Az Armel Operafesztivál (és verseny) idén a Müpa Fesztiválszínházában és a bécsi Muth Színházban zajlik, és már az első két eseményen túl is vagyunk. Ma áttevődik a helyszín Bécsbe, megnézem immár ötödször a Co-Opera Figaróját, ezúttal másodszor is olaszul, és azokkal, akikkel március közepén Verbániában is láthattam.
Ahogy már korábban – a Városmajori Vidéki Fesztivál bejegyzéseiben - bőven kifejtettem, a szabadtéri színházi események nem a kedvenceim, sok a zavaró körülmény és amúgy is igyekszem nem Pesten maradni nyáron. Ennek ellenére néha elvetődöm egyre-egyre, ha elég érdekesnek tűnik a produkció és az időzítés is alkalmas.
Ezzel magyarázható, hogy csak most jártam mindössze másodszor az aquincumi romterületen, ahol rendszeresen van nyári színház. 21 éve (1998.08.15-én) a Helenét néztem meg Papp János rendezésében, aki ezen a pénteki premieren nézőként volt jelen.
Ezt az előadást Papp Dániel, az említett fia vitte színre, aki szintén színész-rendező, és ezen a helyszínen ez már a sokadik munkája.
Andrejszki Judit és Sebestyén Márta már tíz éve rendszeresen lép fel együtt, és közös programjuk ötvözi a népzenét és a régizenét, egyaránt énekelnek ritkaságokat és ismert dallamokat kicsit másként. "Századok magyar zenéje európai kitekintéssel, népi és írott forrásokból" - Ez áll a plakátokon, és ebben össze is foglalható a lényeg.
A két művész együttműködéséről nem akkor hallottam először, amikor a facebook a minap figyelmembe ajánlotta a XV. Alsószeli Jurtanapok eseményét, kettejük közös fellépését az evangélikus templomban, hanem április elején. A valóban feledhetetlen és általam alaposan (5+11 bejegyzéssel is) dokumentált márciusi fesztiválzenekaros Kékszakállú turné után – elvonási tüneteimet orvosolandó - átlagosan kétnaponta rákeresve a youtube-on Sebestyén Mártára, találtam róluk több közös videót is, sőt azóta készült egy 23 perces riport is, amely ennél a bejegyzésnél jelentősen többet mond, azt érdemes először/inkább meghallgatni.
Ez a nyomhagyó bejegyzés a vasárnapi előadásukról szól, kiemelten AJÁNLÓ jelleggel. Azok a családtagjaim, akikkel néztem őket, mind a négyen másféle zenét hallgatnak, de rájuk is hatott az újdonság, ők sem bánták meg ezt a zenei kalandot, amely esetünkben egyébként 270 km autózás árán valósulhatott meg.
Legközelebb ketten együtt nézhetőek lesznek Sándorfalván (július 5-én), Kápolnásnyéken (6-án), majd (7-én) Litéren, később Kapolcson 21-én. Aki a környékükön van, ragadja meg az alkalmat.
„Gyilkosság két részben” – ezt az alcímet adta rendező-dramaturg Rusznyák Gábor Édes Anna átdolgozásának, amely feltétlenül megállítja a színlapot olvasó nézőt. A szokásos színmű, dráma, tragédia megjelölések helyett az a benyomásunk, hogy itt azonnal leszpoilerezik a történet lényegét, vagy éppen csalogatnak minket. Valaki erre közbevethetné azt a logikus megjegyzést, hogy „dehátezkötelezőolvasmány”, érettségi tétel, azaz elvileg a várható közönség legalább kilencven százaléka ismeri/unja a történetet és hiába minden, eszébe nem jut még az alcímmel együtt sem beülni, kivéve akkor, ha nem éppen a regény elolvasásának megúszása a célja.
Mészöly Anna, az Édes
Az Állami áruház után a következő előadás, amelyikre eljutottam Alföldi Róbert rendezése volt.
Bánfalvi Eszter - Bányai Kelemen Barna
Három előadást láttam az elmúlt tíz nap folyamán a Városmajorban, bár többet akartam. Ezekről egészen rövid beszámolók következnek, inkább a nyomhagyás céljával. Itt az első – kisebb bevezetés után - a kecskemétiek Állami áruházáról.
A központban: Szemenyei János
Gyakran emlegetem a színlapot, ha az Orlai Produkció előadásairól van szó, mert rendszerint igazán frappánsan összefoglalják azt, amiről a darab szól (ez most is így van), és ennek nagy szerepe van abban, hogy az előadás a célközönségéhez eljuthat.
A hosszútávú sikerhez elengedhetetlen, hogy az előadásokra eleve azok menjenek el, akiknek készült, és ha egy színlap ködösít, akkor két baj történhet: odamennek sokan, akiknek az adott műfaj/szerző biztosan nem válik be, és egy még nagyobb: akiknek igazán jó lenne, azok nem fognak a környékére se odatévedni.
Persze, én magam is tapasztalom, amikor a diákok kötelezőség miatt megnéznek egy darabot, amelyről semmilyen szinten nem tájékozódtak előzetesen, többen is lesznek, akiknek így is tetszik. Biztosan volt olyan mai néző is, aki sose jön be, ha tudja, hogy mi is lesz, de olyanok is voltak – nagyjából negyvenen-ötvenen – akik szünetben távoztak az egyébként zsúfolásig telt nézőtérről, és így a baloldal negyedik-ötödik sorának vidékén egy látványos foghíj keletkezett.
Előre bocsátom, hogy nekem tetszett Znamenák István rendezése, én biztosan a célközönsége voltam, és a titokzatoskodó színlap mellett nekem is, ahogy bárkinek módja lett volna a szerzőre, sőt a műre is rákeresni az angol wikipédián, amelyiken bőven információ – Michael Frayn 86 éves, ma is élő angol drámaíróról. Mivel engem összességében érdekelnek az Orlai Produkció előadásai és színészei, a darabválasztásuktól függetlenül, örültem, hogy egy új művel találkozom, és előzőleg szándékosan nem néztem utána annak, hogy mi várható. Mivel korábban csak egy 2009-es egri bemutatója volt, tehát a kritikusokat leszámítva túl sok pesti nézőnek szintén nem lesz előképe róla, ki lehet próbálni ezt is, hogy milyen zsákbamacskát nézni. (Érdekesség: az egyik szereplő, Mészáros Máté az egri előadás főszereplője volt.)
Ötvös András, a főszereplő
Aki elsősorban a színlapon is felsorolt nevek miatt megy, és szereti a meglepetéseket, az ne nézze meg a belinkelt wikipédia oldalt, és tőlem is érje be annyival, hogy tényleg jók és szerethetőek is a színészek az előadásban. Aki tovább kattint, az viszont elkerülhetetlenül meg fogja tudni azt, hogy miről is szól a Vadméz, bár ehhez mindössze egyetlen tisztázó mondat kell a színházi törzsnézőknek.
Ha egyszer ki van tűzve egy Ring-előadás, mindig is nehezen állom meg, hogy odamenjek rá. Még akkor is, ha már sokszor „megvolt”, ráadásul idén a teljes sorozat az első sor közepéről.
És most jön néhány közhelyes, de nagyon igaz megállapítás, amelyhez úgy jut el valaki, ha kipróbálta ugyanazt a rendezést többféle helyről is.
Vége lett az idei Álarcosbál sorozatnak. A Ring után felvillanyozó élmény volt ez az egészen más zenei világ, ráadásul szerdán este szinte egy egészen új, harmadik szereposztással találkozhattam, amely a történet hangsúlyait némileg át is helyezte. Előrebocsátom: ha jobban jön ki a lépés, és az első kitűzött alkalmat látom, akkor ezt a csapatot akár áldozatok árán is, de mindháromszor megnéztem volna, annyira átütő lett ez az összeállítás. De most már késő, most már csak ez a nyomhagyó bejegyzés következhet – jövőre pedig újabb négy előadás részben más énekesekkel.
Ez a bejegyzés a tavalyi kiegészítése, nem újabb kilenc oldal, csak három . A rendezési hibák/következetlenségek közben nem oldódtak meg, viszont ismerősebbé váltak, így nem bosszantottam fel magam rajtuk már. Mindenért kárpótolt az énekesek egyéni teljesítménye ÉS csapatjátéka.
Ez a mezei nézők szerencséje, mégis csak azért ülünk be egy előadásra, hogy élvezzük, nem azért, hogy az összes létező hiányosságát megtaláljuk. Ezért írok ajánlókat, nem kritikát, írom le újra, hogy nehogy valaki megtévedjen. Ez itt színházi szempontú ajánló blogbejegyzés, NEM zenekritika, és nem is akar annak látszani. Saját benyomások, nem kinyilatkoztatás - viszont saját névvel felvállalva. Mindenkit biztatnék, aki látta az előadást, hogy kommentben a véleményét fűzze hozzá nyugodtan, akár az ellenvetéseit is.
Finálé
Nem egyszerű „túl lenni” egy négynapos kalandon, amikor a néző minden Müpán kívül töltött perce is még mindig az előadásról szólt. Ha jól számolom, én most már teljes kilenc napja leginkább ezzel foglalkoztam, különösen így, hogy még a naponkénti dokumentálás leckéjét is feladtam magamnak. Már most tudom, ha netán még a második körre is visszaülnék – egy vagy két előadás biztos, a többi pedig nem kizárt - , csak a már megírtakhoz fogok lábjegyzetet hozzáfűzni.
Siegfried - már halott