Mezei néző

Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a 2010-es kora tavaszi alkalomról annak idején nem küldtem körbe beszámolót (vagy nem találom), pedig most jól hasznosíthatnám. Sebaj.

Ez volt életemben a 3. alkalom, hogy színpadon láttam a Pillangókisasszonyt, nem véletlenül csak ennyiszer, mert nincs még egy olyan opera, amely ennyire kikészít, mint éppen ez. Nem szeretek meghatódni, elérzékenyülni és ezt a Pillangó esetén nem tudom elkerülni. (Lemezen hallgatva ez a hatás nem érvényesült, így viszonylag jól ismerem a zenei anyagot annak ellenére, hogy nem vállaltam be a mű megtekintését többször.)

Ha valaki követi a bejegyzéseimet, rendszerint azt érzékelheti, hogy több-kevesebb sikerrel tudom összeszedni azokat az indokokat, amelyekkel az adott darab megnézendőségét támasztganám alá. Egy igazán nagyszerű alakítás is elég ahhoz, hogy élvezhessen az ember egy előadást. Olyan eset, amikor kategórikusan kijelentem egy előadásról, hogy márpedig ez van olyan fontos, hogy MINDENKÉPP megnézendő - nagyon ritka. Most viszont ez van. A tartalma, a demokrácia kapcsán felvetett gondolatok miatt is, hiszen rólunk szól, (többek között) az ország átlagpolgárainak viszonyulásáról a közállapotokhoz.

Egy olyan helyzetben/országban lenne jó élni, amikor porosnak éreznénk a darabot. Ez a boldog kor még nem jött el, viszont legalább elmondhatjuk, hogy bemutatható ez a darab, így, Pest egyik legfontosabb színházi műhelyében. Jobb lett volna ugyan, ha egy nagyobb színházban szólhatna ebben a minőségben, de örüljünk, hogy ez az előadás megszülethetett. A Vígszínház előadását láttam annak idején, de az sokkal kevésbé érintett meg.

 A szöveget még nem néztem meg, holnap újraolvasom, de így is azt érzem, hogy nagyon ésszerűen lett rövidítve.  A dramaturgot jellemzően csak akkor veszik észre, ha valami nem stimmel. Most nagyon is rendben van a szöveg, nem lett feleslegesen hosszú az előadás - és ez Török Tamara érdeme is.

Emlékképeim szerint sokkal több jelenetből áll a darab, most egy feszes, két óránál rövidebb előadást kapunk egy részben. Rendszerint a főpróbán az az érzésem, hogy még nincs egészen kész a mű - most nem érzékeltem kilógó férceket. Az érdeklődésemet végig fenntartották, sőt Vilmáét is, aki egész feszülten figyelte a kizárólag a közéleti csatározásokról szóló párbeszédeket. Jellemző, neki a hatalom birtokosa, a polgármester tetszett legjobban - Kulka János (vendégként szerepel). Vilma az életben soha nem látta még játszani Kulkát, én sem mondtam neki semmit a szereposztásról, de azért tudhat a színész valamit, hogy a lányom az ő alapvetően takarékos, teátrális gesztusokat nélkülöző játékát szerette leginkább. (Rezes Judit és Kovács Lehel lett volna Kulkán kívül kinézett célszemély aláírásgyűjtéshez, de megúszták, mert nem várogattunk.)

Ha valaki nem ismerné ezt a ritkán játszott Ibsent, annak elmondom az alapkonfliktust: egy fürdőjéből élő városban a fürdőorvos ráébred, hogy a víz szennyezett, az egész csatornahálózat átépítése kellene a helyzet rendezéséhez. Ha kiderül az igazság, akkor két évre le kell állítani a fürdőt, sokan elveszítik a megélhetésüket és a város lakóinak egy része tönkemegy. Az orvos (Fekete Ernő) bátyjával,a  polgármesterrel (Kulka) vívja harcát az igazságért. Ha jobban megkaparjuk a dolgot, mintha neki is lennének hatalmi ambíciói, amikor a régi garnitúra leváltásáról és a levegő megtisztításáról beszél. Szerencsére nem papírízű a figura - legalábbis Fekete Ernő tolmácsolásában egészen hús-vér ember. Kilóg az inge, egzaltáltan magyaráz, a feleségével valódi kapcsolata van ugyan, de mégis inkább a tudomány embere. Egészen természetesek a reakciói. Jó szerep ez megint, hálás. Nyugodtak lehetünk, hogy a korábbi cím- és főszerepek után ezt a darabot is vinni fogja a válán.

A fürdőorvos az egyik legnemesebb ember, aki ebben a hercehurcában azért némileg bemocskolódik, apósa fürdőrészvény-felvásárlásai miatt a becsületén is folt esik. Természetesen a sajtó képviselői (Ötvös András, Kovács Lehel) szintén nem elég bátrak, hogy az igazság mellé álljanak. A háztulajdonosok és az antialkoholisták egyesületének vezetője Bán János, a népet képviseli, aki szintén elfogadtatja a nézővel saját igazát. A mértékletesség híve, nem akar felfordulást, hiszen nem az a lakosság pillanatnyi érdeke, hanem az igazodás. Addig támogatta az orvost, amíg azt hitte, hogy a víz-probléma megoldása kizárólag a fürdő részvényeseinek költsége lesz. Azonnal átáll a hatalom oldalára, amikor rájön, hogy fizetnie kellene. Elég jelentőssé teszi a szerepet Bán, emlékezetessé. A média emberei műanyagpohárból töményet isznak - az az egy rájuk vetett pillantása mindent kifejez, a lenézést és azt is, hogy csak kényszerűségből evez velük egy hajóban. Nem sok komikus pillanata volt az előadásnak, de ez az volt és erre a nézőtér hálásan reagált. (Közbevetés: ugye láttátok Fekete Ernőt a Protokollban, Bán Jánost a Rükvercben, Kulkát Esőemberként? Igen? Nem? Ha nem, kár.)

Ibsen imádja a határhelyzeteket és főszereplőit rendszerint olyan szituációknak szolgáltatja ki, amelyekből nincs igazán optimális kiút. A fürdőorvos azzal, hogy nem vonja vissza álláspontját a víz fertőzöttségéről a saját és családja egzisztenciáját rombolja súlyosan. Nemcsak rombolja, ellehetetleníti a helyben maradásukat. Csakis a kivándorlás marad nyitva, de az sem lesz egyszerű. Az idealista néző számára mindazonáltal, még a szereplő hisztérikus tombolása közben is vitathatatlan, hogy neki van igaza. A színészek játéka által hitelessé válnak az egyszerű emberek magán-igazságai is (a három tagú népről ne feledkezzünk el: Keresztes Tamás, Bezerédi Zoltán, Bodnár Erika - a zseniális villanások nagyon kellenek, hogy igazán üssön az egész).

A színházban ülve remélhetőleg mindenki a főszereplővel azonosul, örülünk, hogy van egy hős, aki felvállalja a küzdést. A valóságban ugyanakkor sokkal valószínűbb, hogy a nézők mégsem Tomas Stockmann választását követnék. A lányom nem érezte az egész helyzetet ennyire kiélezettnek, nem érezte, hogy van megfontolnivaló: egyenesen megmondta, hogy nincs más, hallgatni kell és kész. Az új generáció már ennyire praktikusan gondolkodik - legjobb igazodni és nem szólni semmit. Ez nem tűnik annyira jó hírnek.

Az előadás záróképében a színpadra kezd szép lassan feltörni a sáros víz, jön a mocsár. Annyira hitelesen folyt a nézők felé, hogy volt olyan, aki az első sor közepéről a szélére menekült, félve, hogy ráfolyik. (Nem kell megijedni, ez nem következhet be - a színház vezetői sem akarják a kárpitot is összemocskolni.) A falról lefolyó fekete festék fontos elem a Cigányokban. Itt a feltörő szennyvíz az. Akár meghunyászkodik valaki, akár nem - a szenny jön elkerülhetetlenül, ha meg akarjuk látni ha nem. De mintha nem lenne véletlen, hogy a rendező jóvoltából a megalkuvók besarazódnak, hősünk pedig nem.

Én azt gondolom, hogy A nép ellensége ismét az állójegyes előadások közé fog tartozni. A legutóbbi dupla hatos után (Rükverc, A nyaralás) most megint egy igazán nagyot dobott a Katona. Megint a "Vissza a Katonába" címet adtam volna az írásnak, de azt már egyszer ellőttem. Én tényleg visszamegyek,  holnap is és remélhetőleg meglátom Fullajtár monodráma-alakítását (Csendet akarok) végre.

Ma rendkívüli fejfájásos-stresszes nap után tudva, hogy idén ez az előadás számomra csak ma elérhető (van még egy angol felirattal is ellátott holnap este 8-kor - próbálkozni lehet!), elmentem ma is a tegnapi Parasztbecsület után a Műegyetem K épületébe . A Szkénében a szokásos koreográfia után minden várakozóval együtt sikerült beszuszakolódni a Tündöklő Középszerre. Az összezsúfolódott 170 ember termelt némi hőt, de ez 2 perccel a kezdés után kicsit sem volt már érdekes.

A majdnem két órás előadás (egy részben) végig lekötött. Közben ismét éreztem, hogy nagy hülyeség/hanyagság/a józan ítélőképesség hiánya volt hosszasan kihagyni a társulat előadásait. Ha  végig követtem volna Béláék életművét, a csoport átalakulását, a verses darabok és a prózaiak váltakozását, a Pintér-operák megjelenését és időleges háttérbe szorulását, akkor most jobban és részletesebben okoskodhatnék.

Az "opera-játszásról" annyit, hogy a kritikusok Pintér legjobb darabjának épp a Parasztoperát tartják (Átriumban megy, lsd. megfelelő bejegyzésemet). Amikor megnéztem, megállapítottam, hogy nincs még egy ilyen bátor ember, aki ezzel a csapattal énekelt előadást készít. Van néhány jó hangú színész, de ez mindenkiről nem mondható el. Most Pintér csalt, egy valódi operaénekest kért fel (Herczenik Anna), aki villogni is tudott a számos opera-parafrázisban. Azonnal hozzátenném, hogy a többiek is jók voltak, csak nem emlékeztetett az éneklésük arra, amit Fekete Attila vagy Létay Kiss Gabi nyújt. A Pillangókisasszonyból, Carmenből, Don Giovanniból, Varázsfuvolából, Parasztbecsületből és mintha a Gianni Schicchi-ből is énekeltek volna. Úgy rémlik. Jó volt a Pintér-szöveg ezekre, emiatt is érdemes megnézni, már azoknak, akik nem kapnak kiütést az operától.

Amiben biztos vagyok, a Pinczér Géza társulatvezető és csapatának munkájáról szóló előadás, külön kiemelve benne az egyik színésznő meghurcoltatását, rövid felemelkedését és bukását, erősen önéletrajzi indíttatású. Öniróniával lát rá Pintér Béla saját és társai tevékenységére, a saját külső megítélésükre - sőt még a próbált előadás kritikáját is megírja. Szórakoztató, annak ellenére, hogy a társulatot valóban feszítő lényegi problémák feldolgozása lehetett a célja az elkészítésnek. Igen, vannak színészek néhány Pintér Béla előadásban, akik nagyon hasonló vagy nem igazi kihívást jelentő szerepet kapnak, van aki jobban az előtérben van, mint a többi - de ez minden színházban, sőt minden közösségben is így van. Kérdés, hogy a háttérbe szorított emberek hogy reagálnak erre, összetörnek, netán harcolnak, vagy elmennek és egy másik utat választanak.

Én ezen a kérdésen töprengenék el az előadás kapcsán, illetve minél hamarabb nekiállok  Pintér Béla frissen megjelent drámakötetének, sőt összekapom magam és régebbi darabjait is elolvasom. Megpróbálom a lemaradásomat behozni.

Aki nem látott még egy Pintér-előadást sem, az a Kasiers TV-val kezdhetné, de lesz most május-júniusban több felújítás is. Lehet pótolni.

Igaz, hogy úgy jöttem haza, hogy "most blogot azt semmiképp", a három olvasó várhat két napig, de csak muszáj volt leülni. Ha csak egy ember is lesz, aki emiatt holnap odamegy (negyed 8-kor jelentkezzen be a pénztárosnál a biztonság kedvéért, vagy a honlapon jelzett e-mail címen Bendák Mónikánál - akkor mehet később is...), akkor lesz legalább még egy nyertese a mai estének rajtam kívül is.

ápr.29.: A színháztól kértem és megkaptam azoknak az operáknak a listáját, amiből elhangzik átírt részlet. Hátha valaki más is bénázott, három a felsoroltak közül nem is merült fel bennem.

Íme:

Egy előadás hatását sokszor döntően meghatározzák a körülmények, még akkor is, ha a nézőnek ez egészen nem nyilvánvaló. Jó volt negyven percig sétálni a Duna parton az előadás előtt, ráérősen.

Nem volt jó megérkezni a zsúfolásig megtelt aulába és még húsz percig azon gondolkodni, hogy miért nem jutott eszünkbe, hogy más is érdeklődhet az opera iránt.

A Műegyetemi Zenekar történelmet írt, ahogy Köteles Géza karmester említette: negyven év óta először adnak elő teljes operát. Járnak arra az egyetemre néhányan, így naivitás volt nem sietni.

Az előadás elején már megállapítható volt, hogy ma is nagyszerű Farkasréti Mária. A 2006/os Kovalik-Mozart maraton Cosi fan tutte- előadásában volt a lányok gardedámja, akkor komikaként tündökölt, ma Santuzzaként. Nyilvánvaló volt, hogy (valószínűleg Szegeden, ahol rendszerint fellép), már biztosan többször is énekelte a szerepet,  rendkívüli magabiztosság jellemezte. Ebben a félig is alig szcenírozott előadásban átélhetővé tette a szenvedő elhagyott szerelmes helyzetét, döntését (árulását) és gyászát. Hábetler András a szereplők mozgatásakor a nem túl jó akusztikájú aula adottságait kihasználta, két helyszínre összpontosítva a játékot. Az emeleten "volt" Lola háza, a szerelmesek ott találkoznak - az összes többi beszélgetés helyszíne a templom előtti tér lett - a zenekar mögött. Ez a kettéosztottság szerencsés, Turiddu szerelmével (Lola, a férjes asszony, korábbi menyasszonya) folytatott viszonyában már elhagyta a realitás talaját, átlépi a konvenciókat, szárnyal - aztán kénytelen felébredni az álmodozásból, leereszkedni a falu népe közé és persze találkozni Santuzzával. Boncsér Gergely Turiddu alakítása igazán nagy formátumú. Egy Parasztbecsület meg van mentve, ha ez a két szerep jól van kiosztva, és most ez a helyzet - akusztika és szcenírozottság ide vagy oda. Átélhető mindkét szereplő igazsága, együttérzünk az elhagyott menyasszonnyal és a régi szerelméhez önkéntelenül visszakívánkozó férfival is. A többi szereplő is rendben van, de alapvetően e kettő az, aki kiemelkedik a mezőnyből. Nem jut eszünkbe egy percig sem, hogy nem közülünk való emberek ők, hanem XIX. század közepi olasz parasztok.

A parasztok a bejegyzésem címébe nem így kerül. A nézők egynémelyikéről, de ez szerintem eufémizmus. A Műegyetem zsúfolt aulájában, ahol a lányom (ezúttal a ma éppen szülinapos és nem opera-rajongó jött) részére nagy nehezen egy lépcsőhelyet ki tudtam harcolni,  de velem együtt megközelítőleg kétszáz ember állt itt-ott elszórva. Nem messze tőlem egy számomra ismerős arc (író? egyetemi tanár? - sokat látni színházban mindenesetre) ült a feleségével (v. hasonló) és foglaltak egy plusz széket egy táskával, később egy műanyag üveggel is. Két méterre tőlük állt egy idősebb úr, aki félidőben feladta - nyilván nem bírt állni. Egy nő 40 perc elteltével le akart ülni arra a székre - elküldték.  Biztos valami igen fontos barát lehetett, akinek muszáj volt a helyet fenntartani egészen végig. (Én nem tudok olyan embert elképzelni, aki egy 65 perces Parasztbecsület utolsó 20 percére be akarna ülni. Na mindegy.) Erről jutott az eszembe, hogy lehet, hogy valaki különbnek, esetleg "kultúrembernek" tartja magát, ha elvetődik egy operára, de engem ez a mások iránti totális közöny ki-kizökkentett az előadásból. Én a buszon is utálom, amikor táskák utaznak külön széken, miközben mások állni kénytelenek, de egy opera-nézőtől ez a magatartás számomra azért is totális nonszensz, mert épp ez a műfaj a borzasztó rendezések miatt különleges empátiás képességet igényel. Beleéli magát a féltékeny férj szerepébe (esetleg), de nem gondol arra, hogy milyen lehet tőle 2 méterre állni. 

Na mindegy, lehet, hogy nektek ez túl apró dolog 13 sorra - én így is örülök, hogy az előadásra is figyeltem. Nagy önuralommal nem léptem oda az illetőhöz, de ami késik az nem múlik. Nem tudnék elfogadható magyarázatot találni a pasas viselkedésére, de csak kíváncsi vagyok.

Nekem - még mielőtt valaki sajnálgatna - kivételes szerencsém volt, mert egy (legalább ennyire színházszerető) ismerősöm a szuper székét megosztotta velem (KÖSZI!), és az előadás során felváltva ültünk. Így voltaképp ha nincs az a táskás szék, nem is lett volna zavaró ez a komfortfokozat. Azt azért lemértem ebből a kis ácsorgásból, hogy nem biztos, hogy egy egész Siegfried végigállása akkora mázli lenne...Lehet, hogy nem fogok minden követ megmozgatni, hogy a májusi Ring előadásait Bécsben megnézhessem. De ezentúl Boncsér Gergelyt is felvesszük a megfigyeltek listájára - a lányom már a szombati Aida után is el akarta kapni. Én csak most ébredtem rá, hogy mekkora énekes kallódik apró szerepekben.

Színlap

Ebben a címbeli idézetben az Aida (és jellemzően) az opera műfajának minden ostobasága benne van.

Aki nem tudná véletlenül, annak elárulom, hogy ezt Aida, a rab etióp királylány mondja az őt fogvatartó egyiptomiak vezérének, Radamesnek, aki történetesen éppen az etiópok - így Aida apjának serege - ellen indul küzdeni. Mekkora szerencse! Radames boldog, hogy megkapja ezt a kitüntető megbízatást és mehet legyilkolni szerelmese népét, az pedig drukkol neki, bár néhány perc múlva azért észreveszi, hogy valami nem stimmel mégsem.

Ez, hogy minden szép, de valami mégsem, ez jutott ezembe szombat este az Erkel Színház előadása kapcsán. Az Erkel kétségtelenül győztesen tért vissza a színházak közé, alacsony helyárai és népszerű műsora (minőségi énekesekkel és avíttas rendezésben - ez lehetne a szlogen) miatt most is tele volt és majd húsz percig vártunk, amíg két külön jegyet visszahozott valaki végül. Az érdeklődés adott, a kerékpáros felvonulás, a színház körüli parkolási lehetetlenségek dacára is mindenki megjelent, fél órás csúszással elindult a háromfelvonásos előadás. Minden felvonás alatt rosszul lett egy ember, kétszer hívtak mentőt. Az egyik kulcsjelenet alatt a közvetlen közelünkben, az énekesektől tíz méterre ájult el egy néző némileg megmozgatva az ötödik sort, de ettől nem állt meg az előadás, így is végiggördült a kiszabott sínen. Nem mentődött meg Aida és Radames a lassú kínhaláltól.( 1988 táján egy margitszigeti előadás volt az első élményem, amire Miskolcról jöttünk fel. Az eső miatt akkor elmaradt a negyedik felvonás...Akkor még nem zavart, ha látványos-hagyományos az Aida, el sem tudtam volna másmilyennek képzelni.)

Ezt a rendezést  1993-ban mutatták be először, épp húsz éve. Aki még nem látta, annak elmondható, hogy állóképszerű, az egyébként tetszetős  (a Karnaki templomra emlékeztető ) oszlopcsarnok dominál. Ez az előadás egy vonallal sem akar több lenni, mint Verdi Aida c. operájának tolmácsolása, benne Aida és Radames kettősével, akik a szerelem és a hazaszeretet között vívódnak és nem tudják a helyzetet csak a halál által feloldani. Ebben az előadásban a kitűnően éneklő Fekete Attila és Sümegi Eszter mellett az énekesnek (Wiedemann Bernadett) köszönhetően a háromszög történet harmadik szereplője is ugyanilyen fontossá vált, Amneris. Elárulni és halálba küldeni a Nagy Őt, féltékenységből - szintén kellemetlen helyzet.

Lehet, hogy ebből a néhány sorból is érződik, ha korábban nem foglalkoztatok intenzíven az Aida problematikájával, hogy alapvetően ez a darab (a gyönyörű zenével ráadásul) nem poros. Nyugodtan szólhatna a máról, rólunk is. Nem biztos, hogy az elefántok hiányoztak az Erkel produkciójából.

Akármilyen jól is szólt Attila, aki miatt odamentünk, és ugyancsak kiválóan éneklő partnereket kapott még a kisebb szerepekben is (lsd. Boncsér Gergely), szavunk sem lehet, az opera ennél MÉGIS több kellene, hogy legyen. Ha csak annyi az egész, hogy XY ki tudja-e énekelni a magas C-t, vagy aznap este mégsem, akkor nem ad túl sokat hozzá az élethez, annak ellenére, hogy némi esztétikai élvezetet okoz kétségtelenül. Akkor kezdene érdekessé válni, ha az etióp-egyiptomi ellentétbe belelátnánk akár két eltérő, sőt egymással ellentétes értékeket képviselő csoport tagjainak ambivalens kapcsolatát. 

Februárban Kovalik Zágrábban a mai viszonyokra adaptálta ugyanezt, és ezt az Erkel színházbeli verziót nézve világosan látszott, hogy ez messzemenően indokolt. (Lesz jövő évadban Zágrábban és Rijekában ismét, ha valakit érdekelne. Abban az előadásban viszont nem elég jók az énekesek, a mieink jobbak, mesélte egy operához valóban értő kritikus ismerősöm. Ez itt a bökkenő, hogy választani kellene, hogy mi a fontosabb, a jó hang vagy a jó színészi képesség, pedig az énekesi szaktudás lenne a minimum, arra jönne az utóbbi.)

Kovalik Giessenben is rendezett nemrég, óvodásokként, óvodai díszletben adják elő Handel operáját, az Agrippinát. A hatalmi vetélkedés résztvevőit civakodó óvodásoknak beállítani, nem rossz ötlet ( állítólag kb 8 éve volt egy főiskolai rendezése Máté Gábornak, amelyben ugyanez volt az alap - én ezt nem láttam, érdekelne, hogy mi volt ez egészen pontosan).

Nem azt mondom, hogy muszáj lenne mindent kitekerni, ráhúzni egy idegen sémát, de az Aida előadásából épp az hiányzott, hogy a mához szóljon, a mi életünkről. Ha ilyen rendezések sorakoznának az Erkel műsorán, akkor  lehetnénk igazán elégedettek. Jó, ha nekünk nem kell Kovalik, akkor hozzanak mást, aki múzeum helyett eleven színházat csinál. Én csak ennyit szeretnék. (Csak?)

színlap

Ha valaki az éppen egy évvel korábbi bejegyzésemet is átfutja (itt), akkor lehet, hogy több konkrétumot megtud az operáról magáról.

Ma összességében negyedszer láttuk a tavalyi rendezést, új szereplők beállásával. Ez volt a második előadás, lesz még hat - aki nem látta, bevállalhatná.

Előljáróban a szereplőkről annyit, hogy nekem Sümegi Eszter jobb Arabellának tűnt, de rá is és Bátori Évára is az igaz, hogy nehezen hisszük el róluk, hogy 30 évvel fiatalabbak a valós koruknál. Nyilván a szerepet fiatalabb énekes nem tudná elénekelni, lehetnek olyan nehézségei, amelyeket egy civil nem lát. Zdenkaként Keszei Bori illúziókeltő minden tekintetben. Ami érdekes, hogy sokkal rámenősebb húgot játszik, mint Váradi Zita tavaly. Pataki Potyók Dániel volt Matteóként a bajkeverő katona, aki nagyon passzolt Váradihoz és mindketten visszafogottabbra vették a figurát. Váradi a száz évvel korábbi grófkisasszonyként még szégyenkezett amiatt, hogy egy férfival töltötte az éjszakát és ez kiderült. Arra se volt büszke, hogy átverte Matteót (Arabellának tetette magát a sötétben) és nem is igen mert a szerelmére nézni, aki szintúgy meg volt zavarodva, mert 3 perc alatt nem tudta kiverni fejéből Arabellát, akibe hosszú hónapokig szerelmes volt. Ma Keszei Bori és Horváth Isvtán a helyzetet könnyedén vette, ők egy pillanat alatt maguk mögött tudták a múltat. (Lehet, hogy túl sok próbát nem is kaptak, hogy átéljék a folyamatot.) A szülők rendben voltak (Gábor Géza - Temesi Mária), ma a lányát lényegében kiárusító apából nem lett igazi pojáca, mint tavaly. Tomasz Konieczny összességében igazi minőségi szerepformálást nyújtott, ráadásul egy gyönyörű, erőteljes bariton hanggal. Jó volt, de akkor sem éreztem, hogy a két szereplő között létrejött volna az a varázslat, ami nélkül lényegében egy érdekházasság megszületéséhez asszisztálunk. Tavaly Larsen ha hangilag ezt a szintet nem is hozta, de a szerelmet és a hangulatváltozásokat igen. Ezen a ponton nyilván megoszlanak a vélemények, hogy a színészet mennyire fontos - én a magam részéről lényegesnek tartom, hogy átélhető-e egy történet, vagy csak el van énekelve. Ez esetben a néző fantáziáján még az átlagosnál is több múlik.

Ha valaki vele nem látta az előadást, nyilván nem fogja hiányolni Larsent, de mi azért kicsit visszasírtuk. Még akkor is, ha Tomasz Konieczny nyilván jobb hangú, Wotanként évekig emlékeztem rá és boldog voltam, hogy itt láthatom Pesten. (Múlt pénteken a Staatsoper programjában fedeztem fel, hogy Bécsben Ringet énekel, és persze elkezdtem vágyakozni utána. És erre tessék, most itt van, mindössze egy hét telt el.)

Nyugi volt a Házban, igazolatlanul távol volt vagy 200 néző, így a páholy második sorából az elsőbe átülve élvezhettük az előadást, bár egy foghíjas ház látványa alapvetően lehangoló, talán kihathat a színészekre is. Nagyon nem értem, hogy az elismert  énekes jelenléte miért nem inspirált többeket arra, hogy eljöjjenek. Az Arabella kuriózum, a jelenlegi vezetése az operának törekszik széles Strauss-repertoárt előállítani, egyszer pláne meg lehet nézni. A zene miatt is, ill. a történet is andalító - vonzó lehet, ha valaki a romantikát szereti. 

Persze ez az andalítás csak a felszínen igaz, mert Arabella, aki mintegy 5 perc beszélgetés után, amelyet mindössze három ember zavar meg, kisüti azonnal, hogy ez az ember az Igazi, el is döntik a házasságot. Mit lehet a nagy boldogsággal kezdeni? Mi van akkor, ha valaki évekig várja a nagy Ő-t, aki aztán betoppan váratlanul?

Straussnál Arabella az összes volt udvarlóval hatékonyan lezárja  a flörtjeit egy órán belül, majd hazamenne a bálból, hogy egyedül élvezze "az eljövendő boldogság tudatát". Miféle boldogság jöhet, gondolhatjuk, hogy fog a tahó vidéki birtokos és a finom grófkisasszony összecsiszolódni az isten háta mögött? (Ez a kulturális háttérbeli különbség lényegében ugyanaz, mint a ma ismertetett könyvbeli, lsd. A pasi a szomszéd sír mellől. Véletlen egybeesés ugyan ez, hogy két hasonló problematikájú művel találkoztam épp ma, de csak jelzi ez is, hogy általános jelenség az, amikor az ellentétek vonzzák egymást.)

De aztán mégsem ezzel vagyunk elfoglalva az előadás közben, hanem követjük a szélsebesen pörgő eseményeket. A férfi félreértés áldozata lesz, féltékenyen meggyanúsítja az egy órával korábban beszerzett menyasszonyát. Természetesen ott a megírt kibékülés és az ismételt egymásra találás. Csak egy a gond: a magyar előadásban az ünnepélyes eljegyzéshez a végére előszedik a második felvonás báli díszletét, megspékelik egy hangulatvilágítással, háttérben a hó lepte mesebeli Bécs képe. Miután a jelenet előtt Mandryka, a hősünk egy széken elalszik, könnyen gondolhatja azt a néző, hogy ez a romantikus boldog kép mindössze álom. Kételyeink nem oszolhatnak el, az eljövendő boldogság helyett lehet, hogy jön a kiábrándulás, a hétköznapok szürkesége vár nemcsak az elegáns operából távozó nézőre, de a főszereplőkre is. De álmodozni lehet, elképzelni ezt az eljövendő boldogságot - ami persze a jelenből teljes egészében hiányzik.

Megjegyzés: az Opera jövő évi teljes programja már kiadásra került, haza lehet vinni a műsort, lehet válogatni. Lesz Mefistofele nyolcszor, nem lesz Anyegin, hiába épp azzal reklámozza a jövő évi bérleteket az Opera. Rajta Fekete Attila és Bretz Gábor képe, a párbaj előtti jelenetben. Egyik sem felismerhető, viszont tudni lehet, hogy ők azok. Holnap megpróbálunk egy Aidát (benne a mi Fekete Attilánk ugye, nem kihagyható) az Erkelben, annak ellenére, hogy az egész ház el van adva. Szinte kedvet kaptam mostanában a reménytelen esetekhez, majd elválik, hogy mi lesz.

Mit tesz az ember, ha nem jut be egy 75 nézőhelyes színház előadására, mert galád módon minden egyes néző, aki foglaltatott jegyet magának, odament és nincs hely? Amennyiben ez egy alternatív stúdió, akkor besírja magát. Amennyiben ez egy elegáns polgári szalon-kávéház, akkor belátóan megérti, hogy nincs mit tenni, mert ez a hely egyszerűen nem arra való, hogy kényelmetlenül összezsúfolódjanak a nézők.

A Rózsavölgyi esetén muszáj előre foglaltatni jegyet és mivel jók az előadások, tényleg el kell hinni a "minden jegy eladva" feliratot.
Én történetesen a vasárnapi előadást nem láttam (hát igen, már megint nem),viszont láttam a díszletet - ezek szerint most a szokásosnál több helyet is foglal el, a szalon közepén van a játéktér -, megtekintettem a többnyire 40+-os nézőket, akik VALÓBAN az összes széket elfoglalták.

Távozáskor vettem észre, hogy a helyszínen árulják a darab kiindulópontjául szolgáló könyvet, illetve a folytatását. Ráadásul az előadás miatt 20% kedvezménnyel. Az igazat megvallva, az előadást kifejezetten a két szereplő (Für Anikó, Schneider Zoltán) miatt akartam megtekinteni. Fel sem merült, hogy regényadaptációról van szó. Miután felmértem, hogy most hetekig nem fogok tudni ismét próbálkozni, ugyanazt választottam, mint egyéb esetekben, amikor kint maradtam (pl. amikor tavaly a villamos miatt nem értem oda a Nemzetibe a Magyar ünnepre) : elolvastam az alapműveket. Természetesen egész más úgy nézni egy darabot, hogy tudja az ember a történetet. Más és jobban kiderül, hogy maga az előadás mennyire jó, mert maga a történet követése-megértése nem vonja el a figyelmet a megvalósításról.

És a továbbiakban csak biztatni tudok mindenkit, hogy ezt tegye meg, ha esetleg nem tud eljutni a Rózsavölgyibe.

Katarina Mazetti svéd írónő és az említett könyve világszerte bestseller, olyannyira, hogy megírta a folytatását is Családi sírbolt címmel.  A két könyv lényegében egy párkapcsolat története, ami nem túl szokványos, némileg sarkítottnak tűnik, budapesti őslakosoknak feltétlenül.

Adott egy tejtermelésre szakosodott parasztgazda, aki anyja halála után magára marad harmincas éveinek elején. Kijár a sírhoz nap mint nap. És adott egy frissen megözvegyült könyvtárosnő, szintúgy a harmincas éveiben. Lakhelyük között 30 km a távolság, az életmódjuk, ízlésük, vágyaik között fényévek. Áthidalható-e ez és ha igen, milyen áron? Ki fogja feladni az életmódját, és érdemes-e efféle áldozatokat hozni egyáltalán?

Én a magam részéről egészen elképzelhetetlennek tartom azt, hogy az esti színházlátogatások helyett, legyenek mégoly fárasztóak is néha, 24 tehenet megfejjek kézzel - ami jelen esetben a férfi "árának" egy része csupán. Én ennyire vonzó álompasit el sem tudnék képzelni. Ehhez képest ebben a könyvben elég hihetően meg van írva a történet, szinte már el is hiszem, hogy valaki mással ez megtörténhet.

További részleteket nem árulok el, én a könyveket nagyon szórakoztatónak találtam, villámsebességgel elolvastam, bár a női sorsot nem az Anna Kareninához hasonló árnyaltsággal mutatják be. Élveznétek, már csak azért is, mert részben láthattok párhuzamokat, amennyiben van esetleg véletlenül valami megszállottan munkamániás párotok, esetleg  átmentetek kríziseken gyereknevelés kapcsán. Akinek ilyen helyzetei nem adódtak, az gondolhat arra, hogy neki azért ennél könnyebb élet jutott és az is valami.
Amíg a világirodalom tele van olyan férfi alkotókkal, akik a női lelket boncolgatják, most végre itt egy nő, aki két párhuzamosan futó monológban láttatja a történetet, törekedve mindkét fél szempontjainak a láttatására . Ami a teljes igazsághoz azért hozzátartozik, amíg Dosztojevszkij és Tolsztoj mintha nő-párti lett volna, Katarina Mazetti akármennyire is megérti a tehenes gazdát, mégis mintha azt sugallaná, hogy egy nő sokkal valószínűbb, hogy feladja az életét, mint egy férfi.

Az lenne az izgalmas, ha párok néznék az előadást vagy ha előállna az az ideális eset, hogy mindketten elolvasnák. Egy párterápiánál olcsóbb feltétlenül.

Ami még érdekes a regényben, szó van a svéd kisgazdaságok halálra ítélt helyzetéről, a tej felvásárlási árának csökkenéséről. Az ember nem gondolná, hogy a svédeknek is lehetnek ilyen problémái. A magyaroknak vannak, én történetesen - ha nem is sokszor -, de futólag láttam, hogy megy ez a gazdálkodósdi. Jó eszközpark nélkül lehetetlennek néz ki. De nálunk az az állítás sem állná meg talán a helyét, hogy 24 tehén teljes profitja mindössze egy könyvtárosi fizetés felére jön ki. Ha igen, akkor pont ott tartunk, ahol a svédek.

Mielőtt még a tehéntartás problémáiba belemennénk, azt még megemlítem: a regényeket elolvasva elmondható, hogy a színházi előadáshoz a történethez tökéletesen passzoló szereplőket találtak Für Anikó és Schneider Zoltán személyében. Velük képzeltem el az egészet olvasás közben és kíváncsi vagyok, hogy ehhez képest milyenek lesznek a valóságban. Ami számomra még kérdés marad, és ami miatt feltétlenül meg akarom nézni az előadást az az, hogy készített a dramaturg párbeszédeket az 52 monológból. Az is működhet persze, lásd a Gyógyír északi szélre esetét a Belvárosiban, ahol e-maileket mond el Fullajtár és Őze Áron, de azért nem könnyű eset.

Akit érdekel, vehet online-jegyeket. Mellékelem a Rózsavölgyi Színlapját.

Már többször megállapítottam a Radnóti Színházról, hogy annak ellenére, hogy van egy határozott profiljuk, kiszemelt célközönségük és szépen elélnének biztonsági játékkal is, nem rettennek vissza a kockázatvállalástól. Az, hogy Zsótér Sándor rendszeresen munkát kap itt, bemutatnak igazi kortárs szerzőket, még mielőtt országosan elismert híresség válna belőlük, mind-mind ezt mutatja. Ezek a vállalkozások hol sikeresebbek, hol kevésbé, illetve (ami nem azonos) szakmailag jelentősek vagy kevésbé említésre méltóak, ez nem von le abból az értékből, hogy valami ott igenis végbemegy, ami máshol (= túl sok helyen) nem. Rendkívül egyszerű lenne egy igazán biztonságos műsortervet készíteni a Radnóti színészeire, lehetne folyamatosan a polgári közönségnek Csehovot és Ibsent felváltva Molnár vígjátékokkal játszani. Az, hogy új utakkal próbálkoznak, új szerzőkkel és új rendezőkkel számomra nagyon szimpatikus. Kockázat nélkül nincs nyereség.

Jelenleg egy új és ismeretlen szerző, Nényei Pál a színház társulatára írt darabját mutatják be, vasárnap. Nagyon kedvező az, hogy a szerző eleve a megadott színészekben gondolkodott és benyomásom szerint el is találta a színészekhez passzoló figurákat majd minden esetben. 

A darab érdekes és elég merész koncepció van mögötte. A két világháború közötti időszakot, ill. a vége felé inkább már a negyvenes évek közepét idézik fel, de amennyire lehetséges a cukormázas oldalról. Ahogy a szórakoztató előadások, ugyanúgy igyekeznek elfedni a korszak igazi arcát, de az apró utalásokban csak kitüremkedik a valóság.Ezt a ruhákból készített falikárpit jelzi leginkább, elég sok katonaruha is van közte és egy tiszti (tengernagyi?) öltözék az, ami a legdominánsabb. A gazdátlan ruhákról a halottakra ill. eltűnt gazdáikra is asszociálhatunk. Szintén a valóságra utal a narratív lezárás,  emlékeztetett a Holt lelkek előadásra, csak most szerencsére rövidebb volt.

A vígjátéki történet szokványos lenne, azt leszámítva, hogy a szereplők karikatúráknak tűnnek inkább. Hasonló színben tűnnek fel, mint a némafilmek szereplői, akik természetellenesen gyors mozgásuk miatt a mai nézőnek szokatlanok. Minden alaknak egy a XX. század első felében valóban jelentős színész nevét és szerepkörét adta a szerző. Némi bonyodalmat is okozhat ez, nem biztos, hogy mindenki azonnal kapcsol, hogy ez a Kabos, nem az a Kabos, például. A színészek viselkedésükkel csak finoman utalnak a modellre, iróniával reflektálnak rá. A szerepkörök és egymáshoz való viszonyuk stimmel, így például a történet egyik alappillére a Törzs Jenő és Csortos Gyula szerepkörei közötti ellentét, ami itt cégeik közötti versengésként jelenik meg.

A nagy kérdés és talán valós probléma az, hogy a Radnótiba rendszeresen látogató közönség számára ezek a nevek valóban előhívnak-e valamit. Ha egy mai pesti harmincas beül a színházba és azt hallja, hogy Perczel Zita, mi fog az agyában megjelenni? Kabos Gyula és Karády Katalin, esetleg Jávor Pál még a legesélyesebb arra, hogy párhuzamot húzzon a néző köztük és a színpadi árnyuk közé, de én nem vagyok meggyőződve, hogy a többi név egy átlagos nézőnek bármit is mond. A színház tűnékeny, és az sem biztos, hogy a régi filmeket ismerik a mai fiatalok. Készült másolat még a Hyppolitból is, valószínűbb, hogy azt nézik, nem az eredetit.

Az előadásnak a problematikusságát részben abban látom, hogy művelt nézők kellenek hozzá. A címről előjön Babits verse egyből? Vagy nem? Felismeri majd valaki a darab elején, hogy azt mondja el Bálint András bábszínházi illusztráció kíséretében?

Ilyen ismeretterjesztési vállalkozást ugyanennek a korszaknak a kapcsán láthatunk a Tháliában is - EMKE, Bombaüzlet - , a Vígben ilyesmi lenne a Zöld kilences.

Mi van akkor, ha valaki nem tud mihez viszonyítani? Marad a történet, ami erősen karikírozott. A szereplők a szerepet eltartják maguktól, csak rövid periódusokra tudunk együtt menni a fiatal szerelmesekkel, vagy még inkább Perczel Zitával. Petrik Andrea és Adorjáni Bálint kettőse az, ami leköt minket - elég hamar sejtjük, hogy a viszony nem szerelmi lesz, hanem egy plusz csavarást tesz bele a szerző a történetbe. A zenés betétek le-leállítják a cselekményt, elvileg ez is csalétek lenne a nézőknek. A főpróbán még az előadás tempója nem állt be, de ez sehol nem szokott még igazán működni, ahhoz nézőkre van szükség, hogy az előadás elnyerje végős formáját. Érdemesebb az ilyen előadásokat már a tizedik alkalom után nézni.

Nekem nagyon tetszett a látvány, praktikusan mozgott a néhány díszletelem. Jó volt az erkélyre felemelt zenekar, az élő zene mindig hozzáad az előadáshoz. Nagyon szerettem ebben az előadásban is Petrik Andreát, Adorjáni Bálintot és persze jó Szervét. Gazsó Györgynél nem tudtam eldönteni, hogy miként viszonyul a szerephez, mennyire cél v. instrukció Kabos utánzása. Nem éreztem azt, hogy ez a szerep neki igazán kedvére való lenne - könnyen lehet, hogy tévedek. Nem érzem, hogy kihívás lenne. Szeretném már megint a Főfőnökhöz hasonló igazi nagy szerepben látni, lehet, hogy ez a bajom mindössze. Kováts Adél Karády-imitációja nem rossz, valószínű, hogy nem lehetne jobban megcsinálni. (De nem ugyanaz a kaliberű lehetőség, mint a Vágyvillamos. Egy kis relaxáció lehet neki ez a szerep, nem kell önmagát meghaladnia hozzá.)

A többi szereplőt nem sorolom, csatolom a színlapot. A produkcióval kapcsolatban az lesz a kérdés, hogy a nézők mennyire lesznek nyitottak, felkeltik-e ezek a régi nagy nevek az érdeklődésüket, vagy ha nem, akkor ezt a tehertételt elbírja-e az előadás.

A rendező most is, mint jellemzően a többi előadásai esetén, nagyon kevéssé tolta magát az előtérbe, a színészekre koncentrál, helyzetbe hozza őket. Ami a darabban benne van, úgy érzem, hogy azt kihozza Göttinger Pál belőle.

Hát igen, egy újabb meg nem nézett előadás - valóban indítanom kellene egy "hogyan nem néztem meg" sorozatot.

Öt napon belül a harmadik kudarc, azért jelent valamit. Részvétnyilvánításokat azért nem kérek, bár minden esetben közös, hogy volt ismerősöm, aki előtte v. utána kijelentette, hogy "neked úgyis minden sikerül". Hát nem. Ahhoz, hogy valami sikerüljön, nagyon kell akarni és nem csak tessék-lássék. Ha most leszűkítjük a dolgot csak a színházakba bejutás esetére: nem árt időben jegyet foglaltatani, akár az interneten is. Egy hónappal ezelőtt fél ház sem volt eladva a mai felolvasószínházra (A vizsgálat - Peter Weiss darabja), és elmulasztottam az alkalmat. Persze ebben az is benne van, hogy szeretem a hirtelen döntéseket és van abban némi varázs, hogy az ember este hatkor nem biztos abban, hogy mi fog vele történni egy óra múlva. A kalandvágyra persze rá is lehet fázni. Emiatt szinte sosem telefonálok előre, bár jegy nélkül legkésőbb hatra mindig megérkezem. Ma ez nem sikerült, mert az utolsó perces technikával nem csoda, ha minden lépcsőjegynek és pótszéknek gazdája lett, mire odaértem. Nem mintha egyszer is elbíztam volna magam, de ma úgy látszik, hogy már nem maradt energiám.

Ha valamelyikőtök bejutott, írhatna egy kommentet, hogy milyen is volt a mai A vizsgálat, benne Robival, Csákányi Eszterrel, Szamosi Zsófival és Mácsai Pállal többek között. Nem lesz többször.

A kettes villamos jelenleg épp a Kossuth tér előtt végállomásozik, épp ott, ahol a cipők vannak a parton. Lévén ma a holokauszt emléknapja, valamifajta filmfelvétel is volt, minden cipőben egy gyertyával. Megint voltak bámészkodó külföldiek, akik nem tudták hová tenni az egészet. Látszott, hogy fogalmuk sincs, hogy mit keresnek ott a filmesek és miről szól az egész.

Én ha igazán magamba nézek, lehet, hogy azért nem szedtem magam össze igazán, mert túlságosan mélyen érint a holokauszt témája.

1985-ben egy iskolai felmérés után a szüleim ráeszméltek, hogy a 36 fős osztályból én vagyok az egyetlen, aki sosem járt külföldön. Miskolci lakhellyel még Kassára sem eljutni azért mutatvány, emiatt  mentünk el végül Krakkóba egy 3 napos IBUSZ-útra, hogy legközelebb majd be tudjak valamit én is írni, ha újra kérdeznek. Az iroda kirándulást ígért Zakopánéba, ehelyett minden különösebb előrejelzés nélkül leraktak minket Auswitzban úgy, hogy erről korábban szó nem volt. Az ott töltött négy óra olyan mély nyomot hagyott bennem, amit semmilyen izraeli holocauszt múzeum, kiállítás, irodalmi mű - beleértve ezt a még gimnazistaként olvasott A vizsgálatot is, amiről ma lemaradtam - nem tudott felülmúlni. Túlzás nélkül állíthatom, hogy minden nap eszembe jut ez azóta is, így különösebben nincs szükségem emléknapra. Semmilyen más külföldi élmény, a legszebbek sem hagytak ennyire mély nyomot bennem.

De nem volt egészen felesleges a Nemzetibe elmenni: kész az új, az utolsó műsorfüzet. Benne van minden futó előadás a legjobb, legjellemzőbb képpel, a májusra kitűzött még három bemutató szereposztása is - de ehhez a számhoz már nem írt levelet Robi, csak a nézőknek küld egy köszönömöt. Fekete a címlapja. Nem sok van hátra már az évadból, oda a társulat és egy ígéretesen alakuló útkereső színház helyett lesz valami más. A kintmaradást sajnáltam, de ez a sajnálkozás mind semmi volt ahhoz képest, ahogy a jövő szeptemberre gondolok.

Ezúton is újra mondom, ahogy szeptember óta gyakran: még most nézzétek meg, amit lehet, ha meg nincs jegyetek, akkor időben, legalább hatra menjetek oda - vegyétek komolyan a helyzetet.

Nem először van az az érzésem egy előadáson, hogy szép szép, de nem nekem szól. Nem én vagyok a célközönség.

A Veszprémi Petőfi Színház Iphigénia Auliszban c. előadása kifejezetten a görög színházi tradíció megismertetése céljából készült, a görög mitológiában járatlan közönségnek. Ma, a Marczibányi téren csak azt sajnáltam, hogy nem ilyen fiatalok körében láttam az előadást.

Valaki felvethetné, hogy mit számít ez, kit érdekel, hogy a többi néző honnan jön és kicsoda?

A közönség egy színházi előadásnak lényeges, meghatározó része. Egy nagyrészt bennfentes nézőkből és kritikusokból álló közönségnek ezt a darabot megszakításokkal előadni, megmagyarázni a történet hátterét, egyszerűen felesleges ostobaságnak tűnik, míg ugyanez, ha valóban gimnazisták vannak jelen, egyszerűen praktikus. Érdekes látni „barbár” közönség esetén, hogy győzi le az előadás az ellenállásukat, köti le a nem színházhoz szokottak érdeklődését, vagy rosszabb esetben elbukik a produkció, mert a diákközönség nem elég jól nevelt és nem udvariaskodik. Kb. tíz napja ugyanitt ezt a próbát a Vesztett éden kiállta, az is diákoknak készült és diákok is nézték. Ma a "már beavatottak körében" úgy éreztem, hogy  az alapkoncepció egyszerűen nem indokolt. Ha meg kimaradtak volna a narrátoros, magyarázó részek, akkor pedig egyszerűen nem lett volna elég jó az előadás. Ez a missziós küldetés („ismertessük meg a magas kultúrát a diáksággal”) volt a bemutató apropója nyilvánvalóan. Emiatt sajnálom, hogy épp erre nem hoztam egyik lányomat sem, pedig akkor most látnám, hogy naiv nézőre miként hatott volna.

Ezt a darabot sok évvel ezelőtt (1998 táján) a Radnótiban játszották, sallangok nélkül, viszont Melis László gyönyörű és a műhöz illő zenéjével, ami most is emlékezetes számomra. Csomós Mari, Bálint András, Rátóti Zoltán – ők állták ki az idő próbáját. A feszültséget végig fenntartották és azóta is többször eszembe jutott az az előadás.

Jelenleg mi az, ami értékelhető volt? - azon kívül, hogy valóban üdvözlendő a görög drámák színpadra állítása.

Most is sok szereplő volt, akiknek a harsány játéka zavart– a szintén tíz nappal korábban látott szintén veszprémi vendégjátékban nyújtott alakításukhoz hasonlóan (lsd. Sötét galamb). Persze ez lehetett rendezői utasítára  is, de mindenképp Szinetár Miklós jóváhagyásával történik, aki a rendező. Miután ez nem egy lebeszélő blog, nézzük azt, hogy mi az, ami miatt érdemes volt látni.

Én azért mentem elsősorban, mert kíváncsi voltam Trokán Annára. Egy színészt egy alakítás alapján butaság megítélni, én már egyszer a Karinthy Színházban láttam őt egy kellemes vígjátékban – rendben volt. Most is úgy éreztem, hogy megteremtette a karaktert. Egy átlagos tini lányt látunk, aki nem különb, mint akárki más, egy közülünk. Nem királylány, hanem egy kisember, aki feláldoztatik a nagypolitika, „a nagyobb jó”, a haza érdekében. Olyan valaki, aki fel tud nőni a feladathoz, mást úgysem tehet – méltósággal vállalja a kényszerű halált. Eleinte Trokán Anna enyhe beszédhibája hallható, ami a szerepértelmezést egyáltalán nem zavarja. Nem egy különleges hősnő áll előttünk, hanem egy átlagos lány, aki örül a beígért szép esküvőnek. Később, amikor a halál gondolatával szembesül, először megtörik, majd úrrá lesz rajta. Itt már nem érzékelhető semmilyen zavaró tényező, viszi a lendület és annak ellenére, hogy ezeket a jeleneteket is meg-megszakítja a narrátor (szerencsére kevésbé, mint korábban), megmarad az alakítás íve.

Nem mondom, hogy nem lehetett azonosulni Agamemnon (Szalma Tamás) és Kéri Kitty (Klütaimnésztra) nézőpontjával is, de számomra különösen az utóbbi kevésbé volt erős, mint a címszereplő.

Az előadásnak feltétlenül megvolt az a hozadéka, hogy a görög mondakör egy apró kis mozzanatára felhívta a figyelmemet: Euripidész szerint Agamemnón megölte Klütaimnésztra első férjét (Tantalosz) és tőle származó csecsemő fiát is, majd magához kényszerítette a jövendő após (Tündareosz) támogatásával a nőt. Ezek után most Iphigeneia feláldozásával nem csoda, hogy Klütaimnésztrának elege lett a pasasból. Négy gyereket szülni épp elég lehetett az erőszaktevőnek, aki ebből most egyet meg is ölet. Az inkább a meglepő elem, hogy egyből nem állt bosszút, ott azonnal Auliszban nem kever a férjének egy jó kis mérgezett italt, ha már a kényszerű esküvő után ezt elmulasztotta. Lám, ilyenek vagyunk mi nők, sokat eltűrünk a férfiaknak, akik ráadásul a nagypolitikát irányítva klözvetetten is tönkre teszik az életünket. Ez is lehet a darab egyfajta tanulsága.

Ezt az előadást látva elelmélkedhetünk azon, hogy a végzet mennyire kijátszható – úgy tűnik, hogy a várt hírnév valóban az egyetlen, ami a szenvedésekért kijuthat az embernek, a boldogság az nem. És mire lehet jutni a hírnévvel – látjuk a pökhendi Akhilleusz helyzetének a korlátozottságát, látjuk a tömeg haragjától félő vezéreknek sem jó, nem tehetnek meg bármit. Agamemnón a szolgájának panaszkodik, hogy milyen nehéz a nagyemberek élete – elhisszük, de őt mégsem tudjuk igazán megsajnálni. Nem lett volna muszáj a fővezérséget bevállalni, tudjuk. 2013-ban már nem lehet egyet érteni azzal, hogy egyetlen ember halála megéri azt, hogy a görögség diadalmaskodjon a barbár Trója felett, ha megdicsőül a mártír, ha nem. Nagyon egyszerűen látjuk a megoldást, ha a fővezér nem is ismerte ezt fel hatalmi ambíciói miatt: hagyni kellett volna Páris nyakán Helenét és kész. Most már késő, itt a nyakunkon ez a sok bonyolított görög történet és még narrátort is ránk sóznak hozzá