Egy színésznő pályáján nem rövid egy 12 éves periódus. De az első tizenkét év különösen meghatározó, minden eldől lényegében. Aki ez alatt nem fut be, az nem lesz igazán híres és elismert, az igazán jó szerepek pedig 35 fölött már megritkulnak, eljön a szerepkör váltás ideje is. A legtöbben ebben az időszakban már nem játszanak hősnőket, hanem átkerülnek a karakater-szerepek megformálói közé. (A többség persze elhagyja a pályát, vagy a perifériára sodródik.)
Hogy jön ez az eszmefuttatás ide?
Fullajtár Andreát egy főiskolai (azaz egyetemi) vizsgaelőadásban láttam először. A Patkányokban. Első nézésre azonnal világos volt, hogy abban az osztályban hemzsegnek az átlagosnál jelentősebb tehetségű színésznők, akik később többen is a Katonába szerződtek. (Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka még akikre elsősorban gondolok.) Andrea talán közülük is kiemelkedett, nagyon más volt. A nulladik pillanattól kortársainál jóval érettebbnek tűnt. Egyetlen percig sem jutott eszembe róla, hogy itt egy kis hamvas kezdő színésznő. Kész volt az életre, a pályára. Úgy éreztem ránézve, hogy nekem ennyi élettapasztalatom sosem lesz, mint amit ő már addigra összeszedett és beépített az alakításaiba.
A "Csendet akarok" Csalog Zsolt szociográfiája alapján készült és egy valóban létező hajléktalan nő életét meséli el egy órában. Még nem volt Andrea kezében a diploma, amikor színre került a produkció, amelynek azonnal híre ment. Nekem valami miatt nem volt jó az időpont és nem néztem meg, viszont napokon belül megvettem a könyvet és elolvastam. Elképzeltem Andreát a szerepben és ennyiben maradtam. Azóta azt hiszem, hogy két előadást leszámítva, minden szerepében láttam őt. Ezt a kettőt is (Minden ötödik órában, Átrium - múlt havi bemutató, ill. Nordost - Kamra, ez kb két éves) sürgősen tervezem pótolni.
Andrea hatalmas szakmai sikert aratott ezzel a monodrámával, neve lett, színészkollégák is emlegették (Molnár Piroska az egyik legnagyobb ígéretnek tartotta már harmadévesen ). Egy idő után levették az előadást, de tavaly egy fesztivál miatt Zsámbéki Gábor ötletére felújították. Havonta egy, néha két alkalommal látható. Legközelebb a Színházak Éjszakája keretében nézhető, a Kamrában.
Én a múlt péntek esti időpontot választottam ki, amikor történetesen sok színházi kritikus is mozgott a Ferenciek tere tájékán, a Mártírok premierjére mentek a Kamrába. Öt ismerősömet szólítottam meg és furcsa mód kiderült, hogy természetesen mind tud az előadásról, de egyikük sem látta - se 12 éve, se mostanában. (Részben megnyugodott a lelkiismeretem, nem csak én bénáztam ilyen hosszan, más is lemarad fontos előadásokról. Szakmabeliek is. Én azt gondolom, hogy Fullajtár Andrea van olyan igazán jó és "jelentős" színész, hogy ne legyen megkerülhető az egyszemélyes színháza. Ennél nincs nehezebb egy színésznek, lekötni 70 embert egy órára egyedül, az nem kis feladat. És méltó a feladathoz.)
Az előadás nem egészen volt monodráma. Háttal ugyan, de egy másik színész (Nagy Viktor) asszisztált, ült a padon és csak néhány rezzenéssel reagált, egyszer volt egy nagyobb gesztusa. A társ jelenlétének van súlya, ez is jelzi, hogy nem egy elszigetelt problémáról van szó, hanem több embert is érintő kérdésről. Ugyanakkor némi reményt is ad, mert egészen mégsincs egyedül a hősünk.
Az előadás keletkezésének idején volt egy Molnár Piroska monodráma is, a Lotte, amelyhez szintén asszisztált egy kaposvári színészkolléga - a sarokban ülő férjként. Hogy ez hatott-e esetleg a Csendet akarok megszületésére is, nem tudom. Minthogy egy Zsámbéki-rendezésben ritkán van valami öncélúan, bízhatunk benne, hogy fontos ez a "még egy néma szereplő" a színpadon.
Ha ezt leszámítjuk, Andrea egészen egyedül tartja fenn a figyelmet és egy 42 éves, eredetileg miskolci, három gyerekétől kényszerűen elszakadt hajléktalan, Etelka életének fontosabb epizódjait némileg csapongó sorrendben meséli el. Életszerűen. A figyelmünket a szerző, vagy a rendezés a színésznő eszköztelen játéka által arra hívja fel, hogy a sztereotípiákkal ellentétben biztosan sokan vannak olyanok, akik önhibájukon kívül csúsztak le és akiket a szociális háló sem tartott meg. Ez lenne az előadás célja, hogy egy sorsot közelebb hozzon. Ez meg is valósul, mert élővé válik a szereplő. Valószínű, hogy az a nő, aki mindezt átélte, ilyen hatásosan nem is lenne képes a szenvedéseit elénk tárni.
Nagy alakítás ez kétségtelenül, de apró, kevéssé feltűnő eszközökkel. A jelmez és a smink sokat segít persze, de a testtartás már a színészből jön. A nyúlott, több számmal nagyobb drapp színű pulcsi, az agyonmosott kék tréningnadrág, a tornacipő mind átlagos hajléktalanra utal. A smink elcsúfít most, a koszos sebtapasszal leragasztott mutatóujj, amit csak az előadás közepe táján pillantunk meg szintén kifejező. A színésznő alig mozdul meg a széken, végig csak a mesélésre koncentrál - koncentrálunk mi is. Úgy tűnik, mintha az emberek mindennek ellenére, időhiány ide vagy oda, mégis csak szeretnek mások életéről hallani és megérinti őket egy jól elmondott történet, még akkor is, ha nincs hozzá látványos körítés.
Én azt hiszem, hogy Andrea csak úgy a széken, a statisztáló kolléga nélkül is izgalmas előadást csinált volna. Ez is éppen olyan, amilyet jól lehetne iskolákba vinni, foglalkozást vagy beszélgetést szervezni köré. Még nem késő akár egy ilyen verziót is kipróbálni, akármeddig is játszatja a szerepet Fullajtár Andrea, a tehetsége nincs fogytán, és nagyon úgy néz ki, hogy a történet sem fogja elveszíteni az aktualitását. Sajnos.
