„Olyannyira a saját életünk árnyékában élünk, hogy még véletlenül sem látjuk, akárcsak egy lépés távolságból sem, hogy mi zajlik velünk.” – ez egy nagyon nyomatékos Háy János mondat az előadásból, aki ezzel a művével IS mindent megtesz, hogy megmutassa, miként éljük a nem különleges, "saját társadalmi csoportunknak megfelelő" életünket egyik vagy másik sablon szerint, amelyek alig térnek el egymástól. Előbb-utóbb mindenképp zsákutcában kötünk ki.
„A cégvezető” kemény szöveg, de a benne foglalt rettenetet Sághy Tamás nagyon szépen, sőt szerethetően tudja kimondani, és talán nem is minden haszon nélkül. Hátha lesz olyan, aki ennek hatására érdemben is átgondolja a saját viszonyait, és azt, hogy pontosan mire is fordítja idejét, energiáit és ez mire vezet majd hosszútávon.
Mindenkinek egyértelműen ajánlom a regényt is, a belőle készült előadást is, amelynek létrejöttét Perczel Enikő dramaturg és Hargitai Iván rendező is támogatta.
Hosszabban:
Valamire mégis jó volt a covid miatti hosszú leállás és a távolságtartás kényszere. Több színész újabb diplomához jutott, volt, aki felkészült a maratonra, míg mások az így felszabadult plusz időből saját késztetéseiknek megfelelő témájú önálló estet készítettek, amelyikbe teljesen bele tudták magukat tenni.
Ilyen volt Thuróczy Szabolcstól a Meg se kínáltak, Göttinger Páltól a Fekete-fehér, Márfi Márktól a Telik, Bálint Andrástól a Szerb Antal 100 verse, Jordán Tamás Ady-estje – ezek jutottak elsőre az eszembe azok közül, amelyeket az utóbbi hetekben láttam. (És igen, ilyen a Liaison is, bár ott a zenész-partner miatt nincs egészen egyedül Pokorny Lia.) Ezeket, mivel érződik rajtuk a személyes elköteleződés is, mindannyian akár pályájuk végéig is játszhatják, amíg csak szeretnék.
Nincs nehezebb a monodrámánál, amikor teljesen egyedül kell a színésznek a közönség figyelmét lekötni. Nincs partner, nincs védőháló, ugyanakkor hatalmas visszaigazolást is ad egy ilyen helyzet: minden néző csakis a kiválasztott színészre kíváncsi, nem akármilyen más okból van jelen, a sikeren nem kell senki mással osztozni.
Sághy Tamás előadása a fent említett szövegeknél nehezebb: egyetlen lendületes, ámde tekervényes vádbeszéd maga a regény is, és az elhangzott nyolcvan percre húzott változat is. Úgy mondja el a színész, mintha a saját szövege lenne, mintha most születnének a gondolatok a fejében és megélt élményeire támaszkodna. Nincs semmilyen díszlet, egyszerű fekete térben egymaga van a színész. (Éppen nemrég észleltem, hogy egyre kisebb terekbe szeretek járni, ahol "csak" a színész a lényeges, aki közel van és nem a látvány dominál. Ez emiatt is egészen az én előadásom. Van néhány fényváltás - a vége szép is lett ettől, de ez tényleg csak Sághy Tamás és a szöveg együttes hatása, bárhol játszhatná a színész.)
Minthogy a regényt nem sokkal a megjelenése után olvastam, most ezt az előadást meghallgatva az volt az alap benyomásom, hogy a színész „kiegyenesítette” a regényt, kiszórta belőle az ismétlődő elemeket, és ezáltal a végeredmény ebben a formájában befogadhatóbb lett.
Háy stílusa így sem sérült, erősen hat a zavarbaejtő nyomatékos, mert sokszor ismételt „TE” megszólítás. Az elmondottakat egyértelműen a hallgatóra/olvasóra érti, bár természetesen önmegszólításként is értelmezhetjük, ha így jobban esik nekünk. Ez most nem az az eset, amikor könnyen hárítani tudunk, ezek a történetek így vagy úgy, de mindannyiunkat érintenek. (Kivéve persze azokat, akik sosem éltek párkapcsolatban.) Egyébként igazat adhatunk Háynak: valóban nincs olyan sok variációs lehetőség: valaki vagy még az első kapcsolatánál tart, vagy már (akár többször is) továbblépett.
Háy János nagyon kegyetlenül tartja a tükröt, a szemünkbe világít és közli, hogy minden közhelyes, csak sablonok vannak, nincs olyan, hogy különleges élet, hiába vágyik mindenki a kiválasztottságra.
A megcsalási történet, az „induló nő” lecserélése egy fiatalabbra, a folyamatos küzdés egy még sikeresebb életért, a pénzből pénz csinálás ebben a monológban igazán szánalmasan hat, pedig, ha körülnézünk, akkor hasonló történéseket figyelhetünk meg magunk körül.
Az életmű legtöbb írásából átjön, hogy Háy János alapvető élménye, hogy nem tudunk értelmesen-értékesen élni, nem nagyon megy egymás kölcsönös támogatása, maradnak a felszíni sikerek, amelyek a nagy karrierben, új autóban, dekoratív és (feltétlenül) fiatal partnerben testesülnek meg.
A cégvezető a korábbi novellák és regények világánál „offenzívabb” könyv, mintha a szerző meg akarná rázni elsősorban férfitársait, akik hajlamosak az „eredeti család” szétverésére, de kisebb mértékben minket, nőket is, bár velünk mintha egy hajszállal elnézőbb lenne, amikor feltárja életünk lecsúszásának körülményeit. Finomkodás nélkül figyelmeztet, hogy elszúrtuk az egészet, így biztosan nem mehetnek tovább a dolgok…Az, hogy miről is szól majd a hátralévő időnk, csak rajtunk múlik!
A legutóbbi Háy-bemutatóban, az „Elem”-ben látszott némi optimizmus, mintha a szerző mégis lehetségesnek tartaná a „viseljétek el egymást szeretetben” megvalósítását. Ebben a műben is le kíván minket beszélni a párcseréről. „Nem lesz úgysem jobb, esetleg átmenetileg, aztán pedig teljesen lecsúszol.” – ez lehetne a mű üzenete tömören. Érvek és tapasztalatok tömege záporozik ránk, és aki ezt az előadást végig üli, és mégsem látja be ennek fényében a saját hibáit, az tényleg csak magára vethet.
Sághy Tamás virtuóz módon bánik a szöveggel. Hozzánk szól, kinéz a közönségre. Ezen a főpróbán csak kevesen voltunk, de már így is elképzeltem, hogy fognak hatni ugyanezek a mondatok. Biztosan sok lesz a nevetés, mert akármilyen keserves a mondanivalója, ez mégsem humortalan szöveg.
Egyértelmű, hogy mi vagyunk azok a lúzerek, akiknek az életéről beszámol, ugyanakkor ahogy ránézünk, akkor éppen benne látjuk megtestesülni a cégvezetőt, azt az embert, aki úgy hiszi, hogy eredményesen irányítja a saját életét (foglalkozásától függetlenül), láthatóan elegáns, vonzó, nyoma sincs szétesettségnek, mintha nem is hagyott volna rajta nyomot az idő. Ha ránézünk erre a férfira, akkor azt látjuk, hogy lám, itt van egy azok közül, akiknek „jutna üdv a Földön, HA…”
Ezek után, lényegében pillanatok alatt megtörténik ennek a tökéletes benyomásnak a lerombolása, és muszáj belátnunk, hogy mindaz, amit gondoltunk nem áll stabil alapokon.
Az előadás a sikeres férfi magánéletére és üzleti karrierjére is kitér, és bár a magánéleti szál a legdominánsabb megjelenik az a közeg is, amelyben létezünk a rendszerváltás óta, ahol a kiskapuk megtalálása, a korrupció, az ügyeskedés a minél nagyobb tőke felhalmozása érdekében olyan megszokott, hogy egy-egy lelepleződési botrány már semmilyen feltűnést sem kelt.
Sághy Tamást látva átjön a lényeg, az író alapállása, amely nemcsak kegyetlen őszinteséget jelent, de egyben megértést is. Háy látja és feltárja a történetben szereplők motivációit, érezteti, hogy jószándék vezeti őket, nem gonoszság – a csábító sem akar rosszat, csak nem akar rosszul járni. A színészt, aki hiába mondja nekünk, hogy „te”, mégis azonosítjuk a megszólítottal és egyben megszánjuk, kicsit meg is szeretjük. És nemcsak az ő gyengeségét érezzük át, hanem a sajátunkat is. (Aki a saját élményeivel nem veti össze a hallottakat, az még vagy nagyon fiatal, vagy igazi strucc.)
Kérdés, ki akar majd fizetni a szembenézésért. Lehet, hogy lesz majd olyan férfi, aki esetleg egy második partnerrel vesz jegyet az előadásra, és éppen ezt nézve fogja felismerni, hogy nem járt jobban a váltással. Hátha olyan is lesz, aki időben felismeri, hogy nem elég a tudatos döntés, energiát kell tenni a kapcsolatokba is, nemcsak a munkába, ha nem akar szintén lejtőre kerülni.
Valóban elszántságot kíván a szembenézés, nem lesz kellemes, bár Sághy Tamás előadása, a színészi bravúr maga reménykedésre ad okot. Cégvezetőként megszántuk, de színészként csak ünnepelni lehet ezért a hatalmas halálugrásért, amelynek muszáj, hogy diadalútja legyen. Annak pedig, hogy a színészi pályától független Kényszer-pótcselekvések helyett egy ilyen előadásra fordította az energiáit, nagyon KELL örülni.
Nagyon remélem, hogy ezt a jól utaztatható előadást Pestre is, és később az ország minden szegletébe elviszik, sokaknak szüksége lehet rá.
Ps. Az erkölcs az egy múltbéli dolog – legsikeresebb bejegyzésem (5500+ olvasóval a Centrál „házassági leckéjéről”) ezt a címet kapta, és ebben a szövegben is hangsúlyosan szerepel ez a gondolat: „A becsület, mint ezeréveken át megingathatatlan morális paradigma, nevetségessé lett. Aki becsületes, az tulajdonképpen hülye és ügyefogyott, egy született vesztes.”
Talán az sem egészen véletlen, hogy a megcsalási történetek színházi feldolgozása iránt ilyen nagy az érdeklődés – amióta házasság van, örökös téma ez is. (Éppen tegnap hallottam egy rádióadásban, hogy az ember „csak akkor lehet boldog, ha monogám életet él.” – Háy műveit olvasva ezzel szemben szinte teljesen lehetetlennek tűnik a hűség és az egy partnerrel leélt teljes életút. Emiatt viszont sosem fog elfogyni az érintett közönség.
PS.A fotókat a színház részére Torma Sándor készítette
