Alig kezdődött el az évad, de egy hónapon belül már ez a negyedik premierje volt a Radnótinak, ahol évtizedeken át ennyi volt az éves bemutatók száma.
Ez az előadás elkészült már az elmúlt tél folyamán, márciusban bemutatták streamen, sőt még később is vetítették. Könnyen lehet, hogy emiatt már régen többen szembesültek az élménnyel, mint ahányan egy teljes szezon alatt megnézhették volna, de az is lehet, hogy a színház számos törzsnézője inkább kivárta az élő megtekintés lehetőségét, ahogy én is.
Kivetítés és mögötte a jelenet...László Zsolt és Mészáros Blanka (és a gyerekszereplő- ?)
Nagy Péter István rendezése kétrészes, három óra a menetidő a szünettel együtt, és sejtéseim szerint ezen a produkción nagyon erősen nyomot hagyott a covid időszak. Feltehetően másként készült volna el, ha nem kényszerülnek rá a színházak a közvetítéses üzemmódra. Az előadásban nagyon sok jelenet (talán az előadásnak közel a fele!) élőben zajlik ugyan, mégis kivetítve látjuk. Emiatt a távolabbi erkélyes székek is jó helynek számítanak most, nemcsak azok, ahonnan a színészek extrém közelségét is érezhetjük.
Az este egyik alapélménye számomra még mindig ez: hosszú kihagyás után VÉGRE láttam a Radnóti társulatát is, bár azt nem mondhatom, hogy nem szoktam hozzá még az élő színházi előadásokhoz: ez éppen a 99. általam megnézett produkció volt a májusi nyitás óta. Úgy tűnik, hogy engem nem szoktatott le a covid a színházról, ahogy a jegytérképek tanúsága szerint a nézők jelentős részét viszont igen. (Az, hogy egy ilyen szereposztású előadásra ne fogyjon el az összes jegy még a premier előtt, korábban nem fordulhatott volna elő. Aki kedvet kap, még közeli időpontokra is bejuthat.)
Don Carlos - Nagy Márk
Miután a hosszú leállás alatt nagyon kevéssé hatottak rám a közvetítések, és ahogy a blogom bejegyzéseiből is látható, a fél év alatt tíznél kevesebbet tudtam úgy megnézni, hogy ajánlót is tudjak írni róla, annyira nem örültem, hogy ebben az előadásban ilyen hatalmas aránya volt a filmszerű részeknek, bár értettem a választott megoldás okát (így tényleg jobban lehetett tévén nézni), és a mondanivaló szolgálatába is lehetett állítani ezt a formanyelvet. Egészen nyilvánvaló, hogy egyre több rendezőnek jut eszébe ilyen megoldásokkal élni, kinagyítani a színészeket színházi körülmények között is, ha egyszer sok műhely egyébként is beruházott a megfelelő kamerák megvásárlásába. Ráadásul a színház egyik eszköze a látvány, és van is olyan nézői réteg, amely igényli, hogy elkápráztassák. A kisebb színházak, amelyek adottságaik folytán nem fognak tudni sosem nagykiállítású produkciókat létrehozni, most ezen a módon próbálnak versenyre kelni azokkal, ahol ez nemcsak lehetséges, de a nagy színpad miatt egyben szükségszerű is. Nem, a Vígben és az Operettben nem lehetne csak a színész arcjátékára és személyiségének varázsára építeni, a nagy nézőtér ugyanúgy korlátoz, mint a Radnóti esetén a kicsi. Itt egyértelműen a színészi játék kell, hogy a központban legyen.
Középen: Pál András
Ebben az előadásban a rendező még közelebb akar menni a színészéhez, és ezt már csak kamerákkal teheti meg. (Az operatőr: Vincze Alina. A díszlettervező pedig Devich Botond - mindkettőjük munkája alapvetően meghatározza a produkció látványát.)
Aki az előadást választja, jó, ha tisztában van az előadás formanyelvével, így könnyebb döntenie a megtekintéséről.
Posa márki nem vágyhatott jobban a szabadságra, mint ahogy én arra, hogy húzzák fel végre a vásznat, és akadály nélkül nézhessem a színészeket, mivel ráadásul az első sorban ülhettem, ahol leginkább szeretek. (Köszönet és hála érte a Radnóti szervezőjének, Őri Zsófiának, aki régóta támogat, és így kilenc éve a színház szinte minden előadásáról nagyon gyorsan tudtam írni ajánlót.)
Most is nagyon élveztem az első sort és a színészek közelségét, bár a kivetítés miatt vannak az előadásnak olyan részei, amikor ez nem előny, és ezúttal is nyilván az erkély első sora az optimális hely, ha minden szempontot tekintetbe veszünk.
Az előadásnak ritmust ad a vetített és szabadon megmutatott jelenetek váltogatása, helyenként a közeli felvételek hozzá is tudnak adni az élményhez, de alapvetően nézőfüggő lesz, hogy ezeknek ki-ki mennyire örül. (Azon is sok múlik, hogy ki hány hasonló technikával dolgozó előadást látott a közelmúltban, milyen előélményekre emlékezteti ez a mostani előadás. Az általam nemrégiben jól megnézett Káli holtak is hasonló technikával él, csak kisebb az aránya a közvetítésnek. A Don Carlos a korábban elkészült produkció, csak a nyilvános bemutatója lett későbbi – egy szükségszerűen kialakuló trendet jelez mindkettő.)
Schiller tragédiája nem egy az egyben hangzott el, és aki beleolvas a műbe, az azonnal meg is érzi, hogy manapság egészen irreális lenne ezt teljes egészében előadni. Vas István fordítását használták, de Sándor Júlia és a rendező átdolgozóként szerepel, és az átdolgozás ténye a színlapon a cím alatt fel is van tüntetve. Ha jól számoltam, nyolc szereplőt kihúztak, a történet ezáltal nem sérült. A spanyol udvar teljes pompájában nem vonulhat fel a Radnótiban, de ezt feltehetően senki sem várta.
Alba: Rusznák András
Korábban csak a Schiller műve alapján írt opera szereplőinek viszonyairól írtam, amelyben maga a cselekmény kevésbé szövevényes, a hatalmi szál kevésbé lényeges, és nem kerülnek fókuszba a királyt befolyásoló udvaroncok, sőt egy kivételével ki is maradnak egészen.
Rusznák András (Alba) és Pál András (Domingo) most dramaturgiailag is kulcsfontosságúak, ahogy a király igazi segítője, Lerma gróf (Gazsó György) is sokkal kidolgozottabb lesz a szokásosnál. (A tavalyi pesti előadáson az is nagy szó volt, hogy egyáltalán feltűnt a jelenléte.) Az előadás minőségét jelzi, hogy még a legkisebb szerepeknek is kellő súlyt ad Gyulai-Zékány István (Henarez) és Berényi Nóra Blanka e.h. (Mondecar márkinő).
A hírvivő: Gyulai-Zékány István
A Don Carlosban a hatalom megszerzése az egyik legfőbb téma, így már csak az a kérdés, hogy mennyire érdekes a színházban a politika (az operazene megszépítő hatása nélkül) nekünk, mezei nézőknek.
Amikor ugyanezt a sztorit a sokkal jobban áttekinthető cselekményű operában nézzük, akkor a hatalom megszerzésének fontossága ugyanígy kijön, de abban mindez más dimenzióba kerül. Az operát a legjobb énekes viszi el, az ő nézőpontjával tudunk azonosulni, mondhatni ott tényleg az igazi erőviszonyok érvényesülnek. Emiatt – különösen a négyfelvonásos verzióban – nagyon gyakran az öreg királynak beállított Fülöp mellé állnak a nézők (elsősorban a neki írt gyönyörű zene miatt), hajlamosak őt sajnálgatni, és áldozatnak látni, kevesen elemezgetik, hogy milyen nagymértékben felelős a tragédiáért. A fő ok: nagyon ritkán látni olyan fiatal tenort, akinek a legkisebb mértékben is el lehet hinni, hogy ő maga Don Carlos. (Még sosem láttam olyan élő előadást, amelyben Fülöpnél rokonszenvesebb lett volna az infáns, pedig őt kellene pártolnunk.)
Ha visszatérünk a Radnóti szereposztásához, Giliga Ilka modern, de elegáns jelmezeiben megjelenő színészek tömegére mondható, hogy eltalálta a szerep, és nagyon árnyalt és szerethető formában hozta a figurát.
Ha már az előbb az operai Fülöpöt említettem, most is kezdjük vele, illetve László Zsolttal, aki nagyon emberi minden félelmével és magányosságával, és nárcisztikus vonásai ellenére is meglátjuk benne azt a férfit, aki, ha csak kicsit viselkedne másként, a nagyon tűrőképes feleségének teljesen megfelelne. Ez a kapcsolat így sem kibírhatatlan a nő számára. Mészáros Blanka Erzsébete ugyan őszintén megmondja a véleményét, nem találja a helyét az udvarban, de jól megy neki a vegetálás az udvarhölgyekkel a szürke hétköznapokban. Szó nincs arról, hogy neki is éppúgy elementárisan hiányozna a régi vőlegénye, mint Don Carlosnak ő. Nem lovallta bele magát házassága előtt ebbe a szerelembe, és elvei egyébként is fontosabbak, mint az, hogy kiélvezze az életet. Ha nincs Posa, akkor házasságának évtizedei eseménytelenül peregtek volna le.
Don Carlos impulzív és szeretetéhes, ő is nagyon magányos, ahogy mindenki más, és sokkal jobban vágyik a szerelemre, mint a nagy tettek végrehajtására. Flandria szabadsága csak Posának fontos igazán, a trónörökös még évekig lézengett volna siránkozva az udvarban, ha rajta múlik minden.
Nagy Márk kiválasztása telitalálat, és mivel láttam már több előadás főszereplőjeként, ezt előre biztosra vettem. A másik két főszereplőt is eltalálta a szerep, és az előadás masszív alapját képezi ez a szerelmi háromszög, erre a három csodás színészre egy akármilyen koncepciójú Don Carlos is felépíthető lett volna.
Posa márki – Baki Dániel – alig idősebb, mint Don Carlos – el is hangzik, hogy régi barátok, így nyilván logikus, hogy nem egy érett férfira bízzák ezt a szerepet. (Talán csak ennyire fiatalokból nézhető ki, hogy lazán és meggondolatlanul mennek a falnak?) A cselekmény mozgatórugója, nélküle semmi változás (halálesetek sem) következnének be. Hatalmas jóindulat fűti ezt a „nagy kombinátort”, akinek ugyan részben beválik a terve, csak ott téved, hogy az emberek mégsem akarnak az elképzelései szerint cselekedni – mások a motivációik. Don Carlosnak eszébe sincs titokban elmenekülni, személyiségéhez jobban passzol az aktív lázadó szerepnél az áldozaté. Velem azt kevéssé tudta elhitetni, hogy a király ennyire a hatása alá kerülhet, de erre valóban nagyon kevés más Posa volt képes, és mondanom sem kell, hogy csak az operai verzióban.
Miután Don Carlos és Posa márki is ennyire fiatal, az előadás középpontjába kerül a nemzedéki konfliktus is, a fiatalok nem kaphatnak legálisan esélyt az értelmes cselekvésre, csak a lázadás marad megoldásként. Ahogy látjuk, a próbálkozás eredménye csak tragédia lehet – nem mondható, hogy Schiller olyan nagyon optimista lett volna ebben a tekintetben. (A Don Carlos tragédia – az opera ezt a zenével szépíti, de ettől még az marad. Miután ennyire fiatal énekesek ezt a két szerepet nemigen tudnák elénekelni, jellemzően a teljes szereposztás középkorú énekesekből szokott állni, így ez a nemzedéki konfliktus direkt módon nemigen érvényesül.)
Sodró Eliza és Berényi Nóra Blanka
Az ötödik legfontosabb szereplő Eboli, aki meglehetősen karakteres jelenség Sodró Eliza által, ahogy ezt szintén sejthettük is előre. Sajnálni lehetett, hogy a hercegnek nem az elérhető, leleményes nő tetszett meg, akivel esélye lett volna valamiféle kapcsolatra, bár mivel a király őt is kinézte magának, úgy látszik mindenhogyan apja versenytársává kellett válnia.
Már így is többször viszonyítottam az általam valóban nagyon sokszor meghallgatott operához, amely kapcsán megszoktam, hogy a Főinkvizitor a hierarchia csúcsára kerül, ő képviseli egymaga az egyházat. Sok ismerősöm számára, éppen a negyedik felvonás eleje (Fülöp ária+ duettje az inkvizítorral) minden Don Carlos legvonzóbb része, és a legfőbb hatalom birtokosaként éppen ennek a szereplőnek kell a legerősebb kisugárzással bírnia (ha leszámítjuk a prózai előadásban meg nem jelenő V. Károlyt).
Ebben az előadásban nem éreztem ezt a szuggesztív jelenlétet, M. Kecskés András jelenete (a zenei támogatás nélkül érthető módon) nem válhatott az előadás legfeszültebb pontjává, és nem tudtam elképzelni, hogy László Zsolt Fülöpje tőle kérne tanácsot. (Pál András kisugárzása most is igazán hat ránk, nála kellett volna egy jelentősen erőteljesebb személyiségű Főinkvizítort elővezetni. Lássuk be, ez azért nem egyszerű elvárás.)
Remélhetőleg az előadásra sokan kíváncsiak lesznek (maga a darab említődik Fehér Balázs Benő egészen kiváló Tonio Krögerében is, akár azon is kedvet kaphat valaki a Don Carloshoz), és még hosszan tudják játszani a Radnótiban. Aki közben az opera-verziót is fontolgatja, azoknak esélye lesz júniusban az Operaházban megnézni a tavalyi pesti rendezést, amelyet én nagyon szerettem, és még többféle szereposztásban várok vissza a következő évadokban is.
Gazsó György és Baki Dániel
PS. Szokodi Bea képeit használtam a fotós FB-oldaláról, nézzétek meg a többit is! (Miután a fotóspróba csak az előadás egyetlen mindössze 30 perces részletét foglalta magába, nem lehetnek képek minden szereplőről és az előadás minden fontos részletéről. Nézzétek meg élőben!)
Na még egy Fülöp
és
még egy Don Carlos.
