Mezei néző

Aki azt gondolja, hogy egy napra túlzás egy Figaro házasságát, egy Sirályt és ezek után némi Stravinsky és Schoenberg muzsika után még egy Kékszakállú herceg várát is megtekinteni, jó nyomon jár. A "jóból is megárt a sok", valóban.  Némileg féltem attól, hogy mi fog kisülni abból, hogyha a véletlenek összjátéka (színházi műsor) folytán kialakult helyzetnek alávetem magam. A két számomra legtöbb üzenettel bíró opera egy-egy máskor nem látható előadásáról volt szó, illetőleg a legfontosabb színházi rendezőm (Zsótér Sándor) második Csehov előadásának délutáni premierjéről. Néha van, amikor az ember megkapja azt, amit akart és szembe kell néznie a következményekkel. Ez a három előadás tegnap külön is, de együtt is hatott rám. Egy napra cselekvésképtelenné tettek, az biztos.Nem tudtam semmi feladatomhoz hozzáfogni, még a bloghoz sem, kiütött a művészet túladagolása. Most 24 óra csúszással néhány közös gondolatot megosztok, majd (talán/valószínűleg/minden bizonnyal) elkészül egy-egy külön bejegyzés is a három előadásról egyenként.

Most már elmondható, hogy teljes sebességgel beindult az évad. Még szeptember utolsó hétvégéjén lesz egy évadnyitány az Operaházban, nézhető lesz kivetítve az új Otello (aki nem olvassa el a bejegyzést, azoknak is javaslom, ha nem is a megtekintést, de a meghallgatást - jók lesznek a magyar énekesek benne, Kálmándy Mihály, Létay Kiss Gabriella hozza a legjobb formáját), sőt előtte délután (12,14,16h) lesz három egyfelvonásos. Ezeket én a múlt hétvégén kihagyni kényszerültem, most pótolok.

Az októberi műsorban sok olyan előadás lesz, amelyeket jó várni, van amire március óta készülök és szinte furcsa, hogy el is jutottunk idáig.

Az imént kaptam meg az Operaház hírlevelét, amelyben a bemutatóról tudósítanak. Ebből kiderül, hogy Stefano Poda, a rendező (világhírű) specialitása, hogy egyedül tervezi a mozgást, a fényt, egyszóval a teljes látványt. „Engem csupán két dimenzió érdekel az operában: amit látok és amit hallok – vallja. – Az előbbi az én felelősségem, az utóbbi a karmesteré.” Idézik a szavait.

Néhány benyomás következik a rendezői koncepcióról, ami egy főpróbából is kiderült - orientációs célból írom mindössze, azoknak akik még fontolgatják a megtekintést és nem vettek jegyet. A tovább nem olvasók kedvéért az elején jöjjön azonnal a konzekvenciám: Én mindenkinek azt javasolnám, hogy hallgassa meg Kálmándy Mihályt, Létay Kiss Gabriellát, Németh Juditot és Boncsér Gergelyt és ne ragaszkodjon (hacsak nagyon nincs jól eleresztve és kifizetne vagy 18 ezer forintot egy jó földszinti jegyért) a látványhoz. Érje be a 3. emelettel, az ottani helyek nem drágultak úgy sem, és HALLGASSA MEG az előadást. De szombaton az évadnyitányon ki is vetítik az Operaház előtt, meg lehet nézni, hogy milyen lett az a látvány, amelyik dominálja az előadást.

Nagyon szeretek előadás-szövegből kiragadott címet adni, éppen ezért nem olyan ritkán jegyzetelgetek is színházban. A Spinoza kis nézőterének első sorát, ahova kerültem, mégsem ítéltem alkalmasnak erre. Karnyújtásnyira vannak tőlünk a színészek és ennek önmagában is erős hatása van. Így fordulhatott elő, hogy a találó sort elfelejtettem, mire az előadásnak vége lett.

Azóta már tudom, hogy a szöveg a Spinoza Ház és az Ab Ovo kiadó gondozásában már 2010-ben megjelent, a Szabó Ervin könyvtárakban is megtalálható és holnap el is fogom érni a legközelebbi példányt. Hát igen, ismét nyugtázhatom lemaradásomat. A bemutató egyébként hét éve, 2008 szeptemberében volt, még épp láthattam volna a fiam születése előtt két héttel. De sose késő! Mondom ezt azoknak, akik még nem hallottak eddig erről az előadásról.

Nem volt átlagos hétvégém: nem-szeretem szövegeket írtam hat jó program helyett, hogy a jövő heti nyolcat - és az idegrendszeremet is - mentsem. Ha engedek a kísértésnek, akkor egészen el lennék persze úszva, és még  hat új blogbejegyzés is megírásra várna. NEM jártam az Operaház egyfelvonásos operaelőadásain. (A csengő, A telefon tavaly megvolt, de ismételtem volna ezeket is szívesen. A Bolondokháza új bemutató. Nektek is mondom, ezekre talán lesz esély jövő szombaton is, ha nem esik.) A "Shakespeare-só" nevezetű "a legjobb énekeseket" felvonultató gála viszont egyszeri eseményként már pótolhatatlan. A mai napon mindössze egy áriaestet hagytam ki, arról nem tudok beszámolni. A munka viszont haladt.

A mérleg nyelvét a Katona előadása, a ma esti Illaberek billentette mégis el. Miután ez volt kb. húsz év után a legelső olyan előadás a Katonában, amelyiket frissen nem néztem meg (2013.11.29-én volt a premier, lassan két éve), most úgy éreztem, hogy fontos, hogy az évadkezdő elsőn ott legyek és helyzetjelentést írjak róla.

A hétvégén láttam fennállásom óta a 210. és 211. előadást a Tháliában. A legtöbb vidéki meghívott előadás volt. Legnagyobb részt (ha nem is kizárólag) a Thália programjának köszönhető (Vidéki Színházak Fesztiválja), hogy néhány előadás eljut a fővárosi közönséghez is azok közül, amelyek rendszerint valamelyik vidéki városban egy évadon át léteznek csupán, 20-30 estén át. Most a zalaegerszegi és a kaposvári színház vendégjátékáról fogok röviden beszámolni.

Igen, nagyon idegesítő, amikor az ember mégis mellélő és egy nem neki készült előadást néz meg. Minden előadásnak megvan a saját célközönsége és az az igazi, ha egymásra is találnak. A papírforma, előzetes tapasztalatok beválnak, nem árt, ha az ember megmarad biztonsági játékosnak. Ennek ellenére néha van bennünk kalandvágy, csodavárás. Ilyen reményekkel mentem ma el a Játékszínbe, főpróbára. (Gödöllőn már szept.12-én megvolt a premier, tehát csak a Játékszínben ment először közönség előtt a darab. Nem ez volt a legelső alkalom.)

Fontos előadás Fehér Balázs Benő Sirálya, különlegesen jól összeválogatott szereposztással, Fekete Ádám maivá szlengesített új fordításával. A közelmúlt több más klasszikusokból készült rendezésével szemben, mint amilyen pl. Alföldi Róbert Nemzetiben elkövetett Hamletje volt, - amely nemcsak a jelenleg legtöbb Alföldihez kapcsolódó előadásnak otthont adó helyszín, az Átrium, hanem ezentúl a darab Hamlet párhuzamai miatt is automatikusan felötlött bennem - , ÚGY TŰNIK (=nem a csalhatatlan ember kinyilatkoztatását olvassátok, csupán EGY véleményt!), hogy ez az előadás nem azokra fog a legjobban hatni, akik egészen tudatlanul ülnek be a nézőtérre, hanem éppen az olyanokra, amilyen én vagyok - akik a Sirályt "hetvenhétszer" olvasták az elmúlt harminc évben, minden sorát elemezték, tízszer látták és ennek következtében a színészek minden apró kis rezdülést értékelni tudják.

Én szerettem az előadást, örülök, hogy megnéztem, de kifejezetten azoknak javasolnám, akik szintén olvasták ÉS szerették a darabot ÉS nyitottak a nem realisztikus rendezésekre. Természetesen nem zárom ki, hogy egy fogékony néző számára első Sirály-élményként is maradandó lehet, ha a szükséges nyitottság megvan benne, de mégis azt éreztem, hogy jobb a művet előtte megismerni, átgondolni és utána szembesülni ezzel az előadással. (Magyarán: nem lehet ezzel kipipálni a "nemszeretem kötelező" elolvasását.)

Sajtóbemutató főpróbát néztem a Belvárosi Színházban. Fordulatos, lendületes előadás a "Mindent Éváról", válogatott színészgárdával. Pelsőczy Réka rendező jó csapatot kapott, nincs gyenge láncszem.  Ráadásul a nézők többsége nem jár az összes olyan színházba, ahol ezek a művészek rendszerint fellelhetőek, így többen is akár a meglepetés erejével hathatnak.

A Gödöllői fesztivál nyitókoncertjén jártam tegnap este. A szórólapot figyelmesen megnézve akár meg is ütődhet a néző, hogy miként kerül Rossini a címbe, ha a 17 műsorszámból mindössze 3 az, amelyik vele kapcsolatos. De ennél még alaposabbnak kell lennünk. Valószínűleg az "á la Rossini" (így!) minősítés a szerző kulináris zsenijére utalhat, számtalan ételreceptjében szerepel a "Rossini módra". Valószínű, hogy a legtöbb opera-szerető számára  a könnyed, szórakoztató este asszociációját akarták kelteni ezzel a jelzővel. Jelentem, hogy a gödöllői közönség megtöltötte a Lovardát, amely leginkább egy alkalmilag székekkel telepakolt bálteremre emlékeztet, látni valóan jól érezte magát és rengeteget tapsolt a fellépő Gödöllői Szimfonikus Zenekarnak (vezényelt: Horváth Gábor) továbbá a négy szólistának, Herczenik Annának, Kaján Katalinnak, Cser Krisztiánnak és Xavier Rivadeneirának. A művészek feltöltődve és hatalmas virágcsokrokkal megpakolva mehettek haza. Néhány benyomás következik, röviden.