Az elmúlt júniusom (színházilag) annyira átütően sikerült, hogy lényegében azonnal világos volt, hogy hat jó Wagner előadást, köztük a Ringet és kétszer is A bolygó hollandit, két nagyszerűen elénekelt Figarót (Gentben ráadásul két magyar énekessel) egy jó darabig semmiféle élmény nem fogja elhomályosítani. Ráadásul ugyanebben a két hétben még Bécsben is jártam, hogy Bretz Gábort megtekintsem másfél év után ismét a Kékszakállú szerepében. Utóbbi alkalommal értesültem erről a koncertszerű előadásról, amelyet Wiedemann Bernadettel tervezett énekelni. Tehát volt nagyjából három hónapom arra, hogy alaposan ráhangolódjak erre az estére. Azt is már júniusban tudtam, hogy bizony, a Hábetler-féle Figaro-élményem is ugyanerre a napra (délelőttre) esik majd. Legalább választási helyzetbe nem kerültem és ugyan egy napon, de mindkét előadást megnézhettem.
Bevezető gondolatok, még NEM a megtekintett előadás elemzése
A Kékszakállú herceg várát eddig 27 alkalommal láttam, ebből Bretz Gáborral összesen hétszer. Ez ahhoz képest elenyésző, hogy az énekes ezzel a szerepével 2006 óta már a világ 11 országában 43 alkalommal fellépett, állandóan műsorán tartja. Valószínűleg bármikor el tudná énekelni ennyi tapasztalat birtokában. Wiedemann Bernadett viszont ennyire gyakran nem szokott Judit lenni, neki mindössze 4-5 Kékszakállúja volt és 7 éve várta ezt a mostanit. Minden korábbi hozzájuk fűződő tapasztalatom (lsd. a nevükhöz belinkelt 46+17 korábbi bejegyzést) azt jelezte előre, hogy ott a helyem a Müpában. Kifejezetten érdekelt, hogy mit kezdenek éppen most a szereppel, illetve ami ugyanígy lényeges, egymással.
Koncertszerű előadásról van szó, és ez eddigi Kékszakállúhoz fűződő tapasztalataim alapján a szerencsésebb helyzet. Egyrészt azért, mert ilyenkor leginkább az énekes (kicsit a karmester) saját véleményét látjuk megformálódni a szerepről, amelybe nyilván saját élményeit, tapasztalatait is bele tudja építeni. Szabadabb az énekes, már abban az esetben, ha zsigerből tudja a szerepet és nem kényszerül kotta-használatra. (Nekem volt előadás, amikor sikerült koncepciót gyártani abból, amikor az egyik énekesnél volt kotta, a másiknál nem, így és működött a dolog, bár felemás lett a helyzet, az a szereplő van fölényben, már önmagában ettől is, akinél nincs.)
A másik lehetőség a színpadra állítás lenne, díszlettel, jelmezzel. A Kékszakállú színpadi rendezéseit végigtekintve V. Szűcs Imola rendkívüli részletességű szakdolgozata és jónéhány korábbi felvétel segítségével is, világos, hogy igazi tökéletes megoldás nincs: a szöveg szó szerinti megvalósítása is zavaró lehet, ugyanakkor az is, ha énekelnek valamit és egészen mást látunk. A felvételeket nézve ébredtem rá, hogy nekem eddig még igazán egyetlen egy színpadi rendezés sem tetszett, és a 27 megtekintés közül egyszer éreztem azt egy kijevi koncertszerű előadáson,hogy nagyon hasonlóan mutatták be a darab viszonyait ahhoz, amit én gondolok róla. Ennek a kulcsa, hogy mindketten (Cser Krisztián, Szántó Andrea) avatott és (jó értelemben) rutinos megformálói voltak szerepeiknek (sokat számított, hogy mindketten kotta nélkül énekeltek), lényegében átváltoztak arra az egy órára Judittá és Kékszakállúvá, a koncertszerűség megteremtette a feszültséget, ott volt az áthidalhatatlan távolság és mégis a metakommunikációjukból, az egymásra nézésekből átjött a próbálkozás, a végül törvényszerűen kudarcba fulladó kísérlet arra, hogy közel kerüljenek egymáshoz. Még soha korábban nem éreztem ennek a helyzetnek ilyen súllyal a tragikumát, éppen azért mert a bizakodó kezdés után mindkét szereplő olyan nagyon intenzíven szerette volna, hogy működjön a kapcsolat.
Emiatt a meghatározó élményem miatt mostanában már igazán csak koncertszerű helyzet tűnik számomra ideálisnak, hiszen a néző fantáziája (remélhetőleg) gazdagabb, mint amilyen díszlet tervezhető a darabhoz. Az sem jó, ha a látvány elnyomja az énekeseket, bár szinte mindig ez történik, túlságosan is rátelepszik az előadásra a rendezői vízió és alig marad tere a kapcsolatok bemutatásának.
Ugyanígy fontos tényező, hogy magyarok énekeljenek, különösen hazai közönség előtt, mert amennyiben az egyik szereplőnek akcentusa van, az óhatatlanul alárendeli a másiknak és felemás helyzetet teremt. Láttam olyan előadást, amelyik működött külföldi Judittal, viszont erre lehet koncepciót gyártani (Judit igyekszik szerelme nyelvét is megtanulni), a fordítottja, egy külföldi Kékszakállú jóval kevésbé ideális magyar közönség előtt. (A szombati és vasárnapi zeneakadémiai Kékszakállú esetén merül fel ez a kérdés. Erről külön bejegyzés jön.)
Erre a három koncertszerű előadásra és persze az Operaház öt őszi reprízére, tehát a két hónapon belüli összesen nyolc Kékszakállúra számítva a nyár folyamán számos gondolatom támadt a darabról. Ha valaki ránézett a blogomra, észre fogja venni, hogy ezzel eddig 13 bejegyzésben foglalkoztam, mindig támadnak új gondolataim és még nem érzem, hogy a megismerési folyamat vége felé tartanék. Ráadásul úgy hozta az élet, hogy 23 év után visszajutottam augusztus 15-én Tiffauges várába is, amelyik a legendás herceg lakhelye volt. Éppen itt kezdett bennem néhány gondolat kibontakozni és vártam már, hogy legyen végre egy alkalom (itt van most!) amelynek kapcsán leírhatom ezt a néhány felfedezést. Kíváncsi is voltam, hogy ez a Wiedemann-Bretz páros hogyan válaszol a kérdéseimre.
Az előadásról
A Müpában számomra is meglepetésként a számomra lehető legoptimálisabb helyre kaptam a jegyet. A harmadik sor közepére, de mivel az első két széksor hiányzott, de a zenekart mégsem hozták közelebb, nagyjából 3-4 méterre lehettem a szólistáktól. A Kékszakállú egy kamaradarab (amelyhez hatalmas zenekart írt Bartók), két ember lelki küzdelmeiről szól, amely apró, de jelentős rezdülések sorozata. Monumentális dráma, ugyanakkor nagyon intim. Ez a kettősség az én elhelyezkedésemben is megjelent, mert ugyan a Bartók Béla hangversenyteremben voltam, amely nagyrészt tele volt, bár nem egészen, ugyanakkor számomra ez a közelség és az, hogy senki nem ült köztem és az énekesek között hasonlóan intim helyzetet teremtett, mint amilyen a délután folyamán az Ódry színpad aulájában a Sirály volt, amit eleve csak negyven ember nézhetett összesen. Valószínűleg a "most már mindegy", "És mindig is éjjel lesz már" sorok üthettek a 15. sorban is, de ennyire közel, Bretz Gábor minden moccanása felfokozottan érvényesült. A karmesteri pult részben takarta Wiedemann Bernadett arcát, így ez alapvetően meghatározta, hogy - miként Bartók - inkább a férfi főszereplő oldaláról nézzem a történéseket.
Drámát, pontosabban két ember küzdelmét láthattam és egészen máshogyan, ahogy eddig bármikor. Ez a Judit még a már említett Szántó Andrea-féle ideális Juditnál is puhább, lágyabb karakter volt. Valóban szerelmes, aki fél a helyzettől és jóval kevésbé vádaskodik. Nem éreztem, amit Judit alakításoknál elég gyakran, hogy túlságosan élesen és helyenként fülsértően követelőzik. Hitelesen szólalt meg érvként a "mert szeretlek" Wiedemann Bernadett tolmácsolásában. Ez a Judit az elejétől kezdve sem volt igazán öntudatos, mintha csak magát is győzködné arról, hogy működni fog ez a kapcsolat. Ennél a Juditnál hiányzik az ami elvileg benne van a darabban, az életet éppen csak elkezdő ember tudatlanságából eredő magabiztossága. Ez a Judit szintén átélt már kudarcokat, megégette magát, így nem egészen biztos a sikerben. De ugyanezért, mintha kompromisszumkészebb is lett volna. Soha nem éreztem még Kékszakállú esetén, hogy éppen a hatodik ajtónál, a Kékszakállú fájdalmát látva megtorpan Judit és leáll a faggatózással. Wiedemann Bernadett egész szerepformálásán az látszik, hogy az ő Juditja kevésbé veszi zokon a vérfoltokat, és szereti annyira ezt a férfit, hogy nem kínozná kíváncsiságból. Ezen a ponton valóban azt vártam, hogy tényleg leállnak, annyira ez következett volna mindenből, amit addig felépítettek.
Végig működött nekem a két szereplő közötti kapcsolat, annak dacára, hogy mivel egy ilyen koncertszerű előadást hosszú próbafolyamat nem előzheti meg és Wiedemann Bernadett régen volt Judit színpadon, kellett neki a kotta. A kotta, ahogy a bevezetőben is írtam, mindig egy igazi akadály, tehertétele az előadásoknak, viszont a művész általam évek óta sokszor megcsodált színészi képességei ezt az akadályt is képesek voltak legyőzni. Minden mondatában Judit volt, egy percig sem Wiedemann Bernadett, aki Juditot énekli. Látszik, hogy neki messze optimálisabb lenne a színpadi helyzet. Nem is értem, hogy miért nem volt már folyamatosan Judit az elmúlt tíz évben az Operaház színpadán.
Bretz Gábor Kékszakállúként elvileg a kezdeményező - ne felejtsük el azt az apróságot, hogy Judit nem csak úgy arra járt és kérdezősködik, a herceg behívta a várba. Lehet persze úgy is játszani, hogy kiprovokálta a nő ezt a meghívást, de a lényeges, hogy a kapcsolatot akarta a férfi is. Bretz Gábor korábbi koncertszerű és operaházi alakításainak is az egyik közös pontja, hogy ez a Kékszakállú nagyon nyugodt, nagyon koncentráltan igyekszik nem kimutatni a benne dúló harcokat és érzéseket. És mindenekelőtt: nagyon óvatos. Nem bízik és nem hisz, és kissé rezignáltan próbálkozik, később fog majd jobban közeledni. Partnere Wiedemann Bernadett felfogásának. Most két nagyon óvatos embert látunk, akik között érezhetően ott van a szeretetkapcsolat, mindkettő nagyon vágyik a közelségre és vigyáznak. Talán túlságosan is. Ez az óvatoskodás és félelem a kudarctól előre vetíti számunkra, hogy nem működhet a dolog mégsem.
Bretz Gábor interpretációja nagyon közel van ahhoz, ahogy be szokás mutatni ezt a herceget. Lehetne persze másként is, amilyennek az említett kijevi előadáson egyszer láttam. Az is elképzelhető lenne, hogy ez a herceg most meg van győződve teljes mivoltával, hogy megtalálta az igazit annyi keresgélés után, intenzíven drukkol Juditnak, hogy nyittasson ki néhány ajtót, majd az ötödiknél legyen megerősítve, hogy jó helyen jár és eljöhessen a happy end. (Persze ha két szenvedélyes szereplőnk van és mindkettő borzalmasan akarja, akkor sem jöhet össze ez a szerelem, sajnos semmiképp.) De nem ez a pillanatnyi felfogás, Bretz Gábor sokkal kevésbé szenvedélyes és energikus, nem lelkendezik, nem heveskedik, már megtört és realista, viszont alapvetően kiegyensúlyozott herceget mutat, akinek minden illúziója lekopott mostanára, a negyedik nővel való találkozáskor. Ehhez jóval nagyobb energiák kellenének, hogy ebből a "homokos, szomorú, vizes sík" állapotból kimozdítsák és mivel nagyon hasonlóan gondolkodó és érző Juditot kapott, perceken belül mi is tudjuk, hogy "itt mindig is éjjel lesz már" hamarosan. Éppen ezért, mert Wiedemann Bernadett Juditja messze nem követelőzik olyan intenzíven, a hetedik ajtó kinyitására kevés magyarázatot találni, hacsak nem "a most már mindegy"-et.
Én korábban sok előadásnál nem éreztem indokoltnak, hogy amikor mindkét szereplő annyira biztos benne, hogy nem működik a kapcsolat, mégis végigmennek az utolsó ajtóig. A Kékszakállú kinyitja, bár korábban a titkait minden idegszálával védte, egészen zárkózott. (Ezt a zárkózottságot, kőtömbszerű nyugalmat nagyon erősen hozza az énekes.) Miért kell ezt tovább csinálni, hiszen a teljes birodalom a nőben kisebbségi érzéseket kelt, nem pedig azt a boldogságot, amit Kékszakállú várna a helyzettől. Ez a túlságosan halk "szép és nagy a te országod" nagyon visszaveti a kapcsolatot, lényegében ez a vége. Mégis miért kell tovább menni?
Jelen esetben a fájdalom megmutatása a hatodik ajtóban még logikus, viszont a hetedik ajtó kinyittatására nincs meg az az egyetlen dolog, ami indokolhatná: nem érezni, hogy Wiedemann Bernadett Juditja annyira félne és tényleg gyilkost vélne felfedezni a Kékszakállúban. Ebben a képben rakja össze Judit az információ-töredékeiből azt, hogy a Kékszakállú nyilván megölt mindenkit és elfogja a halálfélelem, hogy most ő következik. Ha a halálfélelem nem érződik (rendszerint nem szokott, az én előadásaimban legalábbis nem volt ez hangsúlyos mozzanat), akkor Juditban csak egy hisztérikát látunk, aki ostoba módon és roppant ellenszenvesen követelőzik. És ilyenkor felmerülhet a nézőben akár az, ami bennem csak idén nyáron, a sok századik meghallgatás után, viszont éppen a "valódi" Kékszakállú vár körül mászkálva: mi van, ha egyáltalán nem ilyen ez az ember, ha mindent csak a nő vetít rá a hercegre?
A Kékszakállú négyszer megkérdezi, hogy "mit látsz?", meghallgatja a róla alkotott benyomásokat, de az ötödiknél már saját maga mutatja be, hogy mi az, ami belőle igazán fontos. A darabnak ez az egyik legkomorabb vonása: látunk két embert, akik valóban közel akarnának jutni egymáshoz, mindketten mozgósítanak a szerep megformálóitól függően kisebb-nagyobb energiákat, de nem sikerül eljutni lélektől lélekig. Minél többet megtud Judit a hercegről, annál messzebb kerül tőle és annál kevésbé tűnik elfogadhatónak a férfi.
Bretz Gábor rezignált viselkedésében benne van az, hogy már negyedszer éli át, hogy elkerülhetetlen a megismerés (ahogy ha maradunk a vár-szimbólumnál, az is lehetetlen lett volna, hogy végig az előcsarnokban toporogjanak), és tudja, hogy nem sikerülhet.
Ezzel a párossal el tudnám képzelni, hogy egészen más - persze nem kevésbé tragikus - véget érhessen a történet. Engem évek óta foglalkoztat a szövegben a lezáró rész. Juditra mondja a herceg: "Negyediket éjjel leltem....Tied lesz már minden éjjel. Majd a végső mondat: És mindig is éjjel lesz már." Ez jelentheti nemcsak azt, amit alapesetben tulajdonítanak neki, azaz a Kékszakállú magányos marad és soha több nővel nem próbálkozik, esetleg meg is hal. Nem. Ebből ki lehetne egy jóval tragikusabb értelmezést is hozni.
Kékszakállú Judittal is végigment az úton, mindent megmutatott magából, nem maradt semmiféle titka. Judit egyébként sem egy futó látogatásra jött, mindent feladott Kékszakállúért. Minél idősebb a női szereplő, annál súlyosabban és kevésbé meggondolatlanul hangzanak ezek a sorok: "Ha kiűznél megállanék, küszöbödre lefeküdnék..." Judit, ha valóban komolyan gondolta, ezen a ponton magától sem menne messze, tartaná magát az eredeti alapállásához. És Kékszakállú szereti annyira, hogy ezt az ajtót is megmutatja, mert gyilkosnak nem akar látszani. Közben pedig csalódott azért, mert más reakciókat remélt, ha csak kicsit is.
Ebben az általam elképzelt fináléban egészen indokolt lenne egy kézfogás, annak a jelzése, hogy ugyan egyikünk sem arra számított, amit kapott, de "mindig is éjjel lesz már", tehát Judit az, akivel véglegesen letölti az életét, ha nem is úgy, ahogy képzelte. Én sokkal tragikusabbnak tartom, ha a vár rázárul két emberre (az ajtó be van csukva, nincs semmi információnk arról, hogy szó lehetne kiengedésről is), és a halálig úgy együtt kényszerülnek maradni, hogy mindkettő biztosan tudja, hogy nem ilyen embert képzelt el élete társának. Ebben a mai világban persze a pörgés és az állandó váltások miatt egészen abszurd lehetne ez a vég, hatalmas kontraszt ez a történet, amelyik arról szólna, hogy két csalódott ember összeláncolja magát végérvényesen. Ettől független még mindig valami kis esély maradna benne, hogy némi idő után, ha az illúziók elengedése már megtörtént, akkor a két ember valódi mivoltában is egymásra találhatna. De ez a mozzanat már végképp a néző esélye lehetne, hogy a villamoson már ebben reménykedhessen.
Az ok a reménykedésre ebben az előadásban is megvolt, mert végig feltétlenül érződött a két ember között meglévő szeretetkapcsolat, amelynek az értéke a konfliktusok során sem kérdőjeleződött meg. Ezen kívül én hatalmas és nem elvárható gesztusnak értékeltem a művésztől azt, hogy ő is kitett egy kottát az állványra és következetesen lapozgatta is, bár ez tőle nyilván plusz odafigyelést igényelt. Ezzel is tompítani próbálta fölényét, és egyenlőbbnek mutatni a helyzetet, mint amilyen. Ez a hozzáállás lefordítható a Kékszakállú-Judit viszonyra is, hiszen a Kékszakállú van váron belül, ő a szórólapon is szereplő "kivételes egyéniség", aki vezetgeti és támogatja "az esendő nőt". Ugyanez a kapcsolat megvalósulhatott volna akkor is, ha nála nincs kotta, de így a távolság nem tűnt reménytelenül áthidalhatatlannak.
Kotta ide vagy oda, én mindkét énekesnél feltétlenül érzékeltem, hogy minden mondat mögött ott van a gondolat, a szándék és az érzés. Megvolt a dráma íve, mindkét szereplővel rokonszenvezni lehetett, árnyaltan láttuk nem pusztán a kivételes férfi és az esendő nő, hanem benne minden férfi és nő közös tragédiáját. Nem mellékesen a Kocsis Zoltán által vezényelt Nemzeti Filharmonikusok értő tolmácsolásában szólalt meg hozzá a zene. Valóban roppant nagy ez a Bartók által előírt zenekar, nagy feladat áténekelni. Felvették, közvetítették, tehát a későbbiekben is meghallgatható lesz. Érdemes rá.
ps. Én pedig másnap, szombaton, mivel a sors és a műsor úgy hozta, átültem a Zeneakadémiára és meghallgattam ott is a Kékszakállút. Akkor nem Stravinsky és Schoenberg zenéje, hanem Beethoven és Berg után. A további különbségekről új, ám üdítően rövid bejegyzés következik, már nagyívű bevezetés nélkül.
