Az évadnak úgy futottam neki, hogy most jön a nagyszabású visszatérés a prózai színházhoz, különösen azért, mert nem tudom nem érzékelni, hogy (legalábbis azokban a színházakban, ahol én megfordulok) mennyivel (sokkal) jobbak a rendezések, kidolgozottabbak a kapcsolatok és elég jó szinten van a színészi munka átlagszínvonala is. A legtöbbször közepesen sikerült előadásokban sem lehet éppen a színészekre komoly panaszunk. A szeptember végeredménye mégis 10-10 lett, pontosan ugyanannyi operát láttam, mint prózai előadást. Az utóbbi héten láttam hetet a tíz operából, tehát elég töményen tapasztalhattam meg ismét, hogy milyenek is a jelenleg elérhető magyar operarendezések.
A gondolatmenet kiindulópontját részben az alcímben felsorolt sokféle előadáshoz kötődő különféle okú és szintű csalódottság felhalmozódása, másrészt egy rendezői megjegyzés, harmadrészt a legkonkrétabban a mai Cosí fan tutte előadás adja. Most ugyan agyrém éjfélkor ennek a minimum két órás gépeléshez hozzákezdeni, de hátha egyszer sikerül röviden összegezni a benyomásaimat. (Erre a bevezetőre futotta végül...)
A kulcsmondat tegnap a kolozsvári opera Erkel Színházbeli vendégjátéka előtti Hangolón hangzott el Szabó Máté rendező szájából, aki nekem már korábban több ízben is bizonyította, hogy érdemes a figyelemre, tehát a Szerelmi tilalom című korai Wagner vígoperát lényegében ezekre a korábbi Szabó Máté élményekre gondolva illesztettem bele egy igazán rossz időpontban a programomba.
A rendező felvetette azt a kérdést, hogy miután a rendezésre felkérték (a Shakespeare-évad kapcsán, tehát nem saját vágya volt éppen ezzel foglalkozni) és vizsgálta a darabot, megkérdezte magától, hogy mi érinti meg ebben a darabban a szívét.
Én ebben a mozzanatban látom a lényeget. Lehet, hogy a színházi rendezések többsége is megrendelésre születik, nem azért, mert a rendező érzi azt, hogy valamit ki akar fejezni éppen azzal a darabbal. A felsorolt operarendezések közül egészen biztosan érzem, hogy az egyetlen kivétel, amelyik éppen ezért emelkedik ki olyan nagyon a mezőnyből, az Hábetler András Figarója, mivel ennél érződik egyedül, hogy a rendezőnek volt fontos az opera, VOLT mondanivalója, foglalkoztatták a hősei és a műben ábrázolt emberi viszonyok.
Ha a rendezőt nem érinti meg a mű, amelyikkel dolgozik, egészen valószínű, hogy nem fog igazi kapcsolat születni a közönség és az előadás között és esetleg (jó esetben) csak részeredményeknek (egyes énekesek szép hangjának, vagy egy-egy jól kidolgozott jelenetnek) örülhetünk.
Éppen ezért, mert roppant drága műfaj az opera és nagyon ritkának tűnik innen a pálya széléről az a helyzet, amikor a felkért rendezőnek éppen azzal a művel lenne dolga, amelyikkel dolgozik, az igazán katartikus operaelőadás, amelyik el is van énekelve, a szereplők kapcsolatai ki is vannak dolgozva, hihetetlenül ritka, (szinte) mint a főnix. De amikor sikerül, az viszont nagyot szól, évekre nyomot hagy.
Előfordul, amikor van koncepció, csak az egyáltalán nem passzol a műhöz. (Az Otello jó példa volt erre, éppen ellehetetlenítette a mű alapgondolatának kibontakozását.) Jellemzően az elképzelések nem valósulhatnak meg maradéktalanul, kegyelmi állapot ritkán adódik, beleszólnak időtényezők, szereposztási kényszerűségek, Ne legyenek illúzióink. Már önmagában az is kész csoda, hogy ennyi bemutatót nézhető formában előállít az Operaház, ráadásul rendszerint csak a színpadi kivitelezésbe szoktak belekötni, az említett Otellónál is észlelhető volt (már a főpróbai szakaszban is), hogy két szereplő mindenképp toppon van.
A részeredmények tehát mégis örömteliek és attól tartok, hogyha nem akarunk folyton keseregni, akkor jobb, ha osztjuk Mozart világlátását, aki a Cosi fan tutte végére ünnepi zenét írt, happy endet, pedig ha realisták vagyunk, akkor ez elképzelhetetlen lenne. Igaza van Don Alfonsónak, a házasság az eredeti partnerrel, akiből a lányok már sikeresen kiszerettek 24 óra alatt, igazi büntetés lesz. Mégis csak azt énekelgetik: "kincset ér a jó kedély". Legyen. Muszáj örülni tehát annak, aminek lehet. Már akkor, ha élő színházat még továbbra is akarunk nézni.
Megpróbálkozom én is a lehetetlennel, hiszen a blogom ajánló célra van, a zene legtöbbször óriási pozitívum önmagában, és hiába keresem az operában a zenés színházat, a vége úgyis az, hogy levesznek a lábamról a "kevésbé sikeres" rendezésben fellépő gyönyörű hangú énekesek, tehát pontosan oda jutottam, ahova a rendezői színház kora előtti néző: ha tetszik, ha nem színházilag nem kidolgozott vagy tévutakon járó produkciókat tekintek meg többször is, hogy X, Z, Y pályáját követni tudjam. Mert az énekesek attól tartok, hogy legtöbbször még annyira sem tudják befolyásolni az alakításaikat, mint a prózai színészek, akiknek jóval hosszabb felkészülési idő, több színpadi próba és mindenek előtt az egyetemen sokkal hosszabb képzési idő (beszédtechnika, színpadi mozgás!) segíti elő azt, hogy hitelesek lehessenek.
Tehát most néhány benyomás következik ezekről az említett előadásokról.
Külön bejegyzésben mind, kíméletből - bízom benne, hogy hamarosan élni is fognak ezek a linkek mind.
Figaro házassága (Hábetler-módra) - a közönségtalálkozó tapasztalataival együtt (ezért még türelmet kérek, de jön - mert ez AZ, amit sokszor is NAGYON érdemes megnézni)
Strauss - A béke napja, Daphné (próba+ előadások: okt.1, 3.)