Pénteken este láthattam a készülő Alföldi-bemutató egyik főpróbáját. (Az elmúlt 27 év alatt ez volt a 92. estém a Radnótiban.) Miután még a rendezői pult is kint volt, hangsúlyozódott az a tény, hogy ez a mai este még a próbafolyamat része, még nem előadás. Így csak néhány reflexiót osztanék meg ennek kapcsán. Előljáróban: aki a Radnóti társulatát követi, az feltétlenül megnézi az előadást, így most ez a bejegyzés azoknak lehet inkább érdekes, akik számára viszont László Zsolt a "húzónév" és őt vágynak látni ahol lehet. Figyelem, most megint nem kell Fehérvárra utazni hozzá, elég a Nagymező utcába elzarándokolni. A művész kedvelői számára kötelezően nézendő előadás ez. A blogbejegyzés tovább olvasása helyett inkább vegyetek jegyet. Azért néhány rövid gondolatra mégis sort kerítek így is.
László Zsoltot nemrég láttam két ízben is (Sirály, Címzett ismeretlen) és megállapítottam, hogy jól esne, ha az évad további részében is hasonló gyakorisággal nézhetném. Ugyan legalább tíz, de inkább tizenöt évvel fiatalabb azoknál a színészeknél, akik Lear szerepét hagyományosan játszani szokták, de őt figyelve nem merült fel bennem, hogy korán jött volna ez a szerep. Fehérváron Hamlet, most Lear - kevesen lehetnek azok, akik a pályájuk azonos szakaszában ezt a két feladatot egyszerre megkapják. A helyén van, most is viszi az előadást szervesen beilleszkedve a Radnóti társulatába. (A Platonov után már egészen magától értetődőnek veszem én is, hogy sok év szünet után ismét itt van.) Néhány perc után is megállapítható, hogy ez a Lear komolyan felelős sorsáért, László Zsolt a karakter minden érdességét, meggondolatlanságát felerősíti. Nem kellemes ember, de mégis van benne valami szerethető és ezt a vonását mégis észreveszik néhányan. Sajnos, az a benyomásunk, hogy a zsarnokság nem Lear bukásával kezdődött az országban, hanem csak annyi változás történt, hogy a nála kevésbé formátumos lányai veszik át a hatalmat, amelyet szíve mélyén mégsem akart átadni, pusztán a hatalom gyakorlásával járó nyűgöket, a felelősséget. Úgy képzeli, hogy mindennek dacára ő marad a főnök, lányai éppen úgy hallgatnak rá, ahogy korábban, amikor még ki voltak neki szolgáltatva.
Szó nincs arról, hogy egy "jó király" helyébe lépnek gonosz lányai, akiknek van oka arra, hogy várják az őrségváltást. (Ideális állapotot ez az előadás még a múltban sem mutat fel.) László Zsolt Learje még bőven tele van energiával, így egészen nagy ostobaságnak tűnik az, hogy színleg felveti, hogy már lelépne a színről. A konfliktus helyzet az első pillanattól fennáll. A rendező jóvoltából van egy egészen őrült jelenete is, részleteket nem szivárogtatnék ki, de ez egészen természetesen alakul. A király magatartására valóban a legjobb magyarázat, ha megőrült. Mindennél többet mond azonban egy villanás: a színész egyszer körbefordult és az új, egészen megváltozott arckifejezése már érzékelteti velünk, hogy lélekben már nincs jelen.
Ha valamit igazán szeretek az éppen egy-egy (? - mostanára már elég sok) számomra izgalmas színész pályakövetése, és László Zsolt esetén ezt még fh. korában kezdtem el. Az egymásra rakódó évek és szerepek egyre fontosabbá teszik számomra őt is, ahogy például a most hetvenedik születésnapját ünneplő Molnár Piroskát is. (Külön beszámoló születésnapi gála-ünnepségéről.)
Érdekesség, hogy ezen a tegnapi születésnapi ünnepségen felvételről a hangját kölcsönözte egy bábjelenethez a képzeletbeli tíz éves Molnár Piroskának Sodró Eliza. A fiatal színésznő korábban nem volt a Radnóti tagja, most lép itt fel először. Én egy szombathelyi Parasztopera-vendégjátékon fedeztem fel magamnak a tavasz folyamán. Az ő kicsit karcos és fanyar Cordéliája ezen a főpróbán telitalálat volt. Ő is az a színész, akit az ember elsőre megjegyez. Jó Szávai Viktória és Andruskó Marcella mellett harmadik lánynak. Nagyon szerencsés e három lány együttese, nagyon kevéssé illenek egymáshoz és ez viszont passzol a darabhoz. És hiteles Fehér Balázs Benő gesztusa, akinek elhisszük francia királyként, hogy beleszeret a lányba.
Hiába a nagy faasztal, amely elvileg a családi egységet jelképezné (az országét is mellesleg, amelyik sorsáról elég könnyelműen döntenek), nem tart ez össze semmit, mert a családtagok többségének nincs egymáshoz közük.
Ez az asztal főszereplőként dominálja az előadást (Menczel Róbert a tervező). Inkább csatározások terepe lesz, az első jelenet után nem kerül sor arra, hogy elsődleges funkciójának megfelelően, ebédelésre használják.
Sőt mi több: ez az asztal némileg megváltoztatja a viszonyokat a nézőtéren is.
Az első részt a kedvenc helyemről, az első sor közepéről néztem. Nagyon szeretem ezt a helyzetet, amikor köztem és a színész között nincs más néző és vadítóan izgalmas például Csomós Mari (Kent ezúttal) rezdüléseit három méterről szemlélni. (Kevés előadást láttam innen, de azokra külön, még nyomatékosabban emlékszem éppen a még fokozottabban intim helyzet miatt.) Jelen esetben az asztalnak köszönhetően az első húsz percben ez a pozíció azt jelentette, hogy számunkra szinte hangjátékká minimalizálódott az előadás. Sem az asztalon lévő tárgyakat, sem az asztal mögött helyet foglalókat (a két-két legszélső személyt leszámítva) nem láthattam. Viszont idővel, ahogy beindult Lear és lányai küzdelme, egyre többször jöttek előre, illetve ugrottak fel az asztalra, javult a helyzet. A statikusság valóban csak az első képre igaz, de ennél az előadásnál azok vannak nyerő helyzetben, akik az erkély első soraiban ülnek. A második részre felültünk az erkélyre és onnan minden jól átlátható volt, viszont összességében megállapítottuk lányommal, hogy mégis a darab jellegének vagy a hangjátékszerűségnek köszönhetően, az első részt szerettük jobban.
Miután az erkélyen ülők jól láthatták már ezt az első jelenetet is, a nagy családi ebédet, nem mondható el, hogy rendezői koncepció az, hogy ne lássunk. Éppen ezért lenne üde megoldás, ha valamiféle felfüggesztett tükrökkel biztosítanák ebben a kicsi színházban azt, hogy mindenki belelásson még a szereplők tányérjába is. (Mellékes megjegyzés: nemrég láttam az Otellót, ahol viszont egyértelműen rendezői koncepció az előadás alulvilágítottsága, hogy egyáltalán ne lássuk az énekeseket, az arcukat aztán pláne nem. Nem biztos, hogy ez lenne az a csapásirány, amit követni kellene akármilyen rendezői mondanivaló átsugárzása érdekében. Működik persze a jó színház teljes sötétségben is, van rá példa (lsd. A Dohány utcai seriff), de ebben a felemás helyzetben, amikor a rossz helyen ülő tudja, hogy mások viszont láthatják, amit ő nem, alapvetően inkább kizökkentő hatása van a szerencsétlen díszletnek, mert a néző civilben kezd bosszankodni.)
Az asztal mellett kizökkentő hatású lehet az előadás nyelvezete is. Nádasdy Ádám fordításába elég sok olyan betoldás került, amely jelezni akarja, hogy itt és most történik a darab. Shakespeare szövegei közé hétköznapi mondatok ékelődnek be, és ahogy már megszokhattuk régen, sok káromkodás is. Utóbbi, ha színpadról hangzik el, némelyeket erősen taszít. Én kevéssé használom ezeket a kötőszavakat, de mindig viccesnek találom, hogy a színpadi "csúnya beszéd" éppen azok körében kelt felháborodást, akik nem fogják vissza magukat ha a négyeshatoson utaznak. Én ezt is és a darabban előforduló meztelenkedést is elviseltem, csak miután olyan sok előadásban alkalmazzák, rám ezek az effektek már egyáltalán nincsenek hatással.
A színészek között vannak, akikről feltételezem, hogy még sokkal jobbak is lesznek később, másokról viszont nehéz elképzelni, hogy még tovább mélyülhet az alakításuk, mert már most tegnap is igazán csodálatosak voltak. (Minél több rossz operarendezést nézek, annál jobban örülök prózai színészek bensőséges és átélt játékának.) Csomós Marin kívül nagyon lehetett szeretni Martin Mártát a házvezetőnő szinte néma szerepében. Erős hatása volt így is. Gloucester szerepében Schneider Zoltán ugyancsak a helyén van. Elhihető otrombasága, amikor fattyú fiáról beszél és ezzel hitelesíti is utóbbi ellene fordulását. Nagyon sokszor "beégethette már" mások előtt, ezt látjuk az Edmund szerepében fellépő Pál András arckifejezésén (mert ő szerencsére az asztal szélén ül, így őt annál jobban figyelhetjük kárpótlásul). A két fiú közül a papírformának is megfelelően ő a messze energikusabb és erőteljesebb, míg Szatory Dávid szerepe szerint is indokoltan haloványabb Edgarként, viszont ahogy néztem spenótos átváltozását Szegény Tamássá, igazán mélyen megsajnáltam. (Ebben sajnos inkább civil sajnálkozás volt. Sokkal kevésbé tetszett ez a bomlást megmutató második rész, amikor a szereplők valóban kivetkőznek önmagukból.)
A férjek, Adorjáni Bálint és Gazsó György kisebb szerepet kapnak, de így is elérik a kívánt hatást. Bár elgondolkodtam, hogy talán jobban elő kellett volna készíteni a lányok hirtelen beleszeretését Edmundba, különösen Regan esetén. Andrusko Marcellát nagyon kedvelem, de azt nem tudta velem elhitetni mégsem, hogy férje (Adorjáni Bálint) elvesztésén 2 perc alatt túllépett. Ehhez több rendezői segítség kellett volna, vagy másik színész a férj szerepében.
Rétfalvi Tamás jelentőségteljessé tudja tenni Oswald, Goneril szolgájának kevés szavú szerepét, erős a metakommunikációja - de úrnőjével fél szavakból is megértik egymást.
Végül, de nem utolsó sorban említődjék meg Kováts Adél bolondja. Ez a bolond nagyon rosszul érzi magát a közegben, végtelenül dühíti a körülötte lévő ostobaság, szívtelenség és nagyon tenne valamit. Kimondja a véleményét, ennyi az, amit tehet, mást nemigen. Nem tudja megvédeni a királyt saját magától, sem lányaitól. Ez a kissé fanyar bolond közérzetünk kifejezője. Nyilván praktikus oka is volt, hogy ugyan nem Cordelia szerepével összevonva játssza, ahogy azt gyakran teszik, de mégis színésznő a bolond. És nő lesz Kent is. Cordéliával együtt tehát három nő is van, akik Leart tényleg szereti. Ez nem kevés, de mégsem elég a megmentéséhez.
Érdekes előadás lesz ez a Lear, a főpróbán is érezhető volt. Nagyszerű színészek viszik a vállukon, és mivel látásuk a néző számára egyértelműen örömforrás, éppen a játékuk minőségével sikeresen tompítják a rendezői üzenetet. Igen, ez a világ valóban élhetetlen és borzalmas, de legalább vannak benne jó színészek.
És ami jó valóban: néhány napja már biztos, hogy Kováts Adél lesz a színház új igazgatója. Ezek szerint nem nullázódik le egyik percről a másikra az előző Bálint András által fémjelzett harminc év, megy tovább a szekér, ha törvényszerűen kicsit módosuló pályán is, de nyílt szakadás nélkül. Ennek a fordulatnak még az előadásnál is jobban lehet örülni.
