Gyakran emlegetem a színlapot, ha az Orlai Produkció előadásairól van szó, mert rendszerint igazán frappánsan összefoglalják azt, amiről a darab szól (ez most is így van), és ennek nagy szerepe van abban, hogy az előadás a célközönségéhez eljuthat.
A hosszútávú sikerhez elengedhetetlen, hogy az előadásokra eleve azok menjenek el, akiknek készült, és ha egy színlap ködösít, akkor két baj történhet: odamennek sokan, akiknek az adott műfaj/szerző biztosan nem válik be, és egy még nagyobb: akiknek igazán jó lenne, azok nem fognak a környékére se odatévedni.
Persze, én magam is tapasztalom, amikor a diákok kötelezőség miatt megnéznek egy darabot, amelyről semmilyen szinten nem tájékozódtak előzetesen, többen is lesznek, akiknek így is tetszik. Biztosan volt olyan mai néző is, aki sose jön be, ha tudja, hogy mi is lesz, de olyanok is voltak – nagyjából negyvenen-ötvenen – akik szünetben távoztak az egyébként zsúfolásig telt nézőtérről, és így a baloldal negyedik-ötödik sorának vidékén egy látványos foghíj keletkezett.
Előre bocsátom, hogy nekem tetszett Znamenák István rendezése, én biztosan a célközönsége voltam, és a titokzatoskodó színlap mellett nekem is, ahogy bárkinek módja lett volna a szerzőre, sőt a műre is rákeresni az angol wikipédián, amelyiken bőven információ – Michael Frayn 86 éves, ma is élő angol drámaíróról. Mivel engem összességében érdekelnek az Orlai Produkció előadásai és színészei, a darabválasztásuktól függetlenül, örültem, hogy egy új művel találkozom, és előzőleg szándékosan nem néztem utána annak, hogy mi várható. Mivel korábban csak egy 2009-es egri bemutatója volt, tehát a kritikusokat leszámítva túl sok pesti nézőnek szintén nem lesz előképe róla, ki lehet próbálni ezt is, hogy milyen zsákbamacskát nézni. (Érdekesség: az egyik szereplő, Mészáros Máté az egri előadás főszereplője volt.)
Ötvös András, a főszereplő
Aki elsősorban a színlapon is felsorolt nevek miatt megy, és szereti a meglepetéseket, az ne nézze meg a belinkelt wikipédia oldalt, és tőlem is érje be annyival, hogy tényleg jók és szerethetőek is a színészek az előadásban. Aki tovább kattint, az viszont elkerülhetetlenül meg fogja tudni azt, hogy miről is szól a Vadméz, bár ehhez mindössze egyetlen tisztázó mondat kell a színházi törzsnézőknek.
Ne számítsatok bulvár vígjátékra, Csehov ez, komédiának játszva.
Michael Frayn Csehov-fordítóként is közismert, és adaptációt készített minden fontosabb darabjából. A Vadméz címe alapján valamiféle bulvár vígjátékot sejtett, de egy kicsit lelazított nyelvű Platonov-átdolgozás, amelyben a szereplők ugyan mai nyelven beszélnek, de az összes szereplő karaktere önazonos maradt, csak kiegészítésként néhány önreflektív mondatot is a szájukba ad a szerző, amelyben a saját elemzésére és a szereplőkről való véleményére ismerhetünk rá.
Miután a darabot nem ismertem, eleinte azt vártam, hogy az események előbb-utóbb más fordulatot vesznek, vagy esetleg egy pár perc után kiderül, hogy ez színházi próba, de nem, ez a Platonov kicsit átigazítva. Nem mellékes tényező, hogy a darab fordítója is Morcsányi Géza, az orosz darabok specialistája.
Ami azt illeti, könnyen lehetnek, akik pont ezt a Csehov darabot nem ismerik, nem voltak idén sem a Kamrában, kihagyták Kocsis Gergellyel, sőt nem látták korábban sem László Zsolttal a még viszonylag frissnek mondható 2014-es Alföldi-rendezést és egyetlen másikat sem a valaha bemutatott 26 verzióból, amelyeket a színházi adattár nyilvántart. A Vadméz is egy Platonov-beállításnak mondható, és így ezt minden Csehov-kedvelőnek figyelmébe kell ajánlani, mert ez ráadásul felerősíti Csehov humoros oldalát, amely persze nem mentes az öniróniától sem.
Mészáros Mátéval
A szerző nem rejti véka alá véleményét a főszereplőről és környezetéről, akikben típusokat is láthatunk. A közben eltelt 120 év ellenére is elképzelhető, hogy egyik-másik szereplőben valakit felismerünk, a bátrabbak pedig akár saját magukhoz hasonló alakokat is találhatnak. Lehet nevetni rajtuk, azaz magunkon.
Michael Frayn Platonovja egészen hétköznapi fickó Znamenák István rendezésében, aki tudatosan bánik úgy a nőkkel, mint a kutyákkal, mégis mindenki rá vágyik, tőle várja, hogy nagy dolgokat vigyen végbe, vagy pont ellenkezőleg: legyen kit megmenteni. Mindenkinek szüksége van valakire, akit szerethet, és éppen benne látják meg szeretetük alkalmas alanyát. Platonov a jollyjoker– „a man for all seasons”.
Csehov átdolgozója nem akarja untatni a nézőt (35 éve se lehetett túl türelmes már a közönség, amikor ezt az átiratot először bemutatták), és a filozofálós-üldögélős-unatkozós részeken hamar túl is vagyunk. Ahogy a főszereplő, Ötvös András belép, tőle és még inkább a nők és férfiak által is felé árasztott várakozásoktól-vágyakozásoktól minden jobbnak és érdekesebbnek tűnik. Mi nem látunk-hallunk többet egy-egy szellemes riposztnál, provokálja a környezetét, de ez minden, ránézésre nem rendkívüli. Egy „nem elhanyagolt nem- férfiszépség”. Jól ellenne a saját életével, ha hagynák. De túl sok a környezetében a hiány, és ennyi űrt nem tud betölteni, mindenki számára nem lehet az igazi.
Ficzere Béla, Ullmann Mónika és Papp János
Ahogy nézzük, a többi Platonov előadáshoz hasonlóan megállapítható, hogy a legjobban még akkor járna, ha Anna Petrovnát választaná– akit most Ullmann Mónika játszik -, neki vannak még a legmérsékeltebb igényei, nem akarná a házasságát szétverni. Szép, szellemes és jó beszélgetőpartner, nagyjából azt tudja adni, amire Platonovnak még szüksége lenne a családi biztonság mellett.
László Lili szerető és szerethető feleség, akivel úgy látjuk, hogy valóban szerencséje volt, és akinél több figyelmet és törődést mástól sem kaphatna, és ez ebben a verzióban is világos a férfi számára. Most tényleg az az érzésünk, hogy ez a Platonov bármennyire is egyéniségnek mutatja magát, nagyon könnyen befolyásolható, és ez, nem pedig a szenvedély lenne a fő oka válsághelyzetének.
Ullmann Mónika, Radnay Csilla és Nagy Dániel Viktor - mostohaanyós és az ifjú pár
Frayn adaptációjában még inkább szalmalángnak tűnik a régi szerelem, és szinte azonnal átlátjuk, hogy nem fog barátja feleségével, akit Radnay Csilla személyesít meg, elszökni, már csak azért sem, mert ha egykor volt is benne világmegváltó szándék, most már nincs meg. Nem sokkal jobb a Nagy Dániel Viktor által játszott semmittevő férjnél ő sem. A negyedik női szereplő kiválasztása – Grisnik Petra lett Grekova - is azt mutatja, hogy egy „igazi” Platonovhoz is méltó csapat jött itt össze a Belvárosi Színházban. Jól használják a színésznők alkatát, Grisnik Petra esetén önmagában a színésznő extrém magassága is jól jön. (Lehet, hogy ő a legmagasabb magyar színésznő? – jut eszembe.)
A még nem említett férfi színészek – Papp János, Pataki Ferenc, Ficzere Béla, Fellinger Domokos, Takács Zalán - is kapnak egy-egy hálás jelenetet vagy helyzetet (megjegyezhető még a szamovárt töltő inas is), többségük valamelyik nő hozzátartozója vagy imádója, és egyben Platonov barátja és/vagy rokona. Ez a komplikált helyzet átüt, hősünkre végül senki nem tud haragudni, bármit is tesz, legszívesebben mindenki megbocsátaná neki. Az más kérdés, hogy ebben a kompromisszumkészségben a meghunyászkodás vagy a szeretet az erősebb tényező, de mégsem látjuk ezt a világot hideg-reménytelennek. Nem szeretetnélküli, de a csehovi világnál is eggyel szürkébb, bár az első felvonás színpadi bútorai a Csehov előadások többségére jellemző fehér színre vannak festve. Az utolsó jelenet tornatermi helyszíne viszont új ötlet, és találóan jellemzi főszereplőnk helyzetének megváltozását.
Grisnik Petrával
Keserves, de nagyon kifejező, hogy látunk négy másként szép nőt, és mindnek éppen ez a hétköznapi férfi kell, aki sem nem különleges, sem nem igazán vonzó, nem tud semmi nagy dolgot felmutatni, akit ez a rengeteg szerelem nemhogy nem tesz boldoggá, hanem egyenesen összeroskad a súlya alatt – persze ehhez innia is kell eleget. A szétesés folyamatának leszünk a tanúi, de ez most kicsit sem tragikus, inkább átérezzük a helyzet mindennapiságát és kisszerűségét. Nem vitte többre Platonov, nem váltotta és nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, ahogy a körülötte élők sem, akik viszont éppen őt választották idolnak, hiszen tényleg jól esik valakire felnézni, büszkének lenni a teljesítményére, ha már nekünk nem jött össze. (Ha jól meggondoljuk, a celebek is emiatt az igényünk miatt születnek, akik nem feltétlenül a teljesítményük, sokkal inkább valamilyen véletlen fordulat miatt emelkednek az átlagember fölé. Erről a jelenségről is szólhat az előadás közvetett módon.)
Platonovot nézve - László Lili a feleség szerepében
De nem, csodák nincsenek, ahogy a rendkívüli hős-jelöltek, akiket lehetne ajnározni, szintén kevesen vannak. A darab vége azért kicsit mégis másként alakul, és ha reményt nem is ad, annyira nem is ver le minket, bár felhőtlen laza szórakozásnak sem nevezhető. Nyugodtan mehetünk utána haza, lesz, ami lesz Platonovval, a mi életünk ettől még szépen folyik tovább, remélhetőleg hatalmas megrázkódtatások nélkül. És már ennek, mint ahogy a kiváló színészek játékának is, muszáj örülni.
Ps. A képeket a Molmik Photography Fb-oldaláról másoltam ide, még sokkal többet is találhattok ott, érdemes megnézni a többit is.
