főpróbán és mindkét előadáson láttam, rengeteg benyomásra tettem szert. Elég nagy utat jártam be keddtől szombat estig. Feltétlenül érdemes volt nézni, sokat adott ez az élmény, így kissé kényszeredetten fogok hozzá a szétszedéséhez. Nem voltam igazán boldog a rendezői koncepcióval, később sem váltam azzá, viszont az egész előadással már igen. A zene és az énekesek ezúttal úgy érzem, hogy diadalt arattak és talán majdnem olyan jól jártunk, mintha koncertszerűen szólalnak meg a művek. Egyszerűbb és jobb érzés lenne mindenkinek ünnepélyesen gratulálni, de mégis jöjjön néhány észrevétel. A két este élményét talán nem rontják el.

Pénteken este láthattam a készülő Alföldi-bemutató egyik főpróbáját. (Az elmúlt 27 év alatt ez volt a 92. estém a Radnótiban.) Miután még a rendezői pult is kint volt, hangsúlyozódott az a tény, hogy ez a mai este még a próbafolyamat része, még nem előadás. Így csak néhány reflexiót osztanék meg ennek kapcsán. Előljáróban: aki a Radnóti társulatát követi, az feltétlenül megnézi az előadást, így most ez a bejegyzés azoknak lehet inkább érdekes, akik számára viszont László Zsolt a "húzónév" és őt vágynak látni ahol lehet. Figyelem, most megint nem kell Fehérvárra utazni hozzá, elég a Nagymező utcába elzarándokolni. A művész kedvelői számára kötelezően nézendő előadás ez. A blogbejegyzés tovább olvasása helyett inkább vegyetek jegyet. Azért néhány rövid gondolatra mégis sort kerítek így is.

Amíg írom e sorokat, még feltehetően tart Molnár Piroska születésnapi ünnepségének after partyja a Tháliában. A célom az, hogy maradjon nyoma a színház rendkívüli gesztusának, amellyel rendkívüli színésznőjét ünnepelte. KÖSZÖNET érte! Harminc éve nézem és csodálom rendületlen a művésznőt, így boldoggá tett a meghívás, hogy ott lehettem ma este.

Mennyire szerencsés a Thália, hogy Molnár Piroska is erősíti, ráadásul ezt ők maguk is tudják és meg is becsülik.  Ez igazán kivételes helyzet. Nem tipikus gesztus ez, a leggyakoribb az, amikor valakinek az érdemeit a halála után emlegetik nagy lelkesedéssel. Most nem ez történt: munkatársai vették a fáradtságot és budapesti színházi emberekkel, leginkább pályatársakkal megtöltötték szinte az egész Tháliát, hogy mindenki örülhessen a művésznőnek, aki nap mint nap négy színház deszkáin jó egészségben, aktívan dolgozik. Molnár Piroskának élete a színház. Reméljük, hogy ez az ünnepség kellő impulzust adott neki ahhoz, hogy még sokáig köztünk lehessen és nézhessük.

Milyen is volt az este? - néhány mozzanatot leírok azoknak, akik nem jöhettek, illetve azoknak, akik igen, hogy majd később a saját benyomásaikat felidézhessék.

Az Operaház ide műsorát már egy jó ideje tanulmányozom, márc. 3. óta, amióta az évadnyitó sajtótájékoztatón tudomásomra jutottak a kilátások. És lett is egy hetvenes minimál listám a megnézendőkről. A mai nap volt az egyetlen, amikor a Cosí fan tutte összejöhetett, benne Szemere Zita mint új beálló (Despina). Ezúttal a megtekintés apropóját az ő tavalyi mesterhármasa adta, amely meggyőzött arról, hogy ugyan már nincs kapacitásom újabb énekesek figyelésére, de neki bele kell még férnie "a keretembe". (A sárga hercegnőben, Hoffmann meséiben és a János passióban nyújtott alakításaira utalok.) Ugyancsak kiemelten érdekessé vált számomra ugyancsak tavaly Szigetvári Dávid is, aki egy másik János passióban volt emlékezetes.

Ez a tegnapi ugyan zártkörű rendezvény volt, a T-Systems harmadik születésnapját ünnepelte éppen ezzel az előadással, de a cég egyik programszervező képviselője megajándékozott egy földszinti belépővel, így ezennel köszönetet is mondok nekik a kivételes lehetőségért.

És most néhány benyomás következik az előadásról. Milyen volt Jiri Menzel rendezése harmadik nézésre, néhány új beállóval?

Az évadnak úgy futottam neki, hogy most jön a nagyszabású visszatérés a prózai színházhoz, különösen azért, mert nem tudom nem érzékelni, hogy (legalábbis azokban a színházakban, ahol én megfordulok) mennyivel (sokkal) jobbak a rendezések, kidolgozottabbak a kapcsolatok és elég jó szinten van a színészi munka átlagszínvonala is. A legtöbbször közepesen sikerült előadásokban sem lehet éppen a színészekre komoly panaszunk. A szeptember végeredménye mégis 10-10 lett, pontosan ugyanannyi operát láttam, mint prózai előadást. Az utóbbi héten láttam hetet a tíz operából, tehát elég töményen tapasztalhattam meg ismét, hogy milyenek is a jelenleg elérhető magyar operarendezések.

Ez az előadás a háromból, amelyeket ezen a napon néztem a kakukktojás, két szempontból is. Nem opera, másrészt csak néhány hete tudtam meg, hogy lesz. A gondolat felvillanyozott, hogy két kedvenc operám (Figaro, Kékszakállú) között még az egyik kedvenc Csehov darabomat is megnézhetném délután háromkor és ezáltal a nap igazán felejthetetlenné válhatna. A számomra legizgalmasabb rendező, Zsótér Sándor második Csehov-előadásáról van szó (az első az Örkényben volt két éve), és ez önmagában elég lett volna ahhoz, hogy két hétig örüljek előre csak ennek. Ha egészen őszinte vagyok, voltaképp jobb lett volna, ha nem egy napon van minden - miután a nyáron két hónapig egyáltalán semmit nem láttam és ilyen mennyiségű jó élménytől elszoktam már -, de ha így alakult, akkor alávetettem magam a kísérletnek : "hogy viseli el a néző, ha "túl jó neki"?

A tavalyi évadban jónéhányszor észrevételeztem, hogy Pesten nincs Kékszakállú, és külföldre kellett ahhoz is utazni, ha valaki magyar énekest akart látni a szerepben. Sokan turnézgatnak a Kékszakállúval és még többen fognak, ha már nem csak a Bartók-jogok (2 napja mindössze), de a Balázs Béla jogok is le fognak járni (kb. 4 év még a szerző halálának 70. évfordulójáig az, ami hátra van). Ha az örökösök már nem szólhatnak bele, várhatóan igazi nagy Kékszakállú reneszánsz következik. Várom. Ezen a hétvégén a Bartók évforduló kapcsán rengeteg koncert volt mindenfelé, és ha valaki nagyon akarta, háromszor is nézhette a Kékszakállút - pénteken a Müpában (Bretz Gábor és Wiedemann Bernadett énekelte), szombaton és most vasárnap, órákon belül ismét a Zeneakadémián. Mikhail Petrenko, orosz énekes és Rost Andrea, utóbbi életében először, volt- lesz a főszereplő. Erről az előadásról következik néhány gondolat.

Az elmúlt júniusom (színházilag) annyira átütően sikerült, hogy lényegében azonnal világos volt, hogy hat jó Wagner előadást, köztük a Ringet és kétszer is A bolygó hollandit, két nagyszerűen elénekelt Figarót (Gentben ráadásul két magyar énekessel) egy jó darabig semmiféle élmény nem fogja elhomályosítani. Ráadásul ugyanebben a két hétben még Bécsben is jártam, hogy Bretz Gábort megtekintsem másfél év után ismét a Kékszakállú szerepében. Utóbbi alkalommal értesültem erről a koncertszerű előadásról, amelyet Wiedemann Bernadettel tervezett énekelni. Tehát volt nagyjából három hónapom arra, hogy alaposan ráhangolódjak erre az estére. Azt is már júniusban tudtam, hogy bizony, a Hábetler-féle Figaro-élményem is ugyanerre a napra (délelőttre) esik majd. Legalább választási helyzetbe nem kerültem és ugyan egy napon, de mindkét előadást megnézhettem.