Az Operaház ide műsorát már egy jó ideje tanulmányozom, márc. 3. óta, amióta az évadnyitó sajtótájékoztatón tudomásomra jutottak a kilátások. És lett is egy hetvenes minimál listám a megnézendőkről. A mai nap volt az egyetlen, amikor a Cosí fan tutte összejöhetett, benne Szemere Zita mint új beálló (Despina). Ezúttal a megtekintés apropóját az ő tavalyi mesterhármasa adta, amely meggyőzött arról, hogy ugyan már nincs kapacitásom újabb énekesek figyelésére, de neki bele kell még férnie "a keretembe". (A sárga hercegnőben, Hoffmann meséiben és a János passióban nyújtott alakításaira utalok.) Ugyancsak kiemelten érdekessé vált számomra ugyancsak tavaly Szigetvári Dávid is, aki egy másik János passióban volt emlékezetes.
Ez a tegnapi ugyan zártkörű rendezvény volt, a T-Systems harmadik születésnapját ünnepelte éppen ezzel az előadással, de a cég egyik programszervező képviselője megajándékozott egy földszinti belépővel, így ezennel köszönetet is mondok nekik a kivételes lehetőségért.
És most néhány benyomás következik az előadásról. Milyen volt Jiri Menzel rendezése harmadik nézésre, néhány új beállóval?
A tavalyi bemutatót az első és a második szereposztással is megnéztem. Másodszor már csak a Kálnay Zsófia-Kolonits Klára kettős fellépése miatt. Ha valaki beleolvasott az első cikkbe, már a második megtekintésen is meglepődhetett, nemhogy ezen a harmadikon, mert világosan kiderül, hogy nem tudtam megkedvelni ezt a rendezést. Röviden: semmilyennek, érdektelennek, koncepciótlannak tartottam, amely szépen egybecsengett a korábbi rendezői nyilatkozatokkal is, melyek szerint Menzelnek nem is volt semmilyen különleges szándéka az előadással. Bevallotta, ez akár dicsérhető is lehet, de mindenképp látszott a kész terméken. Most harmadszor is nyugtáztam, hogy ez esetben nem érezhető megérintettség, nem tudott súlyt adni a valódi emberi viszonyoknak.
Kár. Én magam is azt hittem évekig, hogy a Cosí egészen érdektelen kis ostoba történet, de mióta egy jót láttam (Kovalik Balázstól, 2006-ban), várom a következő IGAZI Cosít. De jönni fog, nem kétséges! (Ez itt mellékvonal ugyan, de ez meg egy ajánló blog, nem kockáztatom meg, hogy a végére tegyem, hátha itt még olvassa valaki e sorokat: Dinyés Dániel nyílt próbák sorát fogja a Cosí (Göttinger Pállal közös) színpadra állítása kapcsán tartani a Kamrában és évad végén lesz egy teljes Cosí fan tutte, benne VALÓDI operaénekesekkel, mint amilyen Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia, Varga Donát és Cseh Antal, illetőleg a színház saját társulatából az énekhanggal és személyes kisugárzással is rendelkező Kulka János és Pálmai Anna. Ha valamire, erre hihetetlenül gyorsan lecsapnak, az okt.31., nov. 17-18 azonnal elkelt. Akit érdekel, nagyon figyelje a Katona honlapját.)
A harmadik nézésre ismét az volt a benyomásom, hogy nagyon alkalmas énekesek vannak a produkcióban, amelyben a szereplők között az egyetlen gyengébb láncszem, egy olasz bariton, Bruno Taddia, aki a kitűzött finn énekes megbetegedése miatt ugrott be. Nem tudom, mennyi próbával, de a készületlenség nem látszott a színpadi mozgásán. A szerepet nyilván több helyen énekelte, de orgánuma nem tűnt se különösebben izgalmasnak, erősnek meg pláne nem. Ritkán érzem, hogy valakinek a hangja épp egy Mozarthoz nem elég erős, de a nyolcadik sor táján érezhetően kevesebb volt a többiekénél. Kálmán Péter volt a tavalyi Don Alfonso, akin ugyan érezni lehetett, hogy nem örül annak, hogy semlegesíti a rendezés, de hangi kvalitásaival akkor is értéket jelentett. Hiányoltam. (Arról nem is beszélve, hogy eddig az egyetlen énekes, aki ezt a hálás szerepet megoldotta "nekem" Bátki Fazekas Zoltán volt, aki elég sokat énekel mostanában már a Házban, de ezt pont nem kapta meg. Bruno Taddia lehet, hogy az egyetlen volt, aki épp ráért a szerep ismerői közül, de összességében nem tűnik indokoltnak, hogy külföldi vendéget hívjanak. (És Kelemen Zoltán? - Sok értelme nincs még a további baritonokat felsorolni, de vannak néhányan mások is, akik számára jó lehetőség lenne, bár ha Kálmán Pétert sikerült közömbösíteni, valószínű, hogy a többieknek sem lenne a feladat maradéktalanul boldogító.)
A két férfi énekes nagy energiákkal tette oda magát és küzdött a közönség érdeklődéséért, amelyik becsületesen, kultúráltan nézte végig az előadást, amely ugyan vígjáték, de nagyon kevés esélyt adott a felhőtlen kacagásra. (Megjegyzem: "rendes előadáson" ennyi magyar sosem ül a földszinten, és ennyire elegáns közönséget meg egyáltalán nem láttam még az elmúlt harminc év alatt az Operaházban, a turisták miatt a farmer lett a megszokott viselet mostanára.)
Haja Zsolt és Szigetvári Dávid csak azokon a pontokon tudtak hatni, amikor a szánalmas bajuszt (a tenorista a pechesebb) és a valamivel tűrhetőbb körszakállt kis időre levehették. Fő jeleneteikben annyira karikírozniuk kellett, a rendezői szándék szerint annyira nyilvánvaló volt, hogy szerepet játszanak, hogy ezáltal roppant nehéz volt elhinnünk nekünk nézőknek, hogy ezt a maszlagot Dorabella és Fiordiligi beveszi. (Vagy akkor az az üzenet, hogy mi nők már akkora hiányérzettel küzdünk, hogy a legátlátszóbb trükkök-bókok is megteszik, nem is kell törekednie az udvarlóknak arra, hogy őszintének tűnjenek a gesztusok.)
Ez itt a legfőbb baj, ez a mórikálósdi, és az még inkább, hogy nem tűnt fel, hogy közbe-közbe egymásra vagy az eredeti párjukra kikacsintottak volna, udvarlás közben figyelték volna a másik pár rezdüléseit. Semmi nyomát nem észleltem annak az ostrom-jelenetekben, amelyek az előadás gerincét kellene, hogy alkossák, hogy átfut közben valamifajta félelem a férfiakon, hogy mi van, ha mégis sikerül a másik nő meghódítása, továbbá nem érzékeltem a fokozatos bevonódásukat sem.
Balga Gabriella és Celeng Mária szintén intenzíven van jelen, nagyon is, gyönyörűen énekelnek. Rájuk a rengeteg öltözéssel még több felszínes akciót kényszerít a rendező,ennél többet nem is tehetnének, de esetükben sem éreztem át, hogy be tudnának minket vonni személyes drámájukba. (Persze a sok hasonló ruha cseréje akár szimbólum is lehetne: így teszünk partnereinkkel is, bármelyik megtenné, egyik sem jobb a másiknál, mi mégis variálunk. Minek?)
Ebben a rendezésben az emberi dráma érzékeltetése valószínűleg tényleg megoldhatatlan, ha egyszer csak a felszínen kapirgálunk, és csak annyi a tanulság, hogy mindenki mindenkit egy pillanat alatt lecserél, megfontolás nélkül, minimális diszkomfort érzettel. Pedig ott a zene és akkor jó, ha átjönne a mögöttes tartalom is, amely Mozart esetén mindig tragikus.
A közönség minimál reakcióiból kitűnt, hogy nem én voltam egyedül az, aki egyáltalán nem érezte át a darab lényegét, azt a drámát, amely a fogadás eredményeképpen mesterségesen előállt, de amely akár mindenkit megérinthetne. Mert lehet persze felületesen - ahogy ez a rendezés teszi - tudomásul venni, hogy mindenki felcserélhető, ennyire hatásos és intenzív ostrommal (ilyen tényleg csak a mesében létezik) minden nő elérhető, ugyanakkor ez büntetlenül nem tehető meg.
Elvileg a csábítási folyamat során közel kerül egymáshoz a két új pár (a hangok párosításával Mozart érezteti, hogy EZ lenne a jobb elrendezés, amelyik harmonizálna, most kerültek a helyükre az emberek), és nemcsak a lányok szelidülnek meg és szeretnek bele az új partnerbe, de ez a férfiakkal is megtörténik. ÉS ott van emellett a szörnyű felfedezés, amelyet leginkább Fiordiligi él át, aki a végsőkig védekezne az őt hatalmába kerítő új szerelem ellen, annak a felismerése, hogy ahogy a világ sem, mi sem vagyunk megváltoztathatatlanok és így törvényszerű, hogy az emberi viszonyaink is másként alakulnak idővel. Mozart és Da Ponte (utóbbi életrajza annyira kacskaringós, hogy talán ő még inkább) tudta, hogy itt van a kihívás, saját magunkkal és régi-új érzéseinkkel szembenézni és a korábban meghozott döntések mellett kitartani, "mint a szikla". Azt a saját bőrükön is tapasztalhatták, hogy nem mindig sikerülhet.
Attól tartok, hogy Mozart és da Ponte viccnek szánhatta ezt a címet, amely egy betű módosításával még igazabb lehetne - Cosí fan tutti - igaz ez a darab nagyon is, de a férfiakra nem kevésbé.
A tavalyi előadásban is megállapítottam, hogy éppen ezért, mert a rendezés a mélyrétegek megmutatását egyáltalán nem forszírozza és a valóban kitűnően éneklő főszereplő négyes sorsa kevésbé lesz szívszorító, mint amilyennek lennie kellene, egyedül Despina (a Don Alfonsónak segédkező komorna) nem esik áldozatul a rendezésnek, tekintve, hogy ő lenne az, aki valóban a felületen és így kevesebb lelki sérüléssel éli az életét (Kovaliknál Farkasréti Mária azért egy rövid villanásig azt is megmutatta, amit ebben a rendezésben szintén lehetetlen lenne: e könnyedtség is látszólagos és a múltban szerzett sebek okozzák). Tavaly nagyon megszerettem ebben az előadásban Baráth Emőkét, akinek üde bája egyértelmű kárpótlás volt a rendezés paszteles semmilyenségéért, most Szemere Zitát láthattam helyette. Szemere Zita is nagyon jó, de - ki hinné - neki is jobban állnak a jó rendezések, és mivel a színház (az opera is) csapatmunka eredménye, jobban tud ragyogni ő is, ha minden működik körülötte, mint például ahogy az a Hoffmannban történt tavaly.
Ha megnézem az előadás környékén látott néhány másik operarendezést, amelyek kapcsán ezen előadásokhoz külön bejegyzésben is írtam bevezetőt, én is szinte ott tartok, hogy a kivételektől eltekintve azt mondjam, hogy ezek "mind így csinálják", mindig azzal megyek haza, hogy a dráma az, amikor alkalmas operaénekesek küzdelmét látom - nem a szereppel, hanem a rendező által felállított további akadályokkal.
