Mezei néző

Most kivételesen az első blogbejegyzésemet (a főpróba utánit) meghagyva kiegészítem a mai előadás hozadékával. Ha netán valamelyikőtök már ezt olvasta, akkor lapozzon előre, ott lesz a mai előadás tanulsága is.

ELSŐ LÁTÁSRA: 2012. október 4.

Az Örkény Színházban életében először rendezett Mohácsi János, aki ezúttal Szigligeti Ede Liliomfiját vette bonckése alá. A szerző valószínűleg hetek óta pörög a sírjában, mert míg nemrég Csiky Gergely Buborékokja apró betoldásokkal megúszta és a mű alapkoncepcióján, üzenetén nem változtattak - jelen esetben gyökeres változásokat tapasztalhatunk, az egész mű szemlélete is más lett, nem pusztán néhány új nyelvi poént építettek bele. Úgy érzem, hogy Mohácsi ezzel sokkal többet tudott kezdeni, vagy még inkább: partnerei voltak a színészek és jobban inspirálták őt, mint a kecskeméti társulat. Egy kifejezetten szórakoztató előadás jött létre, a megszokott kaposvári zenészekkel, Mohácsi állandó munkatársaival. Egészen biztosan élvezték a próbát és élvezik a zenés-táncos előadást a résztvevők. Az egyik kulcsmotívum lehet: a politikai beszédekből (lsd. az Új Színház kapcsán elhangzottak) jól ismert fordulat: a cél a nemzeti kultúra ápolása.

Szigligeti idejében a magyar nyelvű színjátszásnak valóban kulcsszerepe volt, a német színház ellenében kellett egy magyar nyelvűt megalapítani, így a XIX. század színészei részben úttörőknek számítanak és sokan romantikus lelkesedéssel vették őket körül. Mohácsi szerint ez a helyzet már nem így van. (Ki hinné?)

Van mondanivalója Mohácsinak a kultúra ápolásáról és a színészek helyzetéről. Nem kicsit ironizál a rendező, amikor  végig Mozart operájának, a Don Giovanninak  zenéjét használja, amit kis átalakítással  (!) a zenei vezető alkalmassá tett csárdás táncolására. Ez a motívum többször előjön (négyszer is, mindig hangsúlyos részein az előadásnak) - legyen nektek mindenáron magyar a kultúra. Ha ez kell, ez is megoldható - válaszolja a politikának a színház.

(A magyarság kérdése és a reflektálás a magyar nemzeti hagyományokra szinte azonos módon, a Hősök tere angyal szobrának bevetítésével megjelenik az Angyalok Amerikában és a Csokonai Lili előadásban is. Nagyon magas labdákat kapnak a színházak a napi politikai események kapcsán, ezeket mind beépítik a művekbe.  A színház tükör - nem szabadulhatunk a külvilágtól bent sem.)

A színészek életét, érzelmeit nem idealizálja Mohácsi, ebben gyökeresen megváltoztatja az eredeti darabot. A színészek mind megbízhatatlan, link alakok. Nincs pénzük és szerezni akarnak - ez az, ami mozgatja őket. Liliomfi szerelmes Mariskába - eredetileg. Jelenleg lehet, hogy szintén az, de Mariska itt pusztán egy eleme egy sorozatnak, hiszen Liliomfi egy Don Giovanni, skalpvadász. Az udvarlás pedig lehetőség bizonyos színházi jelenetek gyakorlására.

Az előadás nagy nyeresége, hogy Mohácsi (nyilván a társulatra tekintettel, praktikus okokból) több pótszereplőt is beleírt.

Ezt a link-Liliomfi koncepciót nagyban erősíti egy Róza nevű szereplő beiktatása. A név nyilván a Rómeó és Júliából jöhetett,amit az eredeti darabban próbál Liliomfi társulata. Bízom benne, hogy emlékeztek erre a megemlített lányra, akibe Rómeó őrülten szerelmes, amíg meg nem pillantja Júliát. Ahogy meglátja Júliát, azonnal elfelejti. Róza az a lány, akit Liliomfi legutoljára csábított el és vitt el magával színésznek. Rózának asszisztálnia kell az egész udvarlási folyamathoz, így Liliomfi udvarlásának őszintesége a néző számára erősen kétségessé válik. Szandtner Anna fájdalmas vágyakozása Liliomfi iránt számomra az egész előadás legértékesebb mozzanata.

Több más változtatás is az új alapkoncepció  megerősítését szolgálja - felfogható ez az előadás a színház ars poeticájának is: "ne vegyetek komolyan minket, mi csak a jegybevételért dolgozunk és komolytalan, léha emberek vagyunk". 

(Hátha ezzel a politikusok figyelme is másfelé terelődik és nem foglalkoznak a színházzal többet....)

Egy kifejezetten könnyed, szórakoztató előadás jött létre, amely néha mintha szétesőben lenne a beleírt poénoktól (Gálffi magánszáma különösen hatásos volt - nyílt színi tapsot alig láttam az Örkényben eddig, ilyen hosszút pedig soha), de mégsem esik szét. Ez a rövidebb Mohácsi előadások közé tartozik, nem sokkal tíz után vége is van. Nem érzékeltem az idő múlását.

Kifejezetten szórakoztató előadás ez, Vilmát is vittem, akinek még nálam is jobban tetszett, bár egyes poénokat (felnőtt közönségnek szánt előadás ez!) szerencsére nem értett - de ez nem zavarta annyira. Nem olyan fajsúlyos, és egy percig sem megrendítő. Közelében sincs az Egyszer élünknek, vagy a korábbi kaposvári Mohácsi-rendezéseknek. Egészen azt érzem, mintha Mohácsi is legyintene, ahogy anno Shakespeare is legyintett az Ahogy tetszikkel - látszólag beáll a sorba és megrendelésre dolgozik.

Így is érdemes megnézni, több fejjel kiemelkedik a mezőnyből Gállfi, Törőcsik Franciska, Polgár Csaba, Máthé Zsolt, Für Anikó, Csuja Imre és a többiek játéka miatt is.

A korábbi évadban több előadás is hangsúlyozta az színházszerűséget, mintha a néző figyelmét külön felhívták volna arra, hogy "vigyázat csalunk". A "ne menj már megint a falon át" és hasonló be- és kiszólások mellett, jelen esetben a jelmez a legjobb példa erre: a színészeken egyszerű vászonruhák vannak, amelyekre rá van festve a XIX. századra hajazó ruha rajza. Hol van itt pénz eredeti bársonyra, selyemre és öltönyökre? (Tavaly az Arabellában volt erre forrás - de minek?)

MÁSODIK NÉZÉS - 2011. április 11.

A tegnapi katasztrófa (lsd. Bombaüzlet?!) után erős kétségeket éreztem, hogy muszáj-e színházba mennem ma is. Mivel tegnap iskolai osztályt vihettünk el az Örkény ifjúsági programjára, kíváncsi voltam, hogy hat rájuk az előadás, és ehhez úgy éreztem, hogy nekem is ugyanazt az előadást kell látnom, nem beszélhetjük meg úgy az egészet, hogy én egy más állapotban láttam (főpróba, az előkészületi időszak végén egészen eltérő is lehet egy darab, mint a kiforrott változatban).

Jelentem: az előadás is változott, úgy érzem, hogy valóban összeérett a várakozásoknak megfelelően. Természetesen a váratlan elemek már megszokottá váltak, volt amire számítottam, de az előadás végén Epres Attila (azaz az öreg Svarc) bejelentése, hogy vásárolt egy kőszínházat a társulattal együtt és azt viszont nem Liliomfivel (a  korábbi sztárral) képzeli el, most is hatott. Ez a poén és  számos más mozzanat is számomra ma az előadásnak a színházról szóló témáját erősítette fel. Mintha az egész, amely sok mindenről szól és szólhatna (akár a férfi-nő viszony, a házasság megítélése is fontos kérdés benne), de mintha alapvetően mégiscsak arról vallana, hogy milyen is a színész, milyen a színházi létezés. Ott a tükör, amely karikírozva mutat. Színházban vagyunk, színészek és civilek alakoskodnak kisebb-nagyobb sikerrel. Az megjegyzendő, hogy a legsikeresebb jelenet továbbra is Gálffié, aki ma is nyílt színi tapsot arat a fenyőmacskák meggyilkolásának szomorú történetével. Ő pedig egy orvosprofesszor lenne az előadásban, nem színész.

A színészek azok, akik a való élet minden lehetőségét arra használják fel, hogy imporvizáljanak, a színházi repertoárjukban bevált klisséiket hasznosítsák. Számomra a mai előadás legemlékezetesebb pillanata majdnem a legvégén volt, amikor Polgár Csaba és Szandtner Anna állnak a színpad közepén, bejön a fogadós és még ketten. Egy pillanatig nem történik semmi, teljes a bizonytalanság. Kik ők most? Volt Liliomfi már gróf, ifjú Svarc, Gyuri pincér és persze önmaga. Most ki? Ő sem tudja, hogy miként töltse ki a keretet. Végül egy teljes marhaságot talál ki: Mátyás király lesz álruhában. A civilek bármit elhisznek, ahogy a cimbalmosból Petőfit csináltak, most Liliomfit Mátyásként is elfogadják. Ezen persze a színész is meglepődik - ezt a sikert mégsem remélte. Az viszont kérdéses, hogy maradt-e valami a saját egyéniségéből.

Egészen eddig a pontig minden alkalommal gyorsan reagált Liliomfi, megragadta a kínálkozó lehetőséget. Mintha az élet másra nem is lenne jó, csupán játékra. Amikor Rózával grófi párt alakítanak, Róza előtte lánykérést követel. Liliomfi pillanatnyi gondolkodás nélkül egy hiteles, megható, valódi érzelmeket sejtető eljegyzést produkál. A későbbi saját eljegyzése a vágyott Mariskával fakó lesz ezek után. A színház valódibb és hihetőbb és fontosabb, mint az élet. Ezért érdemes csinálni. Ez a játékosság, a színpadéhség az, ami jellemzi Mohácsi színészeit, akik emellett persze rengeteg hibával rendelkeznek. Hazudnak, szórják a pénzt, csapodárak, isznak, nem hűségesek, de minden gondolatuk a színház körül forog (amikor nem rostélyosra és csülkös babra vágynak éppen).

Folyt. köv. - az előadás alatt rengeteget jegyzeteltem, de még vívódom, hogy mi az, amire még múlhatatlanul szükség van ebben a bejegyzésben...

Ez a mai második előadás  (A hétfejű tündér után) is inkább egy lebeszélő blog kifejezetten hálás témája lehetne. Rengeteg okot fel lehetne sorolni, hogy miért nem működött ez a kabarétörténeti előadás. Néhányat fel is sorolok nemsokára, de előtte megpróbálom magamat megerőltetni és összeszedem azt, ami miatt esetleg (?) érdemes volt megnézni mégis. Ez a nehezebb.

A legfőbb értéke az előadásnak: néhány színésznek mégis volt pár jó jelenete, annak ellenére, hogy dramaturgiailag hálátlanul volt összeállítva az anyag. Azt éreztem, hogy Benedek Miklós és fia mindent megtett, hogy még véletlenül se jöjjön lendületbe az előadás és ahol mégis lendületbe jött, ott behúzták a féket azonnal. Számtalanszor elhangzik a szövegben, hogy milyen kínos, amikor nem nevet a közönség. És valóban, a közönség alig nevetett. Majdnem fél óra telik el, mire bejött Vida Péter már a második szerepében és előadott egy számot (nagyszerűen) egy női ruhában. Akkor lett először taps. Ugyan rajta van a színlapon, hogy nem mindig kell nevetni a kabaréban – de sajnos nemcsak, hogy nem nevetünk, kifejezetten unatkozunk. Sokan haza is mennek a szünetben. Eredetileg is csak fél ház van, nyilván senki nem agitálta az ismerőseit, hogy ezt az előadást mindenképp látnia kell. A színlapon az is rajta van, hogy nem nosztalgiára, múzeumra van szükség – a mához kell, hogy szóljon az előadás. Ami átjön ezzel szemben: épp a nosztalgia, épp az avíttasság érzete. Sok a kiszólás, az önironikus megjegyzés arról, hogy a közönség nem erre vágyik. Bejön a jóslat, tényleg nem erre vágyik a nézők nagy része. A színház májusi műsorára nem véletlenül nem tűzték ki már a Bombaüzletet?!.

Elavult lenne a kabaré? Én azt hiszem, hogy nem. Nemrég láttam a Rózsavölgyi kabaré-összeállítását, amely szintén végigmegy lényegében a XX. század első öven évén, viszont ahhoz a legjobb és nem a legkevésbé ismert számokat választották. Annak az előadásnak van lendülete, nem túl hosszúak a részek és nem unjuk. Van egy zongora és három színész, akik egy pillanatra sem engedik lazulni a nézőt, nem hagyják unatkozni, hanem viszik magukkal jelenetről jelenetre, rendkívül feszes váltásokkal. A kabaréhoz nem kell nagy látvány, nem kell nagy színpad, viszont kellenek lendületes és a műfajhoz jól értő művészek. Ebben az előadásban volt nagy díszlet, de nem adott hozzá az élményhez. Nem volt viszont egy olyan váz, amelyre felfűzhetőek lettek volna a jelenetek. Az elején mintha úgy indult volna, hogy lesz egy narrátor, aztán ez elmaradt. Jól jött volna a konferanszié. Amikor alkalmilag megjelenik – megint Vida – az percekig felélénkít minket. Ugyanígy Schell Judittal közös számukban (sárga dinnye vagy görög) szintén van lendület és adnak energiát a közönségnek, de aztán ezt a lendületet is szándékosan megtörik. A címadó jelenet is Vida miatt él, a makedón terroristák szánalmasan sematikusak. Vida minden megmozdulásában bizonyítja, hogy neki való a műfaj és a nagy öregek méltó utóda. Csak miatta is érdemes lenne kabarét játszani. Partnere ebben Józsa Imre is (aki a Rózsavölgyi Szalon előadásának is egyik tartópillére – de abban az esetben mindhárom színész az) és persze a profi Szombathy Gyula. A többi szereplő közül még Szegezdi Róbertnek vannak jó pillanatai, de nem győz meg arról senki a fenti három szereplőn kívül, hogy élvezi is azt, amit csinál. Lehet, hogy mind kínosan érzik magukat és mind tudják, hogy így ez az anyag nem igazán nézőbarát, nem működőképes. Néhány színészről az jutott eszembe, hogy mit keresnek egyáltalán zenés darabban, miért nem maradtak a kaptafánál, miért nem játszanak művész-színházakban fajsúlyos szerepeket, amelyekben hitelesebbek, mint itt. Táncos komikusnak vagy szubrettnek nem alkalmasak ugyanis, ahhoz jól kellene énekelni. Az ő neveiket nem említem fel, több régi szép előadásukra akarnék inkább emlékezni, hátha idővel elfelejtem, hogy ebben a produkcióban is megfordultak valaha. Ezt remélem.

Vida Péternek jó lenne megfelelő partnereket találni és szintén egy háromszereplős kabaré-estet összeállítani esetleg a Mikroszínpadon, ahol ez igazán hatna. Nem ásnám el egy este alapján a kabaré műfaját magát, pedig utólag azt is mondhatnám, hogy ez volt a valódi célja az előadásnak, mindenkit átirányítani a stand up-hoz. (Az előadásban ez el is hangzik, a nézők minden ellenérzését kimondják a színpadról - "metaforát tízkor? ki kíváncsi rá? fáradtak a nézők"- , de attól még igaz marad az, hogy unjuk a darabot, nem kevéssé. Aki szépen mondja ki a rettenetet, azzal fel is oldja. Itt nem oldja fel ez sem.) Ezt az összeesküvés-elméletet valószínűsíteném, ha nem Benedek Miklós rendezte volna az estet. A csalódás így még nagyobb. Színészként az ősszel csalódtam Benedekben, most dramaturg-rendezőként is.

Jön a Kamrában nemsokára a Szacsvay Lászlónak összeállított Benedek-féle est. Ha esetleg Szacsvay látta  ezt az előadást, lehet, hogy vannak már álmatlan éjszakái. Én csak abban bízom, hogy ő van olyan tapasztalt, hogy kivédi, hogy egy ennyire hálátlan anyagot rákényszerítsenek. Ennek drukkolok. Vagy annak, hogy a Katona vezető rendezői közbelépnek, és nem hagyják, hogy egy hasonló merényletet hajtsanak végre a nézők ellen náluk is. Maradjon egyedi eset a bombaüzlet és ne egy sorozat egyik eleme legyen, mint a kabarétréfában.

A mai napom két előadása után (a másik a Bombaüzlet?!)  nagyon erősen tudatosítani kell magamban, hogy én NEM lebeszélő blogot írok, hanem inkább arra próbállak serkenteni titeket, hogy menjetek színházba. Viszont a másik cél: aki nem akarja minden estéjét elszúrni, kerülje ki a gödröket, a csapdákat akármilyen szépen is vannak álcázva, és a kiváló (vagy legalább jó) előadásokat nézzétek meg, vagy az olyanokat, amelyek legalább tágítják a látókörét…

Ha egészen őszinte akarok lenni, ez nem tartozik azok közé, amelyre én valakit elvinnék. DE vannak részértékei és nem tudom kizárni, hogy vannak olyanok, akiknek tetszhet.

Délután a Bábszínházat azzal a tudattal céloztam meg, hogy az évek óta meglévő restanciámat most bizony behozom, és megtekintem Varró Dani költő és Szabó Borbála dramaturg díjakra felterjesztett és mindenki által dicsért művét a Líra és Epikát. Olvastam korábban, jónak néz ki a darab. Még egy hete is mondták, hogy van jegy, menjek nyugodtan. Ma viszont kiderült, hogy mivel hetekkel ezelőtt (!) eltörte az egyik színész a bokáját, helyette A hétfejű tündér fogyasztható – én már ott voltam, kötélnek áltam. (Felmerül az a mellékes kérdés, hogy a műsorban (port.hu főoldal pl.) miért nem hívják fel a figyelmet erre. Nem lesz az évadban több Líra és Epika, majd csak jövőre.)

Jelen esetben a mézesmadzag a szerző volt, a színészek nevét nem ismertem.

Az előadás nem csak A hétfejű tündér c. meséből áll, de több más történet szereplőit is beolvasztja. Az elején és a végén a nagyapa szögezi fel a lehullott csillagokat, ott a Virágszemű, Ajahtan Kutarbani király, Rácegresi és Pácegresi. Egységes a történet, de „túl sokat áll”, melankólikus hangulat árad el a mesén. Nem nagyon van igazán humoros helyzet, amikor elvileg az van, azon sem igen lehet nevetni. Ez nem lenne baj, de a nevetés helyére helyenként az unalom lép. A figyelmet nehéz fenntartani. Amikor pedig a hétfejű nyakazására kerül sor, akkor megfagy a levegő. A mellettem ülő kisiskolás anyukája (vagy a tanító néni) ölébe bújt. Lehajlik az égbolt, leesnek a csillagok. Majd szerencsére később azért a világrend helyreáll, a 35 perces történet végére. Erősen kétlem, hogy ez ötéveseknek igazán alkalmas, de nehezen lehet megmondani, hogy kinek való. A mese tanulsága ott van és ami jó, van utána foglalkozás és legalább a gyerekek remélhetőleg oldottan fognak majd hazamenni.

Ami nekem is tetszett: az élő zene (Sáry László) és a látvány (Mátravölgyi Ákos). Jó volt nézni a szivárványszínű kört, ami a játéktér alapja volt, az égbolt ívével és hozzá helyenként hallgattunk zenét. A Bábszínházban divat mostanság saját hangot rögzítő mikrofon – most is felvették és visszajátszották magukat. A Kiviben ez sokszor szerepel, épp eleget ahhoz, hogy ebben az előadásban az a kevés effekt is már ismétlésnek érződjön. (Pedig ez korábbi előadás, nyilván itt próbálhatták ki.)

Utána elmentem Bagossy Levente díszlettervező makettjeit megnézni a Budapest Galériában. A kiállított 30 előadás díszlett-tervéből 21 ismerős volt és ráadásul kellemes emlékeket idéztek. Majdnem mindegyiket szerettem. Láttam két kecskeméti előadását is, ha a szegedieket nem is. Ez is valami. Nagy műgonddal készütek el ezek a makettek, méretarányosak, ez alapján gyártották le a díszleteket, pontos munka van mögötte. Ha nem láttatok még ilyesmit, vasárnap este 18h-ig nyitva van még a Szabadsajtó utca 5 szám alatt, közel az Erzsébet hídhoz. AZT érdemes megnézni. 

Holnap lesz egy éves a Rózsavölgyi Szalon. A budapesti színházi életben nagy jelentőségű a megnyitása, különösen azért, mert ezen kívül (és itt már beleértem az azóta megnyílt alternatív játszóhelyet is, a Hátsó Kaput) nagyon sok okunk az elmúlt bő másfél évben az örvendezésre. Megszünt az Új Színház társulata, a Budapesti Kamara és a Játékszín bezárt, nemsokára a Nemzeti pillanatnyi társulata is szétoszlik. Persze ezek a folyamatok nem fejeződnek be, hiszen néhány színész átmentődött a Vígbe (máshova is, de oda elég sokan mehettek), a Játékszín újra nyitott, a régi profiljához hasonlóan, magánszínházként. Néhány előadás átmentődött - A vágy villamosa a Pestibe, több a Játékszínbe.De vesztek oda igényes előadások. Jó, hogy a bezárt Merlin helyett lett az Átrium, bejáratódik és megszokja a közönség, hogy Budán is van színház. Ott a Jurányi is, egyre több programmal - most a Gólem-fesztivállal, amelyen jelentős lengyel írók és színházi emberek fognak részt venni.

A Rózsavölgyi profilja - aminek kapcsán írok - mégis sajátos. Van egy megcélzott közönségrétege, a viszonylag jó módú polgári (leginkább értelmiségi) réteg, amelynek az igényes szórakoztatása a cél. Tegnap, a szülinapi ünnepségen át is éreztem kissé, milyen lehet egy kávézóban zene mellett üldögélni, beszélgetni és nem sietni sehova. Furcsa érzés volt, nem is fogom ezt három oldalnyivá duzzasztani, de azért eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehetne rendszert csinálni ebből... Ha most egy bulvárlap újságírója lennék, akkor bőven lehetne sorolni a tegnapi estén megjelent művészeket, akik rendszeresen fellépnek a szalonban. Meg lehetne említeni, hogy ki milyen ruhában jelent meg, kivel beszélt... de ez nem is a blikk és nem a Színházi Élet, így ezeket a lényegi infókat megtartom magamnak. A torta nagyon finom volt és a tökmagos pogácsa nem kevésbé.

Vasárnap jön a 14. bemutató - Schneider Zoltán és Für Anikó elővezetésében A pasi a szomszéd sír mellől címmel. Lehet-e tartós szerelem különböző kultúrális háttérrel rendelkező emberek között? Ez itt a kérdés.

Akik nem szeretnek utolsó perces jegyben reménykedni, esetleg hiába odamenni a színházhoz, most kapnak egy nagy esélyt, hogy a nemsokára megszűnő Alföldi-féle társulatot még utoljára megnézhessék. A szervezés és a színház pénztára is 9-19h között hosszított nyitvatartással üzemel, ráadásul vasárnap. Ez azért jó, mert sokan panaszkodtak, hogy szabad napot kellett kivenniük a jegyvásárlás miatt. Most nem kell. Eső nem lesz, 17 fok pedig nem  rossz hőmérséklet a sorban álláshoz. Előadásonként és személyenként 4-4 jegy a limit a nagyszínházba, 2-2 a stúdiókba.

Nem sok előadást tud majd Vidnyánszky megtartani, annyira nem kevés fontos művész távozik. A legtöbb előadásról tettem fel beszámolót, és van egy rövid összefoglaló is a főoldalon a Nemzeti előadásairól. Azóta még ott van A velencei kalmár is, azt feltétlenül javaslom.

májusi műsor , júniusi pedig szintén olvasható.

 Ma délután lényegében az utolsó percben elszaladtam a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítására, amely holnap költözik el  Szegedre a Fekete házba. Egy éven keresztül halogattam. Érdemes megnézni, ha valaki arra jár. Van ott is telefonfülke, de Örkény mondja a saját szövegeit. Sőt van egy érdekes kreáció: budi, benne plazmatévével. Ki hinné, folyamatosan a Tóték egyik odaillő jelenetét vetítik rajta. A kiállítás az életrajz és főként az egypercesek köré szerveződik. Felkeltheti az érdeklődését annak, aki történetesen nem túlságosan mélyedt el az író életművében.

HA valaki erről lemaradt, akkor még mindig érdemes a PIM-be elzarándokolni: új a Karinthy Frigyes kiállítás, bár az nem annyira invenciózusan van megtervezve, mint az Örkény volt és érdekesek Tettamanti Béla rajzai is. Nem is beszélve az új Petőfi kiállításról...

Kedden elmentünk Kecskemétre megnézni egy Zsótér-előadást, négyen egy autóban. Az út önmagában is élmény volt, mert színházról beszélgettünk, mindenféle előadásokról. Örültem annak, hogy most is közelről megtapasztaltam, hogy rajtam kívül vannak még más mezei nézők is, akik még több előadást is képesek megnézni, mint én. Kicsit sajnáltam, hogy csak Kecskemétig megyünk és nem Zalaegerszegre.

Kecskeméten a Kelemen László Kamaraszínházban két pesti játszóhely művészeti vezetőjébe ill. igazgatójába is belefutottunk és megtudtuk, hogy jön az előadás Pestre, májusban. Konkrétabban: százan megnézhetik a Marczibányi téren, május 2-án, 17h-kor. Jobb lett volna a fenti megállapítás a beszámoló végére, de nem bízom abban, hogy addig nem léptek ki. Az előadás 150 perc, egy szünettel. Kecskeméten addig is (ápr.25.) látható („last minute” jeggyel 800 Ft).Sosincs elég néző, mindig számíthattok a maesteszinhaz.hu oldalra.

És most jön a több ülésben, hosszas halogatás után megírt, de az előadáshoz képest felületes beszámoló.

A darabról: Az Angliai Második Edward élete Brecht korai műve (1923-24), sőt mondhatnánk inkább helyesen azt, hogy a Shakespeare-kortárs Christopher Marlowe darabjának átdolgozása. Marlowe fiatalon halt meg, feltehetően politikai gyilkosság áldozataként. Ha valaki megnézi a II. Edwardról írt darabját, nem fog ezen csodálkozni. (Ruszt-rendezésben Gálffi Lászlóval élvezet volt a Budapesti Kamarában.) Ahogy Shakespeare királydrámáiban is, egyértelműen a hatalomvágy és a hatalomért folytatott harc egyéniségromboló hatása áll a középpontban. Aki a hatalom közelébe jut, az óhatatlanul besározódik vagy még a hatalom megszerzése közben, vagy később, amikor gyakorolja. Lehetetlen függetlennek maradni a hatalomtól, az érintettek magánemberként is áldozattá válnak és bedarálja őket előbb-utóbb a gépezet.  Nincs lehetőség a független életre, ami egy kicsit is eltérhetne a megszokottól. Aztán jön a következő győztes, jellemzően az elbukott ellenfele és kezdődik minden elölről. A győztes fegyvere rendszerint a "hideg ítélet és a jog", amelynél nincs kegyetlenebb, embertelenebb. (Hangzik el az előadásban a már bukott király szájából.) Nincs jó és rossz, illetve inkább mindkét oldal rossz. A hatalmi harc szereplői csak a saját érdekeiket nézik – hiába hangoztatják, hogy Anglia fennmaradásának érdekében tesznek mindent. Hangsúlyozottan a XIV. századi Angliáról szól a darab, Brecht narrációban még az évszámokat is elmondatja (1307-26), amitől még egyértelműbbé válik, hogy mégis a máról van szó. Kis erőlködéssel könnyen találhatunk párhuzamokat, de ezeket Zsótér nem erőlteti a nézőre.

Miért érdekelhette ez a reneszánsz tragédia Brechtet annyira, hogy átírja? És miért érdekelhette Zsótér Sándort, hogy megrendezze?

Brecht sok darabjában, különösen a kevésbé népszerűbb tandrámákban még ennél is szikárabb nyelven és még direktebb kijelentésekkel ír a hatalom mechanizmusáról, ahogy az egyszerű emberek életét tönkreteszi. Az Angliai Edwardban erősebb reflektorfényben áll az, aki a hatalom birtokosa és pusztulását plasztikusabban látjuk, mint a 13 éves polgárháború többi áldozatáét, bár közel sem tudunk annyira rokonszenvezni vele, mint Marlowe hősével. Mellékszereplőként azért ott vannak a kisemberek, katonák, szolgák – érintőlegesen átéljük az ő helyzetüket is, akik idegen érdekekért, mondvacsinált okokból háborúznak. Haláluk még kevésbé hat meg minket – Brecht célja (és gyengesége is) ez: csak a néző értelmére akar hatni. Akinek baja van a Brecht vagy még inkább a Zsótér-féle Brecht előadásokkal, talán ebben lehetne az okot megtalálni. A néző azért megy a színházba, hogy hassanak rá – jó esetben egész mivoltára, nem pusztán az agyára. Ezért van nyert ügye a zenés előadásoknak, amelyek érzelmileg könnyebben megérinthetnek minket.

Az eredeti és az átdolgozás között lényegi különbség maga a nyelvezet. Ez már nem egy reneszánsz udvari dráma, akkor sem, ha a főszereplő király, aki rendszerint főurai környezetében mutatkozik.

Ami az előadást illeti, amire most már csak-csak rátérek, sok-sok jellemzőjében magán hordozza Zsótér és csapatának kézjegyeit. Zsótér előadásoknál kiemelten jelentős szerepe van a szövegen (Ungár Juli fordító és dramaturg) és a színészek mozgásán és beszédén kívül a látványnak, amelyet minden esetben Benedek Marival és Ambrus Máriával együtt találnak ki. Éppen ezért, amikor Zsótér rendezésről van szó, mindig ennek a négy embernek a közös eredményéről beszélünk, nem lehet az alkotótársakat figyelmen kívül hagyni.

Kedden esőből érkeztünk a színházhoz és esőbe távoztunk. Éppen ezért, amikor a stúdióban elkezdődött az előadás és annak teljes ideje alatt szakadó eső zaja hallatszott kissé el is bizonytalanodtunk. Ilyen rossz lenne a hangszigetelés vagy ez színházi eső. Az utóbbi volt. Nem használt Zsótér zenét, helyette volt ez a szűnni nem akaró eső, amely ugyanúgy hallatszott végig. Önmagában ez kifejezte a helyzet reménytelenségét és változatlanságát. Emlékeim szerint ez egészen egyformán hallatszott végig, nem szakadt meg. Persze tévedhetek is, minthogy egyszer láttam az előadást csupán. Zsótér kidolgozza az apró részleteket, amelyek mind fontosak. Ha pár percre abbamaradt volna az eső, annak is lenne jelentősége.

A Kamaraszínház üres tere fogadott minket, természetesen fekete falakkal. A terem végében egy maximum másfél méternyi széles emelvény, amely az intim belső teret, hálószobát jelképezi rendszerint – egyetlen fehér matraccal. Ahogy Shakespeare színpada sem volt bebútorozva, most is nélkülöznünk kell a díszletet. Aminek viszont egyértelmű jelentése van: a vörös színű padló, rózsaszínű foltokkal tarkítva. Az előadás fő motívuma a vér, ami ilyen steril módon van jelen. Nem folyik, spriccel, már rászáradt mindenre, annyira hozzá tartozik a közélethez. A szereplők ruhái eredetileg különböző színűek, de szinte mindenkié be van mocskolva és tele van foltokkal. Úgy tűnik, hogy a padlót is és a ruhákat is ugyanazzal a rózsaszínnel kenték össze. Illetve a vörös egy másik árnyalatával is. Akik elütnek a tömegtől és feltűnő, hogy ők nincsenek szennyes ruhában: a király és szerelme Gaveston. Gaveston a király fiúszeretője, akit ezért a nem rejtegetett kapcsolatért egyszer már száműztek, de a király megkoronázása után azonnal visszahívta. A mű kiindulópontja éppen ez: a királytól követelik a főurak, hogy Gavestont távolítsa el, másként Anglia összeomlik. A kegyencet kurvának nevezik, miközben úgy látszik, hogy a darabban ez az egyetlen kapcsolat tiszta, ami a két férfi között van. Zsótér beállításában szerelem ez, nem más. A király vétke, hogy nem képes erről lemondani és ez szolgál ürügyül arra, hogy ellene fellépjenek. Az első rész Gaveston feltűnésétől egészen a haláláig tart. A történet tétje, hogy képes-e a király megtartani őt, vagy nem. A második részben a király már eleve vesztesként indult. Bosszúból kivégeztet néhány főurat, de Gavestont nem támaszthatja fel, így minden hiába. Csak idő kérdése és ő is elbukik. Gavestont Orth Péter kelti életre. Fiatal, tudatlan és pimasz, nincs diplomáciai érzéke. Meg sem próbálja a királyhoz fűződő kapcsolatának jellegét titkolni, szalonképessé tenni az udvar előtt. Még akkor sem, amikor már tisztában van, hogy bukása elkerülhetetlen. Egy mai műveletlen srácot látunk, hol lila, hol zöld márkás tornacipőben, piros, majd lila, majd narancssárgás piros melegítőnadrágokban felváltva, fehér pólóban. De foltok nélkül. Be kell vallanom, hogy nem láttam át a melegítőnadrágok váltogatásának mély értelmét, bár gondoltam, hogy a lila szín kapcsolható a húsvéti színhez (katolikus templomok miseruhái hasonlóan változnak, jelképes értelmük van), jelezheti Gaveston közelgő mártíromságát is. A cipőcsere okáról még kevésbé vagyok meggyőződve. De nem passzolt színben soha a melegítőhöz, lehet, hogy ez volt pusztán a cél. Aminek biztos jelentősége volt: a foltmentesség. Gaveston árnyként ott van a király mellett a második felvonásban is, England feliratú sapkában (amelyen ráadásul van egy rózsa is). Egy ilyen jelmez nagyon szerencsés megoldás, mert utal a darabra is és a mai viszonyokhoz is közel hozza az előadás világát. A rózsa a két férfi szerelmét is jelképezi, az előadásban a király adja először a fiúnak, később is játékban marad. Emellett az angol polgárháború, a hosszan elnyúló rózsák harca is eszünkbe jut róla. Orth Péter nagyon alkalmas a szerepre, már feltűnt nekem a Frankenstein-tervben is március elején, kíváncsi voltam, hogy ebben a szerepben mire képes. A helyén volt.

A király szerepében Porogi Ádám még jelentősebb feladathoz jutott. Rá is jellemző a hübrisz, azaz kezdetben fel sem merült benne, hogy királyként nem tehet meg bármit. A hatalom nem foglalkoztatja ezt az uralkodót, inkább csak arra vágyik, hogy a saját életét élje, a pozíciójától függetlenül. Gavestont akarja, mást nem. Az a megoldás, hogy alakoskodjon ugyancsak nem jut eszébe. Hosszú időbe telik, amíg ráébred, hogy ő a gyengébb, nem élhet vágyai szerint. A társadalom nem fogadja el a másságot, az öntörvényű embereket. Ezért a tapasztalatért kell fizetnie. A király egyedül Gavestonhoz ragaszkodik, őt kell elvesztenie. Edward tisztaságát, szándékainak őszinteségét és hetykeségét is láttatja a jelmeze. Elegáns lovaglócsizmát és nadrágot hord egy gyönyörű, igényesen kivasalt makulátlan fehér inggel. Egy szivacsból készült koronát is hord, amelytől meg akarják fosztani a második felvonásban. A koronára ránézve az jut eszünkbe, hogy nem valódi, értéktelen – a hatalom birtoklása nem igazi előny, semmiképpen nem a boldogság forrása. A többiek mellett ez az elegáns király jobbnak tűnik, legalább nem egy egyszerű érdekembernek. A király sem tarthatja meg tisztaságát, a hatalom birtokosai számára ez lehetetlen.

Az első felvonás végén kerül be az előadás fő kelléke a színpadra, amely meghatározó eleme lesz egészen végig. Egy zsák virágföldről van szó. A földről könnyen asszociálunk a halálra, a sírra, különösen ha a szövegben eközben egy ember kivégzéséről van szó. A kiöntött földből a király és főurai beszélgetése közben Gaveston készít mindenféle formációkat. Ha ismeritek Cakó Ferenc homok animációit, amelyeket néha koncertekhez kivetítve lehetett látni (pl. a MüPában), most hasonló történik. Az előadás második felét ezek a föld-rajzok végigkísérik, jellemzően a formációk kapcsolódnak az elhangzó szöveghez. A föld alkalmas arra, hogy a király bosszúja után belefeküdjön és így a szó szoros értelmében is besározódik. Telemegy a füle, a haja, az inge is földdel. Zsótér nem kíméli a színészt, de van is funkciója ennek. Ettől a pillanattól elveszett ember a király, pusztulása nem az előadás utolsó perceiben történik meg. Az, hogy a nézők hogyan vélekednek, változhat. Négyen mentünk ezt az előadást megnézni, egyikünk kifejezetten a második felvonást, a király lepusztulásának folyamatát érezte erősebbnek, míg nekem egyértelműen lezárult a dráma az első felvonás végén, a másodikban én kevesebb feszültséget észleltem. Ez a szép ebben, nyilván nem lehet ezt egy nézésre, egy nézőnek ilyen kérdésekben megfellebbezhetetlen döntéseket hoznia. Porogi Ádám nekem talán túl halványnak tűnt, nem éreztem eléggé dominánsnak a jelenlétét, bár könnyen lehet, hogy rendezői döntés eredményeként volt ilyen. Lehetséges, hogy Zsótér szándékosan nem akart egy nagyon izgalmas és színes egyéniséget mutatni, inkább fontosnak találta azt láttatni, hogy akárki viselje a koronát, az törvényszerűen elbukik. Minthogy korábban nem láttam Ádámot más előadásban, kíváncsi lennék még rá, milyen arcai vannak még. Goldoni vígjátékban fog hamarosan ismét játszani, a Chioggiai csetepatéban. Az előadás végén egy pár percnyi szerepben eljátszhatja saját fiát is, éppen a trónrakerülés pillanatában. A szerepkettőzés nem csak praktikus, de kifejezi azt is, hogy csak a nevek változnak, de a szerepek azonosak maradnak. Jön az új király, az új bosszúhadjárat.

Láttam viszont már korábban is színpadon, Mohácsi Buborékok-rendezésében a szerencsétlen sorsú Anna királynét. Trokán Nóra abban a pár mondatos szolgálólány-szerepben bebizonyította nekem, hogy van súlya, már most figyelemreméltó színész. Jelenleg ő az abszolút kívülálló, a király feleségének szerepében, akire nincs szükség. Van még egy színésznő a színpadon, de csupán férfi szerepekben. A hatalomról szóló harc drámájában nincs helye nőknek. Az ő feladata pusztán a trónörökös előállítása és ennyi. Trokán Nóra aranyszínű hosszú ruhát kap, amelyik kényelmetlen és nagyon nem rá passzol. A ruha önmagában is kifejezi a királyné helyzetét, és azt, hogy szükségszerűen nem illeszkedhet férjéhez, nem fűzi hozzá semmilyen emberi kapcsolat. A korona és a ruha színe megegyezik, a hatalom birtoklására utal, bár látnivaló, hogy nem jutnak valódi előnyökhöz ez által. A királyné egy idő után kénytelen feladni azt, hogy férjéhez közel kerüljön és egy ambiciózus udvaronc (Mortimer- Csémy Balázs) segítségével önállósítja magát, ha már Edward elkergette maga mellől. Életének ebben a fázisában megmarad az aranyszín, de a ruha már testhezálló és rövid lesz. Talán túl rövid is, a túl hosszú után. Trokán Nóra végig érzékelteti a királyné bizonytalanságát, akárhányszor végighalad a színpadon, mindig imbolyog a magas sarkú cipőjében. Ő sincs teleszórva foltokkal, bűne kisebb, mint a többieknek, alapvetően áldozat.

A többi színész neve megtekinthető a színlapon, azt éreztem, hogy mindenki a helyén van, csapatmunka eredményét látjuk, de nem ragyognak ki annyira a többiek közül, hogy külön kellene velük foglalkozni.

Az előadást Kecskeméten velünk együtt talán fele annyi ember látta, mint amennyi befért volna. Nem tudom, hogy ez mit mutat, esetleg azt, hogy a nézők jelentős része mindent szeret, csak gondolkodni nem és persze hiányzik az alapműveltségük is egy ilyen előadás megértéséhez. Ez az előadás igényes, és feltétlenül érdemes lenne arra, hogy sokan láthassák. Tudjuk, hogy vidéken egy stúdió előadásnak erre esélye sincs, esetleg akkor, ha operett vagy legalább vígjáték egy híres színésszel. Zsótérék nyilván ebben a tudatban hozták létre, hogy jó, ha hússzor le tudják majd játszani. Éppen ezért, mivel biztos nem lesz jövőre, mindenkinek ajánlom, aki szereti Zsótér színházát, és egy kis nyitottság van benne, hogy nézze meg ezt a pesti vendégjátékot, május 2-án a Marczin, és örüljön a lehetőségnek.

Színlap:

Az előadás Örkény egy korai darabjából, a Sötét galambból készült, amelynek van ugyanúgy kisregény előzménye (Glória), mint a Tótéknak vagy a Macskajátéknak. Jobb a kisregény, és bár együtt jelent meg először (1974) a másik kettővel, de a nyomukba nem ér. A témája viszont érdekes: mit kezd magával egy apáca a magyarországi szerzetesrendek hivatalos feloszlatása után (1950). Van benne konfliktus, ütköznek benne értékek, felmerül az, hogy a hit mennyit tud segíteni a hétköznapokban. Fel tudja-e emelni Glória-Ilona a környezetét, vagy azok fogják lerántani a mocsárba. Nem lenne érdektelen, de valahogy ez a főszereplő mégsem olyan eleven alak, mint a Macskajáték Orbánnéja, talán túlságosan is papírízű figura.

Engem ez a téma azért is érdekelt, mert a nagyanyám legjobb barátnője apáca volt egykor, de életmódjából látszott, hogy a fogadalmait így is meg tudta tartani, nem gyűjtött vagyont, minden idejében másokon segített, nagyon jó volt vele lenni és egyáltalán nem próbált senkit téríteni sem. Egy nagyon kellemes ember volt, Ilonka néni is megközelítőleg száz éves lenne most, mint Örkény.

Az előadás rendezője Hargitai Iván (és a színház igazgatója, Oberfrank Pál) annyi realitásérzékkel rendelkezett, hogy stúdióba képzelték el az előadást. Örkény ugyan híres és kötelező olvasmány, de ennek a darabnak a színrevitelét nem indokolhatta más, mint az író születésének századik évfordulója. Remélhetőleg volt valami pályázat is, amely támogatást adott Örkény-művek bemutatására.

Hargitai Iván egy kereszt alakú teret képzelt el, négy járással. Ez a tér érdekesnek mondható, de a legkevésbé sem praktikus. Nagyon rosszul látszik mindig néhány szereplő, kevés esély van a mozgásra (ez lehet persze szimbólum is, mindenki de be van szorítva). A másik bosszantó ötlet a kellékek és bútorok használatával kapcsolatos. Egy előadásban nagyon célszerű, ha a rendező bizonyos kérdésekben következetesen képes dönteni. Ha az előadás elején nincs asztal, hanem csak egy földre terített vászon jelzi azt, és eljátsszák a szereplők az étkezést, akkor muszáj lenne a második felvonásban is ugyanezt a stílust megtartani. Itt nem ez történik. Később lesz rendes asztal, valódi ennivaló. Ez jelzi számomra azt, hogy nem igazán művészi szempontok döntöttek, hanem az elején az asztal hiányát a tér indokolja: egy nyolc személyes asztal nem fért volna fel a színpadra. Ennyi. Ha így van, akkor a kisebb asztalt is muszáj lett volna csak jelezni. A bútorok kapcsán rendkívül bosszantó a székek ész nélküli pakolgatása a második felvonásban, a volt zárdafőnöknő lakásán. Ketten vannak, a jelenet közben egyszer csak Ilona előpakol néhányat, majd visszaviszik. Minek? Még sorolhatnám az ilyen apróságokat.

Ezt a nem túl izgalmas szöveget (Örkény ide vagy oda, elavult a szöveg) lehet, hogy igazán első osztályú művészek meg tudták volna szólaltatni, elhiszem. A jelenlegi előadás gárdája ezzel a rendezővel nem. Nem volt elég erős lényegében senki, talán egyedül a megváltandó „rosszfiút” játszó Horváth Illés kivétel, aki rendben lett volna más előadásban. Jelenleg elég légüres térben mozgott, azt viszont megértettük, hogy miért ő az, akit a főszereplőnk kiszemelt. Ha valakit Horváth Illés érdekel, akkor sokkal jobban jár, ha megnézi a Magyar Színházban játszott valamelyik szerepében. A Kár, hogy kurva (John Ford) összességében is remek előadás, a Catullus ha nem is átütően jó, de nem érdektelen és a nézők érdeklődését fenntartó előadás. Illetve: a Koma Társulattal fellép Illés a Tháliában a Próféták c. darabban (ápr.23.). Ezt nem láttam még, de érdekes lehet. Bajcsay Máriának van szintén néhány jó pillanata az előadásban, ez is tagadhatatlan.

A szereposztás többi tagjáról nem írok, mert ez egy ajánló blog lenne, nem pedig egy lebeszélő. Ki tudja, hogy a megszületett alakításokban mennyi a rendező hibája és mi az, amit ő szeretett volna másként, csak a színész képességei határt szabtak neki…. Úgy ahogy van, borítsa az előadást a feledés fátyla. (Persze, aki nem hisz nekem, az járjon utána - nézze meg Veszprémben, ha még műsoron tudják ezt tartani.)

Az Örkény centenárium kapcsán gondolt egyet Béres Ilona és Tordai Teri, és Radnóti Zsuzsához (a Víg dramaturgja, Örkény özvegye) fordultak, hogy keresne nékik egy rendezőt, akivel valamilyen Örkény-előadást hozhatnának létre színházi háttér nélkül, önállóan, ahogy a mai független fiatalok teszik ezt rendszerint. Radnóti Zsuzsa pedig telefont ragadott és előhalászta nekik Berényi Gábort, aki a két színésznőről azonnal arra gondolt, hogy most jött el az alkalom és immár ötödször is előállítja a Macskajátékot, ezúttal egy még inkább a lényegre redukált változatban (a címe is más: A Szkalla-lányok), mellékszereplők, díszlet, jelmez és színészi játék nélkül – csakis a darab magjára koncentrálva. A színészek és a rendező otthonában felváltva próbálva, a kőszínházi közegtől egészen függetlenül létre is hozták az előadást, amelyet egy éve a Petőfi Irodalmi Múzeum be is mutatott. Azóta számos helyen játsszák, de leginkább az Óbudai Társaskörben, ahol minden hónapban egyszer biztosan látható. (Menetidő: 90 perc.) Az előadás bárhol játszható, van két szőnyeg, két karosszék és két asztal, vizeskancsó és pohár. Másra nincs is szükség. Ideális turnézásra. (Nemsokára, április 19-én Vácon is lesz, a frissen alapított Dunakanyar Színházban. Akinek az nem esik nagyon ki, megnézhetné -  frissen alapítottak egy színházat Vácon, ébresztő nógrádiak!)

Pénteken a Thália Színházban az Örkény-év lezárásaként, a 101. szülinapon hangzott el, az Új Stúdióban. Én eddig minden hónapban beterveztem, de sosem jutottam el a Társaskörig, tegnap viszont az ünnepi kerekasztal beszélgetés és a veszprémi színház vendégjátéka között megnéztem A Szkalla-lányokat, a beszámoló erről az előadásról szól.

A korábbi napokban igyekeztem terjeszteni az Örkény-nap programját és elég sok embernek említettem a Szkalla-lányokat. Nagy meglepődéssel tapasztaltam, hogy a megszólítottak egy jó része Tordai Terit, másik része viszont Béres Ilonát utasítja el és elborzadtak a gondolatra, hogy csak őket nézzék egy egész előadáson át. Egyetlen ember sem volt, aki mindkettőt szerette volna, vagy mindkettőt utálta volna. Ez elgondolkodtatott. Ennyire megosztaná ez a két színésznő az embereket? Miután ugyan ez egy nyilvános blog, de nem több ezer ember fogja ezt a bejegyzést elolvasni, sőt lehet, hogy idáig csak öt ember jut el, így nyugodtan leírhatom ennek kapcsán a személyes véleményemet. Kifejezetten kedvelem Béres Ilonát, tetszik a hangja és talán mindenben láttam az utóbbi 15 évben. Amikor Balázs Zoltánnál és Kovaliknál dolgozott, azokat az alakításait sikeresebbnek éreztem, mint a magyar színházbelieket. Kell neki a jó rendező, ahogy akárki másnak is. Tordai Teri színészként nekem kevésbé bizonyított, mert az Új Színházban irgalmatlanul pici (és sokszor nem neki való) szerepeket kapott, amelyekben alkalmanként nem is volt jó – de az előadások sem voltak azok többnyire. Ennek ellenére én korántsem voltam abban biztos, hogy nem tudja ezt a szerepet eljátszani.

Amit én a produkció megszületése kapcsán éreztem, még a nézés előtt is, hogy itt van két nagyformátumú művész, akik az elmúlt években sem kaptak igazán jó feladatokat,  parlagon hevernek. Egyikük sem játszhatta még el Az öreg hölgy látogatását például, mindketten alkalmasak lennének rá. Ez jutott eszembe, csak úgy mellékesen.

Az előadást megtekintve még inkább érzékeltem, hogy ez a két művész valóban óriási örömmel és szeretettel dolgozik. Számukra boldogság egy ennyire jó szöveget mondani, nekünk is az, ha hallhatjuk. Azt nem tudom megállapítani, hogy milyen élmény ez azoknak, akik először találkoznak a történettel, megértik-e minden részletében. Ha nem, hátha érdeklődést kelt bennük arra, hogy elolvassák. Én annyira sokszor találkoztam már a művel, hogy alkalmanként azt vettem észre, hogy tudom előre, hogy mi lesz a mondat vége. Ez, a ráismerés öröme jó élmény. Szépen mondta a szöveget Béres, jó volt hallgatni. Talán túlságosan szépen. Irodalmi színpadra hasonlító színház volt ez, különösen az Orbánnét játszó Béresnél éreztem azt, hogy a figura színességéből levesz a mozdulatlanság, az, hogy szinte nincs akcióban. Néha feláll, de ennyi. Sokkal élénkebb Orbánnékhoz vagyok én szokva (Vári Éva, Tábori Nóra, Pogány Judit). Béres Ilona az említett színésznőknél sokkal inkább úrinőnek játssza Orbánnét, ami nem lenne baj, hiszen annak nevelték. A bökkenő az, hogy  róla nem is tudjuk elhinni, hogy papucsban lerohan a tejcsarnokba pénz nélkül, de  macskával a kezében. Az igazat megvallva, mindkét színésznőt Gizaként nézném szívesebben. Tordai Terit viszont ennyire jónak, hitelesnek még sosem láttam egyetlen szerepében sem. Nem is volt az utóbbi időben talán ekkora feladata. Nekem egészen meggyőző volt a játéka, és mivel Giza mozgássérült, az ő esetében nem jelentett hátrányt a statikus játék. El lehetett képzelni Garmisch-Partenkirchenben, a hattyúk etetése közben, a fényűző estélyeken az asztalfőn. Az előadás szövegkönyvét a rendező készítette, de ezen túl nem valószínű, hogy nagyon beleavatkozott volna a színésznők játékába, önálló munkának tűnik az egész. Néhány további ötlet rájuk fért volna még. Zsótérnál az ülő-színház is invenciózusabb volt, érdekes lett volna látni, hogy erről a darabról mit gondol ő. (Na jó, én tényleg arra vagyok kíváncsi minden darab esetén, hogy épp Zsótér mit kezdene vele, nem írom be ezt több bejegyzésbe eztán.)

Összességében aki szereti Örkényt és a Macskajátékot, az jól érezné magát A Szkalla-lányokon is, de nyilvánvaló, hogy azoknak kell elsősorban odamennie, akik e két színésznőre igazán kíváncsiak. Jó lenne, ha néhány rendező venné észre végre a bennük rejlő potenciált és jó munkát adnának nekik. Ez lehetne az előadás egy másik hozadéka.

Az író és gyógyszerész 101. születésnapján, tegnap kerekasztal beszélgetés és két színházi előadás volt a Thália Színházban. A beszélgetésen megtudtuk, hogy néhány napja Örkénynek saját hivatalos facebook oldala is lett, amelyre naponta több mint kétszáz új ember kattint rá. Meg is jelent már cikk a facebookozó Örkényről. Továbbá számomra most derült ki, hogy az évforduló alkalmából megjelent egy, a harmincas évek óta egy régi bőröndben megrekedt Örkény-kézirat is. Az Április a szerző fiatalkori regénye, amelyet tavaly adtak ki. Sajnálattal vettem észre, hogy Örkény-témában összeszedtem némi lemaradást, most értesültem az Egyperces levelek kiadásáról is. Én még a Szépirodalmi Kiadó életmű sorozatát gyűjtöttem, de azóta megjelentek új művek is a Palatinus Kiadónál. A kerekasztal beszélgetés során is elhangzott, hogy Remeteszőlősön, a Remete szurdok közelében, amely népszerű kirándulóhely egyébként is, felállítottak egy különleges emlékművet az írónak. Oberfrank Pál ötlete volt a telefonfülke. (Ha valaki ezt nem tudja Örkényhez kapcsolni, nem érti, hogy miért pont oda kellett ezt tenni, annak figyelmébe ajánlom a Ballada a költészet hatalmáról c. elbeszélést. Elvileg ezt mindenkinek át kellett egyszer gondolnia a gimnáziumi tanulmányai során.) Az Örkény-elbeszéléseket mondó fülke gondolata megtetszett Remeteszőlős polgármesterének, aki azonnal összehívta a közgyűlést, megszavaztatta és a fülkét ripsz-ropsz fel is állították.

Mi pedig felkerestük a mai napon ezt a bizonyos fülkét. (A Nagykovácsiba menő főúton ott kell bekanyarodni, ahol ki van írva: Remeteszőlős önkormányzata. A Vénusz utca végén, egyből az önkormányzati konténer mellett van a fülke, talán még megismertek egy ilyet, habár nem sok van és ez egy régi típus. Van játszótér, padok, vízcsap is a közelben.) Sajnos nem a délelőtti avatáson voltunk, ahol biztos néhány elbeszélés is elhangzott, csak úgy délután. Jelentem, folyamatosan zarándokoltak az emberek a fülkéhez. Belehallgattunk néhány egypercesbe, elolvastuk a feliratokat. Van vendégkönyv, beírhatjátok magatokat. Egy kretén, mert nem tudok mást mondani erre, beírta: „Ki az az Örkény Isti? Biztos nem ismerte a Gangnam Style-t.” Ezen azért el lehet gondolkodni. Majd meglátjuk, mit hoz az élet. Van egy érzésem, hogy ezek az Egypercesek még a magyar irodalom fontos értékei között lesznek ötven év múlva is. Ki fog akkor még emlékezni a Gangnam Style-ra? Vagy ha igen, akkor mi van?

A fülke-nézés után kirándultunk egyet, felmásztunk a sziklára, féltem, hogy a gyerekek beesnek a patakba (ehelyett én estem bele), viszont így lemaradtunk Fekete Attila ma esti fellépéséről, a Rigolettóban. Így fájdalom, arról nem fogtok kapni egy érzékletes három oldalas beszámolót mégsem…

Kárpótlásul itt van néhány fotó a fülkéről: