A Katona színlapja „az utóbbi évek legizgalmasabb kortárs vígjátéká”-nak minősíti Line Knutzon darabját Máté Gábor rendezésében, amelyet két és fél órán keresztül (egy szünet beiktatásával) nézhetünk. A téma a lakásfelújítás és tényleg vígjáték, amely szinte túlságosan felhőtlenül szórakoztat – de persze ez már nézőfüggő. Mindenkinek felmerülhetnek a saját rémisztő emlékei, erre érdemes felkészülnie azoknak, akiknek a „mesteremberek” szó fájó emlékeket ébreszt.
Keresztes Tamás - Ónodi Eszter - Bányai Kelemen Barna
Ezt a történetet könnyebben el tudtam volna képzelni ezt az Orlai Produkció, vagy a Centrál műsorán, mert ez most nem a Katona – az utóbbi években megszokott – „fekete” vonala. Ugyan, aki szeretne mélyebb összefüggéseket találni a jelen és a sehogy nem haladó, illetve áldozatokkal járó építkezés között, azért megteheti, de ez most mégis könnyű szórakozás remek színészekkel. Semmi nem gátol meg minket abban, hogy ezt a történetet valóban komédiának nézzük. (Egyes nézőtársaim szerint lehetett volna mindez rövidebben, esetleg egy részben, de én jól elvoltam a színészek nézegetésével, olyan régen láttam őket élőben, hogy nem vágytam kevesebbre belőlük.)
A bal szélen: Lengyel Benjámin és Tóth Zsófia
Cziegler Balázs díszlete igazán remek most is, előadás közben „építőanyagok, falak, lépcsők tűnnek el…” – Megfelel a történet kívánalmainak, jól átalakítható percek alatt, a színészek számára alkalmas tér. Füzér Anni jelmezei sokat elárulnak a szereplő helyzetéről, de egyéníti is a mesterembereket, akik mellékhatásként emlékezetembe idézték a Nézőművészeti Kft „A piszkosak” című előadását, ezek a figurák ugyan Dániában működnek, de mégis rokonságban állnak a magyar kollégáikkal. A fordító (bárki legyen is az) és a színház dramaturgja, Török Tamara olyan szöveget hozott létre, amelyikről el tudjuk képzelni, hogy azt az adott szereplő valóban mondhatja. A káromkodásra érzékenyeknek jelzem, hogy jelen esetben csak módjával használnak erősebb kifejezéseket, ez most itt „nincs túltolva”, még sokkal több is reális lehetne a bemutatott helyzetekben.
Az előadás hangulatát már az első jelenetben megalapozza Keresztes Tamás, ahogy talán fél perc alatt megérkezik az üres színpadra és felmegy a lépcsőn. Leírva nem tűnik izgalmasnak ez az akció, de ennyiből is tudjuk, hogy milyen mentalitással folyik majd az építkezés, amelynek a külső megfigyelőivé szegődtünk.
A színészt elsőre nem biztos, hogy mindenki felismeri, de jelenléte most is éppen olyan szuggesztív, ahogy megszoktuk. (Nem a hastömés teszi a színészt, az biztos. Ugyanilyen erős lenne ez a figura vékonyan is, de felteszem, ezúttal egy másik alakban akarták nekünk megmutatni, a változatosság kedvéért.) Kérdés marad, hogy elementáris bizonytalansága valamilyen tudatmódosító szertől, vagy „csak” onnan származik, hogy elvileg nem létezik a hatóságok és a társadalom számára – nincs nyilvántartásban.
Az ajánlót már itt lezárhatnám, mert aki szereti Keresztes Tamás színészetét, azoknak már csak miatta is érdemes eljönniük a Katonába.
De ott vannak még a többiek is, még tíz színész.
Ónodi Eszter, Kocsis Gergely, Rajkai Zoltán és Pelsőczy Réka
A cím színházban feltehetően sokaknak automatikusan asszociálja a Szentivánéji álom igazán humoros jeleneteit, ahol szintén egy csapat mesterember tevékenykedik egy színdarab próbája közben. Most elvileg munka van, illetve annak az imitálása, még pontosabban: olyan munkásokat látunk, akik úgy tesznek mintha dolgoznának, de mégsem haladnak – mi magunk mesterembereknek nem nagyon neveznénk őket, egyikükről sem jutna ez a szó az eszembe, a „lézengő ritter” sem, de még mindig hamarabb. Valami hasonlóra is számítunk az előzetes információkból, az előadás ebben a tekintetben is megfelelhet sokak elvárásának.
Keresztes Tamás ugyan egyedül is megfelelően képviselhetné ezt a típust, de a szerző színezi a témát, és vannak rajta kívül még öten.
Bányai Kelemen Barna, a munkavezető, aki minden helyzetet megpróbál kidumálni, feltehetően a tökös Karolát, azaz Tóth Zsófiát is bejelentés nélkül foglalkoztatja, nemcsak a már említett Keresztes Tamást és a két lengyel bevándorlót Vajdai Vilmost és Lengyel Benjámint, akik magyarul alig szólalnak meg, és az angolt is törik. Őket nézve azon is csodálkozunk, hogy egyáltalán idáig eljutott az építkezés, és nem gyulladt ki a ház.
Az igazi szakember: Bezerédi Zoltán
A kontraszt erős, ötük mellett egy igazi szakember is színpadra lép, Bezerédi Zoltán személyében. (A hetet épp vele kezdtem, egy másik skandináv darab premierjén.) Aki esetleg nem hisz a saját benyomásainak, neki elhiheti, hogy kontárokat lát. (Ahogy írtam, erre fél percen belül ráérzünk, egy vígjátékban nagyon másféle nem is lehet egy mesterember.)
Az építtetők – Ónodi Eszter és Kocsis Gergely – elérik, hogy nekik drukkoljunk, és ebben támogatja őket nyilván az a kollektív tapasztalat, hogy a mesteremberek jellemzően drágán, sok csúszással dolgoznak, és megbízhatatlanok…- A pozitívumokra kevesen emlékeznek vissza, de biztos mindenki elő tudna ásni egy-egy ilyen élményt is. (Az 1999-es első lakásunk felújítása kapcsán nekünk több a jó emlék, mint a rossz, tökéletesen csempézett a szakember, évtizedekig rendben lesz az még…)
Látunk két embert, akik a pénzükért mást sem szeretnének, csak nyugalmat, és hajlandóak megadni az árát a trendi kandallónak, konyhabútornak, miegyébnek. A férfinek ráadásul az egész mindegy, ő csak hegedülne…
Az előadásban egy pillanatra felmerül a „mi a művészet szerepe” ebben a világban, amelyben elsősorban az anyagiak számítanak, mire jó a hegedülés? Erre közvetett választ kapunk.
Ónodi Eszter nézőpontjával is azonosulni tudunk, de a lúzer férj az, aki a leginkább szerethető karakter, nekem legalábbis vele volt a legkönnyebb azonosulni – engem is éppen ennyire érdekelt mindig, hogy milyen lesz a bútor és a csempe színe, mint őt. Anyja – Szirtes Ági – megjelenése és praktikus megjegyzései a szokásos dramaturgiai funkciót töltötték be, ahogy a másik házaspár időszakos felbukkanásai is.
Szirtes Ági
Pelsőczy Réka és Rajkai Zoltán nem építkezik, hanem lakást vesz és elad, túlhajtott mértékben. Egymás szavába vágva mondják ugyanazt, elvileg egyetértve, bár kifelé mégis úgy jön le, mintha vitatkoznának. Egy magányos pár, akik már berendezkedtek véglegesen ebbe az állapotba.
Nekem ez a Pelsőczy Réka által megformált belső száműzetésben élő nő személyes kedvencem volt, már ezen a főpróbán is nagyon késznek éreztem, és mélyebbnek, mint a darabot részleteiben vagy összességében.
Személyes lezárás:
Aki valaha végigcsinált egy vagy több lakásfelújítást, az ráadásul tényleg rá fog ismerni egyes kisarkított szituációkban a saját élményeire. Én például 2014 óta egy olyan házban lakom, ahol szinte folyamatosan zajlanak munkálatok, ennyi idő alatt volt olyan lakás, amelyiket háromszor is teljesen átalakítottak, és éppen most is építkezik két szomszéd. (Hatlakásos házról beszélünk, ez benne a csoda.) Volt egy (miskolci) építő brigád, amelynek tagjai ÖT ÉVET dolgoztak itt, és nekik én is mondtam, hogy már hiányozni fognak, amikor végeztek. Igen, már senki nem kopog be a háló ablakán, hogy nálunk melegítse az ebédjét… Megtanultam folyamatosan beszűrődő zajban is a blogra koncentrálni. Néha hatalmas düh fortyogott bennem, amikor nem szóltak, hogy most akkor másfél óráig nem lesz áram, és elszállt a bejegyzésem, de erre már csak ritkán gondolok...
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem egy mesterember panaszait is meghallgattuk, mert a megrendelő állandóan és túl sok logika nélkül változtatott az elvárásain…(Az éremnek ez a másik oldala ebben az előadásban nem kerül reflektorfénybe.)
Vajdai Vilmos - egy panaszkodó, sőt fenyegetőző mesterember
A fenti okok miatt olyan volt ezt az előadást nézni, mintha a gőzt kieresztettem volna, és szívesen tudom mindenkinek ajánlani, akinek hasonlóképpen van mit feldolgoznia „mesteremberek” témakörben, vagy aki csak úgy egyszerűen szórakozni szeretne, és ettől az estétől nem vár sem iránymutatást, sem világmegváltást.
Aki megnézi az előadást, megérti ezt a képet majd. A zene összeállítója, Friedenthal Zoltán is hozzátesz az előadáshoz, ki ne felejtődjön.
PS.Szokodi Bea nagyon jó képeket készített most is, nehéz volt az ötvenből választani, és tudom, hogy 14 kép így is kicsit sok a 3 oldalhoz. Érdemes a többit is megkeresni Fb-oldalán.
Na, még egy, amely hűen tükrözi a munka hangulatát:
