Mezei néző

Néha nem rossz, ha az ember alaposan elolvassa egy előadás színlapját, mert alapvető információkra csak onnan derül fény. Például én, aki a vámpír-filmeket eddig teljesen kihagytam az életemből (másként nem lett volna időm "ezerszer" meghallgatni a Figaro házasságát, mindennek ára van), az előadás egy órája alatt biztosan nem jöttem volna rá, hogy a főhős egy köztünk élő vámpír. Az viszont, hogy alapvetően látványszínházi előadást látunk Kálmán Eszter rendezésében, mindenképp világos volt. Kevés beszéd, sok játék a tárgyakkal, fényekkel. És hozzá egy formátumos színészegyéniség, Bercsényi Péter. Ez az, amire számíthat az, aki az előadásra elmegy.

Lemaradtam annak idején (2012) Bella Máté első operájának bemutatójáról. Nem szándékosan, bár Wedekind darabja, A tavasz ébredése nem vonzott sosem. Jelen esetben - pénteken -  már jó pár idei (fogalmazzunk óvatosan) felemásra sikerült operabemutató után csak azért mentem a Zeneakadémiára, mert bíztam Almási-Tóth András rendezői vénájában, aki ezúttal a librettó szerzője is. Ő olyan előadásokat csinál, amelyekben van humor és van gondolat és jellemzően inkább logikusan építi fel a produkcióit, mint nem. És nem csalódtam, mert végre ez a minimálban kivitelezett produkció valóban tetszett is nekem. 45 percnyi intenzív operaélmény volt. Az UMZE Kamaraegyüttes szólistáit Vajda Gergely vezényelte.

Az Operaház ezernyi programja és 35 bemutatója mellett egy estét szentelt annak, hogy a még mindig aktívan rendező Szinetár Miklós pályáját újra reflektorfénybe állítsa. Nem, nem az egészet - mindössze annak egy szeletét.

Ennél az önironikus színezetű címnél jobb nem is kell, nem erőlködöm azzal, hogy egy másikat - gyengébbet - találok ki. Az előadás ötven percét szemlélve az elhanyagolt jelzőt valószínűtlennek tartom, de ezek után egészen biztosan a szélesebb nyilvánosság is méltányolni fogja Andrássy Máté és Újvári Milán adottságait. A tánc és a mozgásszínház kedvelőinek csak ajánlani tudom a megtekintést. Néhány gondolat:

Ahogy halad ez az évad megint megerősödött bennem az a gondolat, hogy a művészi alkotások, különösen a színház, valóban képes kisebb, de akár nagyobb mértékben is megváltoztatni az emberek életét. Ma két hete ezt megtapasztaltam, és mivel a Kamrának ez az előadása szintén erős, kicsit örültem, hogy valami véletlen folytán nem korábban került rá sor.

Előre bocsájtom, hogy ha valaki meg akarja tudni, hogy pontosan mit takar a cím, annak (hacsak mások nem árulják el neki) meg kell végig néznie az előadás mindhárom "kurta rövid felvonását" este tizenegyig, mivel az előadást lezáró hosszú tapssal korábban nincs vége.

Amint látszik, hosszan nem vártam a folytatással, 2 nap szünet után ültem vissza. Ilyenkor bizonyosodik be, hogy egy előadás rendszerint mennyit képes fejlődni attól is, hogy közönség előtt kétszer lejátsszák. Valóban kifizetődő néha kivárni az ötödik-tizedik alkalmat, akkor még friss eléggé, de már sokat csiszolódott. És persze a színház varázsa abban is van, hogy bármi megtörténhet, akárhogy alakulhat a helyzet. Örülök, hogy visszaültem, az Örkény társulata ma is remek jó formáját nyújtotta egy valószínűleg rendkívül kimerítő főpróbahét után, nagy többségében mezei nézők előtt.

A csütörtökön erősen vívódtam, hogy a lehetséges programok közül melyiket válasszam. Miután az Örkény számomra (is) a város egyik legfontosabb színházi műhelye, rendszerint előnyben részesítem. Ezen az estén három okom lett volna nem menni a főpróbára: a családom két tagja is erős érdeklődést mutatott a jegyem iránt (kellett egy harmadikat szerezni), másfelől tudtam, hogy Mohácsi János a saját fejlesztésű darabjai az esetek száz százalékában érdemesek a megtekintésre, de ugyanilyen arányban nem készülnek el teljesen a bemutatóra. Miután a rendező munkái lassan húsz éve érdekelnek, mindenképpen kihagyhatatlannak gondoltam az előadást és megpróbáltam magamat némileg visszafogni és kivárni legalább az ötödiket. Miután egy harmadik szempont is játszott, volt egy díjkiosztó, amelyikre szintén kíváncsi voltam, de ez csak este 9-kor kezdődött, gondoltam, hagyom magam befolyásoltatni és meglátjuk, hogy ott tud-e tartani az Örkényben az új Mohácsi operett vagy egy másik alkalommal kell megnéznem.

Ha valaki kicsit is ismer, akár a bejegyzéseimből, az tudhatja, hogy a vásárolgatás, a divat, smink az életnek egy olyan területe, amelyiken nem igyekeztem elidőzgetni. Most mégis egy divatbemutatón voltam, mégpedig az Alleeban. Két éve tanítok a plaza szomszédságában és ez volt immár a negyedik alkalom, amikor bementem ide. Ezek után másként fogom az épületet nézni, az biztos.

Ez a divatbemutató számomra kalanddal ért fel, kősivatagokban jelentősen több időt töltöttem el életem folyamán, mint ruhaboltokban. Azért, hogy mégis mentem (és ehhez súlyosbító körülményként egy főpróba szünetében távoztam egy nagyon jó színházból) a felelősséget részben (de csak részben) át is hárítom a Kamrában tegnap megnézett előadás főszereplőjére, Fullajtár Andreára, aki Harper Reganként ennél őrültebbnek látszó, de a szereplő karakterétől nem kevésbé idegen húzásokra volt képes. Hiába, a művészet hat a nézőre. Tessék vigyázni! (Természetesen külön bejegyzésben arról is részletes méltatás jön, de már most is mondom, nézzétek meg.) De most a divatbemutatóval és a díjátadóval kapcsolatos gondolataim következnek.

Vegyes benyomásokat keltett 1957-ben a West Side Story bemutatója New Yorkban. Hasonlóképpen alakult most is a helyzet. Ezúttal száz embert sikerült ezen az estén magammal vinni az immár hatodik Operakalandra, és közülük jó néhány benyomásaival is távoztam az épületből. Néhány megjegyzés következik.

Itt a régen várt nap, a régen várt óra - két év után Hábetler András modernizált Figarója ismét újraéled! Nekem, aki annak idején volt olyan szerencsés, hogy a Városmajorban mindkét előadást látta (2013.augusztus 2-án, aztán másnap is) és nagy élvezettel részletezgettem is két blogbejegyzésben, ez óriási hír volt március 3-án, amikor az évadnyitón Ókovács Szilveszter bejelentette.

Már akkor elhatároztam, hogy bár az előadás KIZÁRÓLAG vidéki helyszíneken lesz idén, így is végig fogom kísérni, tekintve, hogy Kovalik Balázs "Sárga Figarója" óta (2006) ez a leginvenciózusabb Figaro-rendezés, amely ráadásul valóban alkalmas arra, hogy olyan embereket is bevonzzon az Operába, akik egyébként nem szeretik a műfajt. Rövid (?) beszámoló következik a főpróbáról, és aztán havonta a vidéki előadásokról is. (Október 19. Szeged, nov. 23. Kecskemét - ennyi tudható most.) Ez éppen az az előadás, amelyikre érdemes sokszor beülni. (Ha elgondolom, hogy milyen rossz rendezéseket néztem eddig és fogok is még zsinórban megnézni kizárólag bizonyos énekesek miatt, most  igazán boldogító, hogy jó és gondolatgazdag rendezés párosul egy olyan szereposztással, amelyikben színjátszó képességekkel is rendelkező művészek lettek összegyűjtve.)

Tíz napja történt ez a főpróba, azóta írom részleteiben a bejegyzést, megakasztva minduntalanul különféle napi kényszerűségek és más kihagyhatatlan előadások által. Az élmény mostanára letisztult, az idestova négy napja tartott közönségtalálkozó is elmúlt (a rendező beszélgetett nyolcvan tanítványommal a József Attila Gimnáziumban), most már pont kerül a bejegyzés végére, mielőtt tanulmány lesz belőle. Annál is inkább mert vészesen közeleg október 19., a szegedi premier napja.