Mezei néző

A János vitézzel kapcsolatban mindössze két korábbi élményem van: ugyancsak Bozsik Yvette rendezésében láttam 2000.11.30-án a Katonában (hú, szinte pontosan 19 év), illetve 2004.02.21-én az Erkel Színházban (Kaszás Attilával, és miatta). Ennyi. Kifejezetten nem kerestem a találkozás lehetőségét még a darabbal, amelynek 65-nél több eddigi bemutatójáról tudunk az 1904-es Király színházbeli premierje óta. A legismertebb érdekesség is az első előadáshoz kapcsolódik: Fedák Sári énekelte magát János vitézt, bár eredetileg az eredetileg kettős női főszerepet szánták neki, azaz Iluskát és a francia királylányt.

A gyerekek mellett: Lévai Enikő és György-Rózsa Sándor

Ehhez a friss bemutatóhoz hármas szereposztás készült, és én most nem Dolhai Attilát, se nem Sándor Pétert, hanem a másik két kollégájához képest feltehetően kevésbé emlegetett György-Rózsa Sándort és csapatát nézhettem, így a második szereposztáshoz kötődik ez a néhány gondolat.

Péntek volt, és ez a közben elmúlt héten már a második előadás (a hétfői „A piszkosak” után), amelyiket kifejezetten a fiam akart látni. Mészáros Piroska nagyon megtetszett neki a Drága örökösökben, és néhány napja kijelentette, hogy „élőben akarja”. Nagyon kapóra jött ez az előadás, szeretem, ha teljesíteni tudom az egyre sokasodó vágyait. Lehet, hogy ennyire nem akartam "színházba szoktatni": most már ott tartunk, hogy ő is beindított épp tegnap egy színházi blogot (korábban készített egyedül egy osztályújságot), és már írt is A piszkosakról egy saját bejegyzést. Majd meglátjuk, hogy hova vezet ez a lendülete…

De legyen szó most már csak az előadásról:

Ez a fenti idézet a seriff szövege „A Nyugat lánya” harmadik felvonásában, és az elfogott banditára vonatkozik. „De mit láthat ebben a gazemberben a mi szép Minnie-nk?” – ez a nagy kérdés számára.

Hasonlóképpen felmerülhet bárkiben, és fel is merült Vilmában, hogy miért akartam egy éven belül negyedszer is megnézni ezt az operát, de aztán végül csak eljött velem ő is. Bár első nézésre nem értett mindent meg, összességében neki is tetszett az előadás.

Bátori Éva - Alexandru Agache - I. felvonás - Rákossy Péter fotója

Thália – „Oscar már a múlté” – 2019. 11. 19.

Vannak nyavalyás napok, amikor az embernek semmi sem sikerül, a munkahelyén is félremennek a próbálkozásai, és esetleg – a papírforma szerint - nem tudja megszervezni a vidéki előadásnézést sem, mivel nem talál hozzá partnert. Nem annyira ritka ez.Ilyenkor jobb esetben a letargikus állapotban bevillanhat egy hirtelen last-minute-ötlet: egy olyan előadás kiválasztása, amelyik eleve arra készült, hogy a hétköznapokba belefáradt nézőt kimozdítsa, jobb kedvre derítse, és másnap képes legyen a küzdést folytatni. A pesti repertoáron sok ilyen előadás van, és ezeket a hullámvölgy alján a legjobb nézni - ilyenkor tudjuk meg igazán, hogy mire képesek

A Thália Színház nagyszínpadi előadásai mind erről szólnak: a néző beleélheti magát egy történetbe, foglalkozhat mások bajával a változatosság kedvéért, amelyek rendszerint el vannak súlytalanítva, és mindvégig érezzük, hogy ez játék.

Ilyen mű az Oscar is, és még mindig elég népszerű, bár lassan két éve megy.

Két szerethető gazember, ha egymásra talál: Nagy Viktor és Bán Bálint

Sűrű hónap lehet a december, új bemutatók sokaságával. A saját válogatásomat, néhány személyes megjegyzéssel most is megosztom, és várnám a kommenteket, kiegészítéseket is. Ki milyen előadást vár különösen?

Megvan a veszélye is annak, ha egy gyereket sikerül „beszoktatni” a színházba: megjelenik előbb-utóbb a saját ízlése, saját vágyai lesznek, és rájön, hogy lehet a műsorban önállóan is keresni…

A fiam járt már néhányszor a Karinthy Színházban, kellemesnek találta a helyet is, élvezte az előadásokat és megnézegette a kitett színlapokat és így magától rájött, hogy eddig neki kimaradt „A piszkosak”, amelyben nagy koncentrációban fordulnak elő olyan színészek, akik neki is fontosak. Üres estém lett volna kivételesen, de nagyon akarta, így most miatta mentünk ezen a napon épp erre. (És igen, meg persze látni is akartam, hogy megy az élet a színházban, ahol már egy hete nem jártam, és ahova Karinthy Márton se tud már csak úgy benézni esténként - mert most már folyamatosan ott van, mert odaképzeljük jobb híján, a saját érdekünkben.)

Katona László és Molnár Gusztáv - megy a meló ezerrel?

A szombati premier (Mit tennél, ha ma meghalnék) után ma ismét a B32-be mentem vissza, ahol egy hónapos csúszással, de meg tudtam nézni a Látókép Ensemble új bemutatóját. Sokan érezhették azt, hogy ezt aztán muszáj, az „Ernelláék Farkaséknál” és a „Kálmán-nap” még mindig népszerű, és ez a darab, amelyiket szintén Hajdu Szabolcs írt és rendezett (és szerepel is benne), kvázi folytatásként szerepel az előadás ajánlójában.

A B32 műsorára nézve megállapítottam, hogy egész jó a „lefedettségem”, a Testvérest, a Túlélő és a Rebeka is kapott már nyomhagyó bejegyzést, és ezen a hétvégén is kettőt néztem. Ennek szombaton épp a premierjét, de a másodikkal sem csúsztam el túlságosan, „Az egy százalék indián” is még csak néhány előadást ért meg októberi bemutatója óta. Bejegyzés arról is hamarosan következik.

Még annyit, hogy december 14-én 19h-kor lesz itt egy felolvasóest Karinthy Mártonra emlékezve. Mucsi Zoltán, Moldvai Kiss Andrea, Katona László és Kovács Krisztián szerepelnek.

Varga Ádám, Horváth Lili

De most legyen szó a „Mit tennél”-ről:

Nem az első és nem is az utolsó olyan előadása ez a Radnóti Színháznak, amelyről úgy távozunk, hogy Pál András alakítása marad meg legerősebben. Ez most evidencia, ő viszi a vállán a „Moliére the passion” című produkciót, miatta kihagyhatatlan. Ez éppen az a kategóriájú szerepformálás, amelyre jár a kritikusok díja is, de ha - tételezzük fel - valami elképesztően különleges évadunk lesz, és módunk lesz még valami hasonló kaliberű színészi teljesítményt látni, valaki mást, akire ilyen gigantikus feladat (és megtanulandó szövegmennyiség!) hárul, Pál Andrásra még akkor is jelölések tömege kell, hogy zápozzon - jut eszembe a pálya szélén álló nem-kritikus megfigyelőként.

A nyílt próba közben is érezhető volt már az alakítás különlegességének az előszele, de az egészet kellett látni  ahhoz, hogy ez így kimondható legyen. Ez előtt muszáj meghajolni, Pál András talán még azokra a nézőkre is elementáris hatással lesz, akik az egész előadást nem tudták teljes mértékben elfogadni vagy/és élvezni, sőt akiknek maga az ábrázolt színpadi alak egy kicsit sem lesz rokonszenves.

Tóth Zsófia és Pál András az I. felvonásban

A Rosemarie Eichinger regényéből készült színpadi adaptáció címe nem olvad bele a pesti színházi műsorba, óhatatlanul is felkelti a figyelmet. Epertorta és halál? Ha pedig a témáját nézzük, akkor különösen hiánypótló. Az alkotói csapat abban próbál segítséget adni, hogy a gyerekek – a színház által megcélzott korosztály a 9-11 évesek köre – ne féljenek a halál tényével foglalkozni, és az előadás alkalmas lehet arra is, hogy segítséget nyújtson nekik, ha ép őket éri személyes veszteség.

Ezen a péntek délelőttön három megfelelően elhelyezkedő lyukas óra tette lehetővé, hogy ezt a 2019. januári bemutatót megnézzem – ezzel is el voltam csúszva, de nem olyan nagyon, mint más kolibris előadásokkal is.

Az időzítés – sajnos – tökéletes, és a rendszeres olvasóim számára nem is kell ezt magyaráznom: igen, ez most már talán a kilencedik bejegyzés, amelyikben Karinthy Márton halála említődik egy héten belül.

Egészen elképesztő, hogy ugyanúgy, ahogy ma egy hete a saját bemutatójában (a Veszélyes fordulóban), ebben is egy bizonyos Martin halálát emlegetik, aki itt éppen egy gyerek.

Grisnik Petra és Fehér Dániel, na és a torták...

Az előadás nagyon jó élmény volt, feltétlenül ajánlom a megtekintését – a menetideje hatvan perc.

Részletesebben: