Mezei néző

Ebben a címbeli idézetben az Aida (és jellemzően) az opera műfajának minden ostobasága benne van.

Aki nem tudná véletlenül, annak elárulom, hogy ezt Aida, a rab etióp királylány mondja az őt fogvatartó egyiptomiak vezérének, Radamesnek, aki történetesen éppen az etiópok - így Aida apjának serege - ellen indul küzdeni. Mekkora szerencse! Radames boldog, hogy megkapja ezt a kitüntető megbízatást és mehet legyilkolni szerelmese népét, az pedig drukkol neki, bár néhány perc múlva azért észreveszi, hogy valami nem stimmel mégsem.

Ez, hogy minden szép, de valami mégsem, ez jutott ezembe szombat este az Erkel Színház előadása kapcsán. Az Erkel kétségtelenül győztesen tért vissza a színházak közé, alacsony helyárai és népszerű műsora (minőségi énekesekkel és avíttas rendezésben - ez lehetne a szlogen) miatt most is tele volt és majd húsz percig vártunk, amíg két külön jegyet visszahozott valaki végül. Az érdeklődés adott, a kerékpáros felvonulás, a színház körüli parkolási lehetetlenségek dacára is mindenki megjelent, fél órás csúszással elindult a háromfelvonásos előadás. Minden felvonás alatt rosszul lett egy ember, kétszer hívtak mentőt. Az egyik kulcsjelenet alatt a közvetlen közelünkben, az énekesektől tíz méterre ájult el egy néző némileg megmozgatva az ötödik sort, de ettől nem állt meg az előadás, így is végiggördült a kiszabott sínen. Nem mentődött meg Aida és Radames a lassú kínhaláltól.( 1988 táján egy margitszigeti előadás volt az első élményem, amire Miskolcról jöttünk fel. Az eső miatt akkor elmaradt a negyedik felvonás...Akkor még nem zavart, ha látványos-hagyományos az Aida, el sem tudtam volna másmilyennek képzelni.)

Ezt a rendezést  1993-ban mutatták be először, épp húsz éve. Aki még nem látta, annak elmondható, hogy állóképszerű, az egyébként tetszetős  (a Karnaki templomra emlékeztető ) oszlopcsarnok dominál. Ez az előadás egy vonallal sem akar több lenni, mint Verdi Aida c. operájának tolmácsolása, benne Aida és Radames kettősével, akik a szerelem és a hazaszeretet között vívódnak és nem tudják a helyzetet csak a halál által feloldani. Ebben az előadásban a kitűnően éneklő Fekete Attila és Sümegi Eszter mellett az énekesnek (Wiedemann Bernadett) köszönhetően a háromszög történet harmadik szereplője is ugyanilyen fontossá vált, Amneris. Elárulni és halálba küldeni a Nagy Őt, féltékenységből - szintén kellemetlen helyzet.

Lehet, hogy ebből a néhány sorból is érződik, ha korábban nem foglalkoztatok intenzíven az Aida problematikájával, hogy alapvetően ez a darab (a gyönyörű zenével ráadásul) nem poros. Nyugodtan szólhatna a máról, rólunk is. Nem biztos, hogy az elefántok hiányoztak az Erkel produkciójából.

Akármilyen jól is szólt Attila, aki miatt odamentünk, és ugyancsak kiválóan éneklő partnereket kapott még a kisebb szerepekben is (lsd. Boncsér Gergely), szavunk sem lehet, az opera ennél MÉGIS több kellene, hogy legyen. Ha csak annyi az egész, hogy XY ki tudja-e énekelni a magas C-t, vagy aznap este mégsem, akkor nem ad túl sokat hozzá az élethez, annak ellenére, hogy némi esztétikai élvezetet okoz kétségtelenül. Akkor kezdene érdekessé válni, ha az etióp-egyiptomi ellentétbe belelátnánk akár két eltérő, sőt egymással ellentétes értékeket képviselő csoport tagjainak ambivalens kapcsolatát. 

Februárban Kovalik Zágrábban a mai viszonyokra adaptálta ugyanezt, és ezt az Erkel színházbeli verziót nézve világosan látszott, hogy ez messzemenően indokolt. (Lesz jövő évadban Zágrábban és Rijekában ismét, ha valakit érdekelne. Abban az előadásban viszont nem elég jók az énekesek, a mieink jobbak, mesélte egy operához valóban értő kritikus ismerősöm. Ez itt a bökkenő, hogy választani kellene, hogy mi a fontosabb, a jó hang vagy a jó színészi képesség, pedig az énekesi szaktudás lenne a minimum, arra jönne az utóbbi.)

Kovalik Giessenben is rendezett nemrég, óvodásokként, óvodai díszletben adják elő Handel operáját, az Agrippinát. A hatalmi vetélkedés résztvevőit civakodó óvodásoknak beállítani, nem rossz ötlet ( állítólag kb 8 éve volt egy főiskolai rendezése Máté Gábornak, amelyben ugyanez volt az alap - én ezt nem láttam, érdekelne, hogy mi volt ez egészen pontosan).

Nem azt mondom, hogy muszáj lenne mindent kitekerni, ráhúzni egy idegen sémát, de az Aida előadásából épp az hiányzott, hogy a mához szóljon, a mi életünkről. Ha ilyen rendezések sorakoznának az Erkel műsorán, akkor  lehetnénk igazán elégedettek. Jó, ha nekünk nem kell Kovalik, akkor hozzanak mást, aki múzeum helyett eleven színházat csinál. Én csak ennyit szeretnék. (Csak?)

színlap

Ha valaki az éppen egy évvel korábbi bejegyzésemet is átfutja (itt), akkor lehet, hogy több konkrétumot megtud az operáról magáról.

Ma összességében negyedszer láttuk a tavalyi rendezést, új szereplők beállásával. Ez volt a második előadás, lesz még hat - aki nem látta, bevállalhatná.

Előljáróban a szereplőkről annyit, hogy nekem Sümegi Eszter jobb Arabellának tűnt, de rá is és Bátori Évára is az igaz, hogy nehezen hisszük el róluk, hogy 30 évvel fiatalabbak a valós koruknál. Nyilván a szerepet fiatalabb énekes nem tudná elénekelni, lehetnek olyan nehézségei, amelyeket egy civil nem lát. Zdenkaként Keszei Bori illúziókeltő minden tekintetben. Ami érdekes, hogy sokkal rámenősebb húgot játszik, mint Váradi Zita tavaly. Pataki Potyók Dániel volt Matteóként a bajkeverő katona, aki nagyon passzolt Váradihoz és mindketten visszafogottabbra vették a figurát. Váradi a száz évvel korábbi grófkisasszonyként még szégyenkezett amiatt, hogy egy férfival töltötte az éjszakát és ez kiderült. Arra se volt büszke, hogy átverte Matteót (Arabellának tetette magát a sötétben) és nem is igen mert a szerelmére nézni, aki szintúgy meg volt zavarodva, mert 3 perc alatt nem tudta kiverni fejéből Arabellát, akibe hosszú hónapokig szerelmes volt. Ma Keszei Bori és Horváth Isvtán a helyzetet könnyedén vette, ők egy pillanat alatt maguk mögött tudták a múltat. (Lehet, hogy túl sok próbát nem is kaptak, hogy átéljék a folyamatot.) A szülők rendben voltak (Gábor Géza - Temesi Mária), ma a lányát lényegében kiárusító apából nem lett igazi pojáca, mint tavaly. Tomasz Konieczny összességében igazi minőségi szerepformálást nyújtott, ráadásul egy gyönyörű, erőteljes bariton hanggal. Jó volt, de akkor sem éreztem, hogy a két szereplő között létrejött volna az a varázslat, ami nélkül lényegében egy érdekházasság megszületéséhez asszisztálunk. Tavaly Larsen ha hangilag ezt a szintet nem is hozta, de a szerelmet és a hangulatváltozásokat igen. Ezen a ponton nyilván megoszlanak a vélemények, hogy a színészet mennyire fontos - én a magam részéről lényegesnek tartom, hogy átélhető-e egy történet, vagy csak el van énekelve. Ez esetben a néző fantáziáján még az átlagosnál is több múlik.

Ha valaki vele nem látta az előadást, nyilván nem fogja hiányolni Larsent, de mi azért kicsit visszasírtuk. Még akkor is, ha Tomasz Konieczny nyilván jobb hangú, Wotanként évekig emlékeztem rá és boldog voltam, hogy itt láthatom Pesten. (Múlt pénteken a Staatsoper programjában fedeztem fel, hogy Bécsben Ringet énekel, és persze elkezdtem vágyakozni utána. És erre tessék, most itt van, mindössze egy hét telt el.)

Nyugi volt a Házban, igazolatlanul távol volt vagy 200 néző, így a páholy második sorából az elsőbe átülve élvezhettük az előadást, bár egy foghíjas ház látványa alapvetően lehangoló, talán kihathat a színészekre is. Nagyon nem értem, hogy az elismert  énekes jelenléte miért nem inspirált többeket arra, hogy eljöjjenek. Az Arabella kuriózum, a jelenlegi vezetése az operának törekszik széles Strauss-repertoárt előállítani, egyszer pláne meg lehet nézni. A zene miatt is, ill. a történet is andalító - vonzó lehet, ha valaki a romantikát szereti. 

Persze ez az andalítás csak a felszínen igaz, mert Arabella, aki mintegy 5 perc beszélgetés után, amelyet mindössze három ember zavar meg, kisüti azonnal, hogy ez az ember az Igazi, el is döntik a házasságot. Mit lehet a nagy boldogsággal kezdeni? Mi van akkor, ha valaki évekig várja a nagy Ő-t, aki aztán betoppan váratlanul?

Straussnál Arabella az összes volt udvarlóval hatékonyan lezárja  a flörtjeit egy órán belül, majd hazamenne a bálból, hogy egyedül élvezze "az eljövendő boldogság tudatát". Miféle boldogság jöhet, gondolhatjuk, hogy fog a tahó vidéki birtokos és a finom grófkisasszony összecsiszolódni az isten háta mögött? (Ez a kulturális háttérbeli különbség lényegében ugyanaz, mint a ma ismertetett könyvbeli, lsd. A pasi a szomszéd sír mellől. Véletlen egybeesés ugyan ez, hogy két hasonló problematikájú művel találkoztam épp ma, de csak jelzi ez is, hogy általános jelenség az, amikor az ellentétek vonzzák egymást.)

De aztán mégsem ezzel vagyunk elfoglalva az előadás közben, hanem követjük a szélsebesen pörgő eseményeket. A férfi félreértés áldozata lesz, féltékenyen meggyanúsítja az egy órával korábban beszerzett menyasszonyát. Természetesen ott a megírt kibékülés és az ismételt egymásra találás. Csak egy a gond: a magyar előadásban az ünnepélyes eljegyzéshez a végére előszedik a második felvonás báli díszletét, megspékelik egy hangulatvilágítással, háttérben a hó lepte mesebeli Bécs képe. Miután a jelenet előtt Mandryka, a hősünk egy széken elalszik, könnyen gondolhatja azt a néző, hogy ez a romantikus boldog kép mindössze álom. Kételyeink nem oszolhatnak el, az eljövendő boldogság helyett lehet, hogy jön a kiábrándulás, a hétköznapok szürkesége vár nemcsak az elegáns operából távozó nézőre, de a főszereplőkre is. De álmodozni lehet, elképzelni ezt az eljövendő boldogságot - ami persze a jelenből teljes egészében hiányzik.

Megjegyzés: az Opera jövő évi teljes programja már kiadásra került, haza lehet vinni a műsort, lehet válogatni. Lesz Mefistofele nyolcszor, nem lesz Anyegin, hiába épp azzal reklámozza a jövő évi bérleteket az Opera. Rajta Fekete Attila és Bretz Gábor képe, a párbaj előtti jelenetben. Egyik sem felismerhető, viszont tudni lehet, hogy ők azok. Holnap megpróbálunk egy Aidát (benne a mi Fekete Attilánk ugye, nem kihagyható) az Erkelben, annak ellenére, hogy az egész ház el van adva. Szinte kedvet kaptam mostanában a reménytelen esetekhez, majd elválik, hogy mi lesz.

Mit tesz az ember, ha nem jut be egy 75 nézőhelyes színház előadására, mert galád módon minden egyes néző, aki foglaltatott jegyet magának, odament és nincs hely? Amennyiben ez egy alternatív stúdió, akkor besírja magát. Amennyiben ez egy elegáns polgári szalon-kávéház, akkor belátóan megérti, hogy nincs mit tenni, mert ez a hely egyszerűen nem arra való, hogy kényelmetlenül összezsúfolódjanak a nézők.

A Rózsavölgyi esetén muszáj előre foglaltatni jegyet és mivel jók az előadások, tényleg el kell hinni a "minden jegy eladva" feliratot.
Én történetesen a vasárnapi előadást nem láttam (hát igen, már megint nem),viszont láttam a díszletet - ezek szerint most a szokásosnál több helyet is foglal el, a szalon közepén van a játéktér -, megtekintettem a többnyire 40+-os nézőket, akik VALÓBAN az összes széket elfoglalták.

Távozáskor vettem észre, hogy a helyszínen árulják a darab kiindulópontjául szolgáló könyvet, illetve a folytatását. Ráadásul az előadás miatt 20% kedvezménnyel. Az igazat megvallva, az előadást kifejezetten a két szereplő (Für Anikó, Schneider Zoltán) miatt akartam megtekinteni. Fel sem merült, hogy regényadaptációról van szó. Miután felmértem, hogy most hetekig nem fogok tudni ismét próbálkozni, ugyanazt választottam, mint egyéb esetekben, amikor kint maradtam (pl. amikor tavaly a villamos miatt nem értem oda a Nemzetibe a Magyar ünnepre) : elolvastam az alapműveket. Természetesen egész más úgy nézni egy darabot, hogy tudja az ember a történetet. Más és jobban kiderül, hogy maga az előadás mennyire jó, mert maga a történet követése-megértése nem vonja el a figyelmet a megvalósításról.

És a továbbiakban csak biztatni tudok mindenkit, hogy ezt tegye meg, ha esetleg nem tud eljutni a Rózsavölgyibe.

Katarina Mazetti svéd írónő és az említett könyve világszerte bestseller, olyannyira, hogy megírta a folytatását is Családi sírbolt címmel.  A két könyv lényegében egy párkapcsolat története, ami nem túl szokványos, némileg sarkítottnak tűnik, budapesti őslakosoknak feltétlenül.

Adott egy tejtermelésre szakosodott parasztgazda, aki anyja halála után magára marad harmincas éveinek elején. Kijár a sírhoz nap mint nap. És adott egy frissen megözvegyült könyvtárosnő, szintúgy a harmincas éveiben. Lakhelyük között 30 km a távolság, az életmódjuk, ízlésük, vágyaik között fényévek. Áthidalható-e ez és ha igen, milyen áron? Ki fogja feladni az életmódját, és érdemes-e efféle áldozatokat hozni egyáltalán?

Én a magam részéről egészen elképzelhetetlennek tartom azt, hogy az esti színházlátogatások helyett, legyenek mégoly fárasztóak is néha, 24 tehenet megfejjek kézzel - ami jelen esetben a férfi "árának" egy része csupán. Én ennyire vonzó álompasit el sem tudnék képzelni. Ehhez képest ebben a könyvben elég hihetően meg van írva a történet, szinte már el is hiszem, hogy valaki mással ez megtörténhet.

További részleteket nem árulok el, én a könyveket nagyon szórakoztatónak találtam, villámsebességgel elolvastam, bár a női sorsot nem az Anna Kareninához hasonló árnyaltsággal mutatják be. Élveznétek, már csak azért is, mert részben láthattok párhuzamokat, amennyiben van esetleg véletlenül valami megszállottan munkamániás párotok, esetleg  átmentetek kríziseken gyereknevelés kapcsán. Akinek ilyen helyzetei nem adódtak, az gondolhat arra, hogy neki azért ennél könnyebb élet jutott és az is valami.
Amíg a világirodalom tele van olyan férfi alkotókkal, akik a női lelket boncolgatják, most végre itt egy nő, aki két párhuzamosan futó monológban láttatja a történetet, törekedve mindkét fél szempontjainak a láttatására . Ami a teljes igazsághoz azért hozzátartozik, amíg Dosztojevszkij és Tolsztoj mintha nő-párti lett volna, Katarina Mazetti akármennyire is megérti a tehenes gazdát, mégis mintha azt sugallaná, hogy egy nő sokkal valószínűbb, hogy feladja az életét, mint egy férfi.

Az lenne az izgalmas, ha párok néznék az előadást vagy ha előállna az az ideális eset, hogy mindketten elolvasnák. Egy párterápiánál olcsóbb feltétlenül.

Ami még érdekes a regényben, szó van a svéd kisgazdaságok halálra ítélt helyzetéről, a tej felvásárlási árának csökkenéséről. Az ember nem gondolná, hogy a svédeknek is lehetnek ilyen problémái. A magyaroknak vannak, én történetesen - ha nem is sokszor -, de futólag láttam, hogy megy ez a gazdálkodósdi. Jó eszközpark nélkül lehetetlennek néz ki. De nálunk az az állítás sem állná meg talán a helyét, hogy 24 tehén teljes profitja mindössze egy könyvtárosi fizetés felére jön ki. Ha igen, akkor pont ott tartunk, ahol a svédek.

Mielőtt még a tehéntartás problémáiba belemennénk, azt még megemlítem: a regényeket elolvasva elmondható, hogy a színházi előadáshoz a történethez tökéletesen passzoló szereplőket találtak Für Anikó és Schneider Zoltán személyében. Velük képzeltem el az egészet olvasás közben és kíváncsi vagyok, hogy ehhez képest milyenek lesznek a valóságban. Ami számomra még kérdés marad, és ami miatt feltétlenül meg akarom nézni az előadást az az, hogy készített a dramaturg párbeszédeket az 52 monológból. Az is működhet persze, lásd a Gyógyír északi szélre esetét a Belvárosiban, ahol e-maileket mond el Fullajtár és Őze Áron, de azért nem könnyű eset.

Akit érdekel, vehet online-jegyeket. Mellékelem a Rózsavölgyi Színlapját.

Már többször megállapítottam a Radnóti Színházról, hogy annak ellenére, hogy van egy határozott profiljuk, kiszemelt célközönségük és szépen elélnének biztonsági játékkal is, nem rettennek vissza a kockázatvállalástól. Az, hogy Zsótér Sándor rendszeresen munkát kap itt, bemutatnak igazi kortárs szerzőket, még mielőtt országosan elismert híresség válna belőlük, mind-mind ezt mutatja. Ezek a vállalkozások hol sikeresebbek, hol kevésbé, illetve (ami nem azonos) szakmailag jelentősek vagy kevésbé említésre méltóak, ez nem von le abból az értékből, hogy valami ott igenis végbemegy, ami máshol (= túl sok helyen) nem. Rendkívül egyszerű lenne egy igazán biztonságos műsortervet készíteni a Radnóti színészeire, lehetne folyamatosan a polgári közönségnek Csehovot és Ibsent felváltva Molnár vígjátékokkal játszani. Az, hogy új utakkal próbálkoznak, új szerzőkkel és új rendezőkkel számomra nagyon szimpatikus. Kockázat nélkül nincs nyereség.

Jelenleg egy új és ismeretlen szerző, Nényei Pál a színház társulatára írt darabját mutatják be, vasárnap. Nagyon kedvező az, hogy a szerző eleve a megadott színészekben gondolkodott és benyomásom szerint el is találta a színészekhez passzoló figurákat majd minden esetben. 

A darab érdekes és elég merész koncepció van mögötte. A két világháború közötti időszakot, ill. a vége felé inkább már a negyvenes évek közepét idézik fel, de amennyire lehetséges a cukormázas oldalról. Ahogy a szórakoztató előadások, ugyanúgy igyekeznek elfedni a korszak igazi arcát, de az apró utalásokban csak kitüremkedik a valóság.Ezt a ruhákból készített falikárpit jelzi leginkább, elég sok katonaruha is van közte és egy tiszti (tengernagyi?) öltözék az, ami a legdominánsabb. A gazdátlan ruhákról a halottakra ill. eltűnt gazdáikra is asszociálhatunk. Szintén a valóságra utal a narratív lezárás,  emlékeztetett a Holt lelkek előadásra, csak most szerencsére rövidebb volt.

A vígjátéki történet szokványos lenne, azt leszámítva, hogy a szereplők karikatúráknak tűnnek inkább. Hasonló színben tűnnek fel, mint a némafilmek szereplői, akik természetellenesen gyors mozgásuk miatt a mai nézőnek szokatlanok. Minden alaknak egy a XX. század első felében valóban jelentős színész nevét és szerepkörét adta a szerző. Némi bonyodalmat is okozhat ez, nem biztos, hogy mindenki azonnal kapcsol, hogy ez a Kabos, nem az a Kabos, például. A színészek viselkedésükkel csak finoman utalnak a modellre, iróniával reflektálnak rá. A szerepkörök és egymáshoz való viszonyuk stimmel, így például a történet egyik alappillére a Törzs Jenő és Csortos Gyula szerepkörei közötti ellentét, ami itt cégeik közötti versengésként jelenik meg.

A nagy kérdés és talán valós probléma az, hogy a Radnótiba rendszeresen látogató közönség számára ezek a nevek valóban előhívnak-e valamit. Ha egy mai pesti harmincas beül a színházba és azt hallja, hogy Perczel Zita, mi fog az agyában megjelenni? Kabos Gyula és Karády Katalin, esetleg Jávor Pál még a legesélyesebb arra, hogy párhuzamot húzzon a néző köztük és a színpadi árnyuk közé, de én nem vagyok meggyőződve, hogy a többi név egy átlagos nézőnek bármit is mond. A színház tűnékeny, és az sem biztos, hogy a régi filmeket ismerik a mai fiatalok. Készült másolat még a Hyppolitból is, valószínűbb, hogy azt nézik, nem az eredetit.

Az előadásnak a problematikusságát részben abban látom, hogy művelt nézők kellenek hozzá. A címről előjön Babits verse egyből? Vagy nem? Felismeri majd valaki a darab elején, hogy azt mondja el Bálint András bábszínházi illusztráció kíséretében?

Ilyen ismeretterjesztési vállalkozást ugyanennek a korszaknak a kapcsán láthatunk a Tháliában is - EMKE, Bombaüzlet - , a Vígben ilyesmi lenne a Zöld kilences.

Mi van akkor, ha valaki nem tud mihez viszonyítani? Marad a történet, ami erősen karikírozott. A szereplők a szerepet eltartják maguktól, csak rövid periódusokra tudunk együtt menni a fiatal szerelmesekkel, vagy még inkább Perczel Zitával. Petrik Andrea és Adorjáni Bálint kettőse az, ami leköt minket - elég hamar sejtjük, hogy a viszony nem szerelmi lesz, hanem egy plusz csavarást tesz bele a szerző a történetbe. A zenés betétek le-leállítják a cselekményt, elvileg ez is csalétek lenne a nézőknek. A főpróbán még az előadás tempója nem állt be, de ez sehol nem szokott még igazán működni, ahhoz nézőkre van szükség, hogy az előadás elnyerje végős formáját. Érdemesebb az ilyen előadásokat már a tizedik alkalom után nézni.

Nekem nagyon tetszett a látvány, praktikusan mozgott a néhány díszletelem. Jó volt az erkélyre felemelt zenekar, az élő zene mindig hozzáad az előadáshoz. Nagyon szerettem ebben az előadásban is Petrik Andreát, Adorjáni Bálintot és persze jó Szervét. Gazsó Györgynél nem tudtam eldönteni, hogy miként viszonyul a szerephez, mennyire cél v. instrukció Kabos utánzása. Nem éreztem azt, hogy ez a szerep neki igazán kedvére való lenne - könnyen lehet, hogy tévedek. Nem érzem, hogy kihívás lenne. Szeretném már megint a Főfőnökhöz hasonló igazi nagy szerepben látni, lehet, hogy ez a bajom mindössze. Kováts Adél Karády-imitációja nem rossz, valószínű, hogy nem lehetne jobban megcsinálni. (De nem ugyanaz a kaliberű lehetőség, mint a Vágyvillamos. Egy kis relaxáció lehet neki ez a szerep, nem kell önmagát meghaladnia hozzá.)

A többi szereplőt nem sorolom, csatolom a színlapot. A produkcióval kapcsolatban az lesz a kérdés, hogy a nézők mennyire lesznek nyitottak, felkeltik-e ezek a régi nagy nevek az érdeklődésüket, vagy ha nem, akkor ezt a tehertételt elbírja-e az előadás.

A rendező most is, mint jellemzően a többi előadásai esetén, nagyon kevéssé tolta magát az előtérbe, a színészekre koncentrál, helyzetbe hozza őket. Ami a darabban benne van, úgy érzem, hogy azt kihozza Göttinger Pál belőle.

Hát igen, egy újabb meg nem nézett előadás - valóban indítanom kellene egy "hogyan nem néztem meg" sorozatot.

Öt napon belül a harmadik kudarc, azért jelent valamit. Részvétnyilvánításokat azért nem kérek, bár minden esetben közös, hogy volt ismerősöm, aki előtte v. utána kijelentette, hogy "neked úgyis minden sikerül". Hát nem. Ahhoz, hogy valami sikerüljön, nagyon kell akarni és nem csak tessék-lássék. Ha most leszűkítjük a dolgot csak a színházakba bejutás esetére: nem árt időben jegyet foglaltatani, akár az interneten is. Egy hónappal ezelőtt fél ház sem volt eladva a mai felolvasószínházra (A vizsgálat - Peter Weiss darabja), és elmulasztottam az alkalmat. Persze ebben az is benne van, hogy szeretem a hirtelen döntéseket és van abban némi varázs, hogy az ember este hatkor nem biztos abban, hogy mi fog vele történni egy óra múlva. A kalandvágyra persze rá is lehet fázni. Emiatt szinte sosem telefonálok előre, bár jegy nélkül legkésőbb hatra mindig megérkezem. Ma ez nem sikerült, mert az utolsó perces technikával nem csoda, ha minden lépcsőjegynek és pótszéknek gazdája lett, mire odaértem. Nem mintha egyszer is elbíztam volna magam, de ma úgy látszik, hogy már nem maradt energiám.

Ha valamelyikőtök bejutott, írhatna egy kommentet, hogy milyen is volt a mai A vizsgálat, benne Robival, Csákányi Eszterrel, Szamosi Zsófival és Mácsai Pállal többek között. Nem lesz többször.

A kettes villamos jelenleg épp a Kossuth tér előtt végállomásozik, épp ott, ahol a cipők vannak a parton. Lévén ma a holokauszt emléknapja, valamifajta filmfelvétel is volt, minden cipőben egy gyertyával. Megint voltak bámészkodó külföldiek, akik nem tudták hová tenni az egészet. Látszott, hogy fogalmuk sincs, hogy mit keresnek ott a filmesek és miről szól az egész.

Én ha igazán magamba nézek, lehet, hogy azért nem szedtem magam össze igazán, mert túlságosan mélyen érint a holokauszt témája.

1985-ben egy iskolai felmérés után a szüleim ráeszméltek, hogy a 36 fős osztályból én vagyok az egyetlen, aki sosem járt külföldön. Miskolci lakhellyel még Kassára sem eljutni azért mutatvány, emiatt  mentünk el végül Krakkóba egy 3 napos IBUSZ-útra, hogy legközelebb majd be tudjak valamit én is írni, ha újra kérdeznek. Az iroda kirándulást ígért Zakopánéba, ehelyett minden különösebb előrejelzés nélkül leraktak minket Auswitzban úgy, hogy erről korábban szó nem volt. Az ott töltött négy óra olyan mély nyomot hagyott bennem, amit semmilyen izraeli holocauszt múzeum, kiállítás, irodalmi mű - beleértve ezt a még gimnazistaként olvasott A vizsgálatot is, amiről ma lemaradtam - nem tudott felülmúlni. Túlzás nélkül állíthatom, hogy minden nap eszembe jut ez azóta is, így különösebben nincs szükségem emléknapra. Semmilyen más külföldi élmény, a legszebbek sem hagytak ennyire mély nyomot bennem.

De nem volt egészen felesleges a Nemzetibe elmenni: kész az új, az utolsó műsorfüzet. Benne van minden futó előadás a legjobb, legjellemzőbb képpel, a májusra kitűzött még három bemutató szereposztása is - de ehhez a számhoz már nem írt levelet Robi, csak a nézőknek küld egy köszönömöt. Fekete a címlapja. Nem sok van hátra már az évadból, oda a társulat és egy ígéretesen alakuló útkereső színház helyett lesz valami más. A kintmaradást sajnáltam, de ez a sajnálkozás mind semmi volt ahhoz képest, ahogy a jövő szeptemberre gondolok.

Ezúton is újra mondom, ahogy szeptember óta gyakran: még most nézzétek meg, amit lehet, ha meg nincs jegyetek, akkor időben, legalább hatra menjetek oda - vegyétek komolyan a helyzetet.

Nem először van az az érzésem egy előadáson, hogy szép szép, de nem nekem szól. Nem én vagyok a célközönség.

A Veszprémi Petőfi Színház Iphigénia Auliszban c. előadása kifejezetten a görög színházi tradíció megismertetése céljából készült, a görög mitológiában járatlan közönségnek. Ma, a Marczibányi téren csak azt sajnáltam, hogy nem ilyen fiatalok körében láttam az előadást.

Valaki felvethetné, hogy mit számít ez, kit érdekel, hogy a többi néző honnan jön és kicsoda?

A közönség egy színházi előadásnak lényeges, meghatározó része. Egy nagyrészt bennfentes nézőkből és kritikusokból álló közönségnek ezt a darabot megszakításokkal előadni, megmagyarázni a történet hátterét, egyszerűen felesleges ostobaságnak tűnik, míg ugyanez, ha valóban gimnazisták vannak jelen, egyszerűen praktikus. Érdekes látni „barbár” közönség esetén, hogy győzi le az előadás az ellenállásukat, köti le a nem színházhoz szokottak érdeklődését, vagy rosszabb esetben elbukik a produkció, mert a diákközönség nem elég jól nevelt és nem udvariaskodik. Kb. tíz napja ugyanitt ezt a próbát a Vesztett éden kiállta, az is diákoknak készült és diákok is nézték. Ma a "már beavatottak körében" úgy éreztem, hogy  az alapkoncepció egyszerűen nem indokolt. Ha meg kimaradtak volna a narrátoros, magyarázó részek, akkor pedig egyszerűen nem lett volna elég jó az előadás. Ez a missziós küldetés („ismertessük meg a magas kultúrát a diáksággal”) volt a bemutató apropója nyilvánvalóan. Emiatt sajnálom, hogy épp erre nem hoztam egyik lányomat sem, pedig akkor most látnám, hogy naiv nézőre miként hatott volna.

Ezt a darabot sok évvel ezelőtt (1998 táján) a Radnótiban játszották, sallangok nélkül, viszont Melis László gyönyörű és a műhöz illő zenéjével, ami most is emlékezetes számomra. Csomós Mari, Bálint András, Rátóti Zoltán – ők állták ki az idő próbáját. A feszültséget végig fenntartották és azóta is többször eszembe jutott az az előadás.

Jelenleg mi az, ami értékelhető volt? - azon kívül, hogy valóban üdvözlendő a görög drámák színpadra állítása.

Most is sok szereplő volt, akiknek a harsány játéka zavart– a szintén tíz nappal korábban látott szintén veszprémi vendégjátékban nyújtott alakításukhoz hasonlóan (lsd. Sötét galamb). Persze ez lehetett rendezői utasítára  is, de mindenképp Szinetár Miklós jóváhagyásával történik, aki a rendező. Miután ez nem egy lebeszélő blog, nézzük azt, hogy mi az, ami miatt érdemes volt látni.

Én azért mentem elsősorban, mert kíváncsi voltam Trokán Annára. Egy színészt egy alakítás alapján butaság megítélni, én már egyszer a Karinthy Színházban láttam őt egy kellemes vígjátékban – rendben volt. Most is úgy éreztem, hogy megteremtette a karaktert. Egy átlagos tini lányt látunk, aki nem különb, mint akárki más, egy közülünk. Nem királylány, hanem egy kisember, aki feláldoztatik a nagypolitika, „a nagyobb jó”, a haza érdekében. Olyan valaki, aki fel tud nőni a feladathoz, mást úgysem tehet – méltósággal vállalja a kényszerű halált. Eleinte Trokán Anna enyhe beszédhibája hallható, ami a szerepértelmezést egyáltalán nem zavarja. Nem egy különleges hősnő áll előttünk, hanem egy átlagos lány, aki örül a beígért szép esküvőnek. Később, amikor a halál gondolatával szembesül, először megtörik, majd úrrá lesz rajta. Itt már nem érzékelhető semmilyen zavaró tényező, viszi a lendület és annak ellenére, hogy ezeket a jeleneteket is meg-megszakítja a narrátor (szerencsére kevésbé, mint korábban), megmarad az alakítás íve.

Nem mondom, hogy nem lehetett azonosulni Agamemnon (Szalma Tamás) és Kéri Kitty (Klütaimnésztra) nézőpontjával is, de számomra különösen az utóbbi kevésbé volt erős, mint a címszereplő.

Az előadásnak feltétlenül megvolt az a hozadéka, hogy a görög mondakör egy apró kis mozzanatára felhívta a figyelmemet: Euripidész szerint Agamemnón megölte Klütaimnésztra első férjét (Tantalosz) és tőle származó csecsemő fiát is, majd magához kényszerítette a jövendő após (Tündareosz) támogatásával a nőt. Ezek után most Iphigeneia feláldozásával nem csoda, hogy Klütaimnésztrának elege lett a pasasból. Négy gyereket szülni épp elég lehetett az erőszaktevőnek, aki ebből most egyet meg is ölet. Az inkább a meglepő elem, hogy egyből nem állt bosszút, ott azonnal Auliszban nem kever a férjének egy jó kis mérgezett italt, ha már a kényszerű esküvő után ezt elmulasztotta. Lám, ilyenek vagyunk mi nők, sokat eltűrünk a férfiaknak, akik ráadásul a nagypolitikát irányítva klözvetetten is tönkre teszik az életünket. Ez is lehet a darab egyfajta tanulsága.

Ezt az előadást látva elelmélkedhetünk azon, hogy a végzet mennyire kijátszható – úgy tűnik, hogy a várt hírnév valóban az egyetlen, ami a szenvedésekért kijuthat az embernek, a boldogság az nem. És mire lehet jutni a hírnévvel – látjuk a pökhendi Akhilleusz helyzetének a korlátozottságát, látjuk a tömeg haragjától félő vezéreknek sem jó, nem tehetnek meg bármit. Agamemnón a szolgájának panaszkodik, hogy milyen nehéz a nagyemberek élete – elhisszük, de őt mégsem tudjuk igazán megsajnálni. Nem lett volna muszáj a fővezérséget bevállalni, tudjuk. 2013-ban már nem lehet egyet érteni azzal, hogy egyetlen ember halála megéri azt, hogy a görögség diadalmaskodjon a barbár Trója felett, ha megdicsőül a mártír, ha nem. Nagyon egyszerűen látjuk a megoldást, ha a fővezér nem is ismerte ezt fel hatalmi ambíciói miatt: hagyni kellett volna Páris nyakán Helenét és kész. Most már késő, itt a nyakunkon ez a sok bonyolított görög történet és még narrátort is ránk sóznak hozzá

BEVEZETŐ - a megtekintés körülményei (Lehet rögtön előre lapozni a "Konkrétan az előadásról" - fejezetre)

A tegnapi bécsi bénázás után gondoltam arra, hogy nyitok egy blogot a "hogyan nem láttam ezt-meg-ezt az előadást" címmel, ugyanis az volt harmadik meg nem tekintett opera 7 napon belül. De tegnap a pozsonyi próbálkozásunkat siker koronázta, és láttuk a Don Giovannit a szlovák Nemzetiben.

Aki nem követi napi alapon ezt a fontos blogot, az nem biztos, hogy emlékszik, hogy mennyire nagy hatást gyakorolt egy Anyegin előadás (márc. 10 és 12) családom minden tagjára (szűkebb értelemben írom, a két lányt és a férjemet értem ebbe most csak bele, a négy éves fiamat nem rángattam el éppen erre). Ahogy a tavalyi év hatalmas előadása a Mefistofele volt, az idei egyre biztosabb vagyok, hogy ez az Anyegin marad. Abban az előadásban minden összetevő benne volt, hiteles volt a szereplők egymáshoz fűződő viszonya, színvonalas a zenei megvalósítás is. Ez így nem hangzik óriási követelménynek, de a valóságban szinte teljesíthetetlen. Ha valaki járt eleget opera-előadásokon, az tudhatja ezt.Részeredményeknek is szoktunk örülni. Egy igazán jó előadás ritka, mint a fehér holló. Annyira nem hittem el, hogy tényleg egy ennyire tökéletes előadáson van szerencsém ülni, hogy két nap múlva is visszamentem az Anyeginre és akkor is stimmelt minden. 

Miért érdekes ez az az Anyegin most, amikor egy Don Giovanniról van szó? Vilma aláírást kért még március 10-én a főszereplőtől és az illető meghívott minket Pozsonyba, többek között erre a tegnapi Don Giovannira is. Pavol a meghívás időpontjában, sőt két nappal ezelőttig sem tudta, hogy a Rotary Club előre eladott rendezvényéről van szó. A pozsonyi színház titkárságán így elhajtották, amikor jegyeket akart kérni számunkra. 

Mi a sikertelen bécsi kaland után abban a tudatban indultunk Pozsonyba, hogy egy zárt körű eseményre kell bejutni, amire a 12 éve a színház tagjaként dolgozó énekes nem kapott jegyet. Ez elég érdekes kihívásnak nézett ki, tekintve, hogy több apróságon is megbukhatott volna a vállalkozás - azon, ha nem találnak minket elég szimpatikusnak, vagy netán a főszervező nem annyira kedveli a magyarokat, vagy azon is, ha csak nem tudnak angolul - mivel mi szlovákul nem beszélünk, ahogy az sejthető.

A színházba behaladva Vilma az apjával diszkréten félrevonult és rám hagyta az intézkedést. Nem dobtuk be "a cuki kis operarajongó lány"-effektet, bár tervben volt. Elmondtam, hogy meg akarjuk Pavol miatt nézni az előadást és Pestről jöttünk. Mintegy 3 perc múlva kaptunk egy páholyt, aztán az előadás kezdéséig fel tudtuk deríteni a színházat. Minthogy ez egy gála volt, roppant célszerű lett volna rendesen felöltözni - sokkal elegánsabban járnak Operába a népek Pozsonyban, ezt megállapítottam.  Ha arra mentek, öltözzetek fel elegánsan. Itt mindenki ünneplőben volt, csak mi nem. Volt nagyon sok mozgássérült is, akiket külön hívtak a rendezvényre. A narancslé, pezsgő jó minőségű volt, de a süteményekre csak az átlagos jelzőt használhatjuk.

Konkrétan az előadásról

Az előadás után Pavol említette, hogy ez egy 13 éve futó produkció, öreg már a rendezés. Ő 2001-ben éppen Don Giovanniként debütált benne, elég rutinosan teszi a dolgát, az látszott. Azt is megtudtuk, hogy egy kifejezetten gyenge előadást sikerült kifognunk, mert sok apróság nem passzolt, a kellékek nem a megfelelő helyre voltak letéve, ami miatt a ritmus megtört. Van ilyen, némi szerencse is kell, hogy a nézőnek és a színészeknek is jó napja legyen. DG a kormányzót hátulról szúrta le (hát én itt némileg elakadtam, nem annyira passzol a karakterhez ez a gesztus - ha egy sötét gazember Don Giovanni, akkor némileg másként nézzük, egy párbaj és egy gyilkosság között van árnyalatnyi különbség), és ezek után a kormányzó hóna alól kiesett a tőr. Ilyen apró pontatlanságok rendszerint a ritkán játszott és nem igazán karbantartott előadásokat jellemzik. Ki tudja, hogy mikor volt az előző, nincs annyi lakos Pozsonyban, hogy két-három előadás is mehessen egymás után. Ezek a dolgok a szereplőket is felidegesítették, nekünk is feltűntek. Az, hogy kissé lagymatagnak tűnt az egész, abból is következhetett, hogy ezt nem az operára kihegyezett érdeklődésú közegnek játszották, hanem lényegében a klub meghívottjainak, akik lehet, hogy történetesen inkább jöttek az esemény (esetleg a vele összekapcsolt fogadás) miatt, nem biztos, hogy izgatta őket tegnap este épp a Don Giovanni. A közönség erősen visszahat a játszókra, egyáltalán nem mindegy, hogy kik ülnek a nézőtéren. 

Az előadásnak már a legelején megállapítottam, ahogy Leporello megszólalt, hogy tegnap túl kevésre értékeltem a bécsi operaház tökéletes hangzását. Meg kell állapítanom, hogy ugyan egy igazi opera-élményhez szinte teljesíthetetlenül sok tényező kell (jó énekesek akik jó színészek is, jó zenekar, jó karmester és az, amit még a legjobb helyeken sem nyújtanak: jó rendezés IS! - ez mind), a legtöbb helyen már önmagában a hangzással is problémák vannak. Ebben az előadásban elég közepesek voltak a férfi énekesek (a nők mind rendben voltak, a Donna Annát játszó művész közülük is kiemelkedett) - Pavolt ebbe nem venném bele, aki JÓ Don Giovanni, a játéka is meggyőző, de ha csak ilyen lett volna Anyeginnek, akkor nem vándorolunk utána. Anyeginnek tökéletesen hiteles volt, azonos a szereppel. Egészen átlényegült. Don Giovannijának voltak szintén nagyon szépen kidolgozott elemei, alapvetően el lehetett neki hinni, hogy csak szórakozni akar az életben, inni és hajkurászni a nőket és többet nem. Erről a Pavol-féle Giovanniról eszembe jutott a két nappal korábban látott Polgár Csaba, aki a Liliomfiben részben egy Don Giovanni-paródiát ad elő. Ebben a lazaságban közös a két megoldás.

A Mozart-féle karakterben talán ennél is több lenne azért. Még senkit nem láttam, aki azt is elhitette volna, hogy Giovanniban valódi szenvedély ébred benne az összes nő iránt, akivel összefut. Az persze megint más kérdés, hogy a nők voltaképp bedőlhetnek csak a gazdag előkelő úr házassági ígéretének is, de a zene ennél többet sejtet. Rendkívüli ember kell, hogy legyen DG. Ha nem az, kevésbé érdekes az egész történet. Minthogy egészen eddig tökéletes Anyegint sem láttam, és most március 10-én mégis - ezek után nem zárom ki, hogy egyszer valamikor lesz egy énekes, aki minden részletében, teljes összetettségében Don Giovannit is megcsinálja, úgy ahogy ezt sajnos Pavol Remenár sem tette. A márciusban látott Bretz sem, bár nagyon jó volt ő is, főleg, ha másokhoz viszonyítunk. Pavol saját maga is tudja és el is mondta, hogy érzi, hogy neki Anyegin való a legjobban - a hangjához is. (A következő pénteki Anyegin, amelyre szintén el akartunk menni Pozsonyba, a teherlift (!) meghibásodása miatt el fog maradni. Na?)

Ez a rendezés rengeteg ötlettel jött elő látványban is, a szereplők értelmezésében is - ugyanakkor óriási  minőségbeli különbségek voltak köztük. Voltak nagyon szép mozzanatok - pl. eleinte egy nagy tükörben látható volt az, akire a szereplő gondol az ária közben, pl. Elvira énekelt Giovanniról, majd aki végül ténylegesen is előlépett hozzá a tükör mögül. Ez kétszer előfordult, majd hagyták a fenébe és a tükör maradt egy illusztratív színpadi elem. Ehhez hasonlóan a díszlet több elemének kezelése is hol realista jellegű lett volna, hol elvont. Logika nélkül. Ugyanígy nem sok logika volt abban sem, hogy miért visel valaki fehér ruhát vagy pirosat - főleg a statisztéria esetén volt ez kérdés. Miért vannak elegáns fehér ruhában a parasztok? Ha valaki nem ismeri a darabot, rá nem jött volna Zerlina származására sem... 

Az előadás kezdőképében egy csigavonalszerűen kanyarodó utcába látunk bele, amelyik tele van ajtókkal (praktikus, előhúzható szobák rejtőznek mögötte) és az egész mintha vörös márványból lenne. A bal oldalon nyílnak a nők szobái (Amszterdamra emlékeztető módon kissé), a jobb oldalról kigörgethető DG szobája. Ez utóbbi közepén van egy fehér márványkandalló, előtte szőnyeg - a házi boldogság jelképe is lehet. Zerlinának, amikor házasságot és szerelmet ígér (La ci darem la mano...) először jelenik meg ez a szoba. Giovanni alapvetően egy biztos egzisztenciát ígér a nőnek, gyöngyöket és luxust. Ezen a ponton ez nagyon jó is, működik a díszlet, de később lefokozódik és több más jelenetben túlhasználják. Színpaddá is válik a színpadon belül - a báli jelenetben a maskarák mintha fellépni jönnének éppen ide. A szobák kihúzásához és visszatolásához kapcsolódó helyenként illusztratív, helyenként elvont jelenetek még hagyján, megmagyarázhatóak. Ami nagyon zavaró volt az a kormányzóhoz kapcsolódó megoldások. A kormányzónak van egy kis emlékhelye majdnem végig az előadásban, ahol csak egy apró halotti maszk emlékeztet rá. Én kicsit reméltem, hogy ez a maszk majd felkerül a színészre és ennyivel megússzuk a szobor-jelenetet. De nem, lesz egy márványszobor forma, amelybe majd beül a kormányzó a temetői jelenetben, majd később egy hatalmas vörös oszlop tetejére tesznek egy óriási fehér szobrot, és az énekes az oszlop belsejéből kihangosítva hallatszik. Nem tudom, hogy ez leírva nektek milyennek tűnik, de nekünk ott elképesztően dilettáns hatást keltett. Az egész úgy volt giccses, ahogy - pedig épp a kormányzónak elég impresszív basszus hangja volt, jó lett volna torzítás nélkül is hallani. Ezt a megoldást csak a főmotívum múlta felül: a kezdő pillanattól egy feketébe öltözött balett-táncos volt a színen, aki mintha DG rossz szelleme lett volna. Ő adta a kezébe a tőrt, próbálta a halál felé taszigálni. DG vele viaskodott, aki persze csak a fejében létezett. Végül a pokolra jutása is a fejében történhetett meg - a figura kényszerzubbonyban vonszolta el. Ezek szerint megőrült. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg ezen a megoldáson - el lehet persze ezt az értelmezést fogadni, bár nem biztos, hogy jó, ha a néző sajnálni kezdi a főszereplőt. Eddig koncepció, ami vagy tetszik vagy nem. Ami viszont megint dilettantizmus: ha a fekete figura csak DG fejében létezik, akkor ugyan miért reagálnak rá a többiek is? Nyilvánvalóan látják. Miért tér ki az útjából Donna Elvira? Ez így együtt sok. Ez a megoldás  végig zavart.

A díszlet nagyon impozáns volt, nem rossz látvány - egyszer átvilágították a falat és egy árnykép megjelent rajta, a kormányzóé. Egy ennyire bonyolult díszletnél elvártam volna, hogy ennél többet tudjon. Végig azt reméltem, hogy a végén értelmet nyer a csigavonal és esetleg örvényként benyeli a főszereplőt az utolsó jelenetben. De ez az örvény nem mozdult, megfagyott.

Kár, hogy egy félmegoldásnál nem telt többre, ha egyszer látszott, hogy nagyon akartak valamit. Persze, így is volt egy kellemes esténk, sétáltunk Pozsony történelmi belvárosában, ami nagyon élénk volt,  tele volt bulizó fiatalokkal. Nem utolsósorban, Vilma kapott egy igazi, színes aláírt fényképet Pavoltól, amit beillesztett a katalógusába. Ott lapul a többi énekes aláírása mellett most már ez is. Neki még nincs 1030, csak 88 (kevesebb, mint 20 különböző énekestől gyűjtve). Ő azért  jobban válogat, mint ahogy DG a nők között, csak kiváló énekestől kér, közepestől soha. Abból pedig túl sok nincsen...

A  címben megnevezett Strauss opera egészen tavalyig ismeretlennek számított Magyarországon, de szerencsére most már nem az. Szerdától újra előveszik. A szerdai napon van ráadásul az, amikor diákoknak, nyugdíjasoknak és nagycsaládosoknak (elvileg igazolványra, valójában bemondásra) kiadnak 25%-ra csökkentett árú jegyeket CSAK a pénztárban.Akit érdekel, menjen oda - elővételben is lehet és vegyen. Nagyon nem mindegy, hogy valaki egy normális helyen ülhet ezer forintért.

Én nagyon elégedett voltam a tavalyi vendégénekessel Morten Larsennel, de a dán királyfit most nem hívták újra. Helyette a szintén Bécsben dolgozó Tomasz Konieczny lesz az egyik szereposztásban a férfi főszereplő (Bátori Éva a partnere, később Sümegi Eszter, aki tavaly debütált a szerepben). Erre a hírre megdobbant a szívem, mivel évekkel ezelőtt a MüPá-ban csodás Wotan volt ez a fiatal lengyel. Tomasz Konieczny azóta a Ringet a Staatsoperben énekli, májusban lesznek előadások - tervezgetem, hogy tudnék tíz nap alatt négy előadásra kijutni Bécsbe. Most már tudom, hogy Pesten is látható, sokkal egyszerűbb és olcsóbb itt megtekinteni.

Aki ráér, az próbálja meg az Arabellát, válassza azokat a napokat (lsd. opera.hu/musor), amikor ő énekel.

Lesz egy számomra még teljesen ismeretlen másik vendég is - úgy látszik az idei és a tavalyi Arabella előadásokat az köti össze, hogy ahogy tavaly, úgy idén sem Perencz Béla lesz a hős, hanem helyette hívják a különböző külföldi hírességeket. Idén úgy látom, hogy eléggé az utolsó pillanatban cserélték le azt, aki a tavalyi másodszereposztásban volt (német vendég), nem szerettem a játékát - talán mert a másikat annyira nagyon - így most örömmel üdvözlöm a cserét.

Mi a pénteki előadást nézzük Vilmával, aztán meglátjuk, hogy újrázunk, vagy sem. Nyilván igen, de két hétre előre még nem látunk mindent biztosan.

Kezdődnek az Aidák, a Pillangók is nemsokára...

Mi van, ha az ember a régi álmát be szeretné teljesíteni és nem sikerül?

Jelenleg úgy érzem, semmi különös.

Legalább húsz éve  tervezem, hogy ha addig élek is, elmegyek a MET-be, a milánói Scalába és a bécsi Operába. Ebből annyi jött össze, hogy 1994-ben sikerült a MET-ben Placido Domingót az Othelloban látni. Mindössze 4 órán át vártunk arra, hogy valaki eladjon egy olcsó jegyet. A másik két helyszín felkeresésére olyan nagy erőfeszítést nem tettem eddig - ma viszont legalább odamentem a Staatsoper épületéhez 17.40-re. Mint utólag kiderült, éppen ekkor, azaz 80 perccel a mindenkori kezdés előtt árulják az állójegyeket. A normális jegyek hónapokkal előre elkeltek, viszont jegyüzérek a kb száz eurós jegyeket 380-ért árulták. (A kiírás szerint 190 euró lett volna a legdrágább,) Tehát venni tudtunk volna, ha rászánunk egy jegyre majdnem 120 ezer forintot. NEM szántunk rá.

Az állójegyek viszont 3 illetve 4 euróba kerülnek (karzat ill. földszint), és 350 hely van összesen. Úgy látszott, hogy legalább fél órával korábban kellett volna menni, mert előttünk fogyott el éppen. Ahogy megtudtam, ez nagyon szokatlan. A mai napon ez nem az operának (Anyegin), hanem a főszereplő szoprán énekesnőnek, a MET-ben is gyakori vendég Anna Netrebkónak köszönhető. Ezt én otthon is felmértem, de a rossz időre való tekintettel azt hittem, hogy időben vagyunk. Hát nem. A kudarc után mintegy háromnegyed órán át nézegettük el a pénztárnál a feliratokat tartó ("I buy 1 ticket") kiöltözött embereket. Mindössze két szerencsés volt, akik kezdés előtt 2 perccel szó nélkül leperkáltak 150-150 eurót egy-egy jegyért. Pesten sokkal nagyobb szokott lenni a mozgás, a tavalyi Flores-fellépés alkalmával legalább 10-15 ilyen tranzakció bonyolódott le.  

Az Opera előterében mászkálva (a ruhatár díjtalan!) megállapítottam, hogy ez kétségtelenül sokkal nagyobb lehet, viszont korántsem olyan szép, mint a mienk. (Savanyú a szőlő.)

A mai előadást kivetítették a színház oldalára erősített óriási képernyőre. Pesten ehhez le kellett szeptemberben állítani az Andrássy út forgalmát (Hunyadi László volt, ha néhányan emlékeztek).Itt Bécsben ez gyakorlat, a műsorban is benne van, hogy mely előadásokat vetítenek ki, hiszen van ennyi hely oldalt az Opera melletti téren. Az autók zaja belezavar a kinti élménybe, ill. néhány csipszet rágó túrista és dohányzó pasi úgyszintén. Kicsit szemerkél az eső, vizesek a székek és beszélgetnek páran. Ez lenne az ingyenes megtekintésre az alaphangulat. 

Mi nem hagytuk magunkat, és belenéztünk. Ha valaki azt hiszi, hogy az énekesi teljesítmények megítélése egyáltalán felmerült bennem, téved. Erre a körülmények alkalmatlanok, és alapból feltételezem a bécsi opera vezetőségéről, hogy meggondolja, hogy milyen hangokat enged a színpadra. Valóban szépen énekelnek, nem is kérdéses. Az előadás színházi minőségének ( elsősorban a rendezés és a színészi játék) nagyrészt alkalmas ez a nézőpont is, jól látszik, hogy mi van a színpadon. Mellesleg: hát nem kizárólag DVD-re rögzített előadások alapján ítélték úgy a döntési pozícióban lévő emberek, hogy Alföldi Róbert színháza nem elég ütős? Fel nem merült, hogy a Nemzetibe élő előadásra bemenjenek. Minthogy mi nem jutottunk be, most ugyanígy a felvétel alapján tudtunk benyomásokat rögzíteni. 

Összességében még inkább úgy éreztem most, hogy milyen kiváló Anyegin-rendezésünk van nekünk otthon. Mennyivel jobban ki volt dolgozva a kezdés, árnyalatabbak és kifejezőbbek az emberi kapcsolatok és ami a fő: a Pavol Remenár-Frankó Tünde páros nemcsak elénekelte a két főszerepet, de ráadásul megszületett köztük a kapcsolat is, ahogy eddig három bejegyzésben is ezt már méltattam. Most, a világsztárt és partnerét nézve nem láttam mást, mint két nagy énekest, akik együtt lépnek fel egy előadásban. A lényeg marad ki az előadásból, úgy tűnik. Az opera így viszont akkor sem teljes, ha zeneileg egészen tökéletes a produkció.

Anna Netrebko hangja valóban gyönyörű, minden zavaró körülmény ellenére az. Viszont ráadtak egy kihívó ruhát, ujjatlan, nagy kivágás, fekete alapon élénk foltokkal. Egy töltött galambra vagy még inkább Pécsi Ildikóra (az Aranyemberből) emlékeztet. Valószínűleg erotikus jelenség, de Tatjána az én elképzeléseim szerint egy ártatlan, félénk leány. Az előadás elején a Cosmopolitant lapozgató Olga és Tatjana kettősét nézve úgy éreztem, hogy mintha némileg félrevitte volna a rendezőt a modernizálás gondolata. Ott a szövegben, hogy Tatjana egy komoly lány, visszahúzódó. Nem kacérkodik. Az, hogy a 26 éves Anyegin miért hatvan és fehér hajú, hagyjuk. Nyilván csak a hang volt a fontos. De a kapcsolat nem születhet meg, a varázsos és évekig tartó szerelmet nem hihetjük el ennek a két embernek. Lehet, hogyha 380 eurót kifizetek, akkor lelkesebb lennék, meggyőztem volna magam, de hát ez nem következett be.

Miután  lemértem az első jelenetek alapján,hogy ez nem az én előadásom, megállapítottam, hogy szerencsés ember vagyok, hogy ezt legalább nem kellett végigállnom, főleg az után, hogy láttam egy minden igényt kielégítőt már idén. Viszont annál nagyobb várakozással gondolok arra, hogy hátha ennél a mainál érdekesebb lesz a jövő pénteki Pozsonyban. Abban van egy jó Anyegin, ami már jó kiindulási pont...

Utójáték: elhoztam a színházból a májusi műsort is. Lesz Ezred lánya, Bolygó Hollandi és RING is, természetesen nem egymást követő napokon, hanem tíz napon belül. Mindössze négyszer kellene Bécsbe utazni, hogy megnézhessem... Viszont nem akármilyen szereplőkkel látható. Ha valamelyikőtöknek van erre esélye, akkor próbálkozzatok. Mivel csak 1-1 előadás lesz a Ringből, minimum a kezdés előtt 3 órával kell a sorba beállni - kalkuláljátok bele.

Most kivételesen az első blogbejegyzésemet (a főpróba utánit) meghagyva kiegészítem a mai előadás hozadékával. Ha netán valamelyikőtök már ezt olvasta, akkor lapozzon előre, ott lesz a mai előadás tanulsága is.

ELSŐ LÁTÁSRA: 2012. október 4.

Az Örkény Színházban életében először rendezett Mohácsi János, aki ezúttal Szigligeti Ede Liliomfiját vette bonckése alá. A szerző valószínűleg hetek óta pörög a sírjában, mert míg nemrég Csiky Gergely Buborékokja apró betoldásokkal megúszta és a mű alapkoncepcióján, üzenetén nem változtattak - jelen esetben gyökeres változásokat tapasztalhatunk, az egész mű szemlélete is más lett, nem pusztán néhány új nyelvi poént építettek bele. Úgy érzem, hogy Mohácsi ezzel sokkal többet tudott kezdeni, vagy még inkább: partnerei voltak a színészek és jobban inspirálták őt, mint a kecskeméti társulat. Egy kifejezetten szórakoztató előadás jött létre, a megszokott kaposvári zenészekkel, Mohácsi állandó munkatársaival. Egészen biztosan élvezték a próbát és élvezik a zenés-táncos előadást a résztvevők. Az egyik kulcsmotívum lehet: a politikai beszédekből (lsd. az Új Színház kapcsán elhangzottak) jól ismert fordulat: a cél a nemzeti kultúra ápolása.

Szigligeti idejében a magyar nyelvű színjátszásnak valóban kulcsszerepe volt, a német színház ellenében kellett egy magyar nyelvűt megalapítani, így a XIX. század színészei részben úttörőknek számítanak és sokan romantikus lelkesedéssel vették őket körül. Mohácsi szerint ez a helyzet már nem így van. (Ki hinné?)

Van mondanivalója Mohácsinak a kultúra ápolásáról és a színészek helyzetéről. Nem kicsit ironizál a rendező, amikor  végig Mozart operájának, a Don Giovanninak  zenéjét használja, amit kis átalakítással  (!) a zenei vezető alkalmassá tett csárdás táncolására. Ez a motívum többször előjön (négyszer is, mindig hangsúlyos részein az előadásnak) - legyen nektek mindenáron magyar a kultúra. Ha ez kell, ez is megoldható - válaszolja a politikának a színház.

(A magyarság kérdése és a reflektálás a magyar nemzeti hagyományokra szinte azonos módon, a Hősök tere angyal szobrának bevetítésével megjelenik az Angyalok Amerikában és a Csokonai Lili előadásban is. Nagyon magas labdákat kapnak a színházak a napi politikai események kapcsán, ezeket mind beépítik a művekbe.  A színház tükör - nem szabadulhatunk a külvilágtól bent sem.)

A színészek életét, érzelmeit nem idealizálja Mohácsi, ebben gyökeresen megváltoztatja az eredeti darabot. A színészek mind megbízhatatlan, link alakok. Nincs pénzük és szerezni akarnak - ez az, ami mozgatja őket. Liliomfi szerelmes Mariskába - eredetileg. Jelenleg lehet, hogy szintén az, de Mariska itt pusztán egy eleme egy sorozatnak, hiszen Liliomfi egy Don Giovanni, skalpvadász. Az udvarlás pedig lehetőség bizonyos színházi jelenetek gyakorlására.

Az előadás nagy nyeresége, hogy Mohácsi (nyilván a társulatra tekintettel, praktikus okokból) több pótszereplőt is beleírt.

Ezt a link-Liliomfi koncepciót nagyban erősíti egy Róza nevű szereplő beiktatása. A név nyilván a Rómeó és Júliából jöhetett,amit az eredeti darabban próbál Liliomfi társulata. Bízom benne, hogy emlékeztek erre a megemlített lányra, akibe Rómeó őrülten szerelmes, amíg meg nem pillantja Júliát. Ahogy meglátja Júliát, azonnal elfelejti. Róza az a lány, akit Liliomfi legutoljára csábított el és vitt el magával színésznek. Rózának asszisztálnia kell az egész udvarlási folyamathoz, így Liliomfi udvarlásának őszintesége a néző számára erősen kétségessé válik. Szandtner Anna fájdalmas vágyakozása Liliomfi iránt számomra az egész előadás legértékesebb mozzanata.

Több más változtatás is az új alapkoncepció  megerősítését szolgálja - felfogható ez az előadás a színház ars poeticájának is: "ne vegyetek komolyan minket, mi csak a jegybevételért dolgozunk és komolytalan, léha emberek vagyunk". 

(Hátha ezzel a politikusok figyelme is másfelé terelődik és nem foglalkoznak a színházzal többet....)

Egy kifejezetten könnyed, szórakoztató előadás jött létre, amely néha mintha szétesőben lenne a beleírt poénoktól (Gálffi magánszáma különösen hatásos volt - nyílt színi tapsot alig láttam az Örkényben eddig, ilyen hosszút pedig soha), de mégsem esik szét. Ez a rövidebb Mohácsi előadások közé tartozik, nem sokkal tíz után vége is van. Nem érzékeltem az idő múlását.

Kifejezetten szórakoztató előadás ez, Vilmát is vittem, akinek még nálam is jobban tetszett, bár egyes poénokat (felnőtt közönségnek szánt előadás ez!) szerencsére nem értett - de ez nem zavarta annyira. Nem olyan fajsúlyos, és egy percig sem megrendítő. Közelében sincs az Egyszer élünknek, vagy a korábbi kaposvári Mohácsi-rendezéseknek. Egészen azt érzem, mintha Mohácsi is legyintene, ahogy anno Shakespeare is legyintett az Ahogy tetszikkel - látszólag beáll a sorba és megrendelésre dolgozik.

Így is érdemes megnézni, több fejjel kiemelkedik a mezőnyből Gállfi, Törőcsik Franciska, Polgár Csaba, Máthé Zsolt, Für Anikó, Csuja Imre és a többiek játéka miatt is.

A korábbi évadban több előadás is hangsúlyozta az színházszerűséget, mintha a néző figyelmét külön felhívták volna arra, hogy "vigyázat csalunk". A "ne menj már megint a falon át" és hasonló be- és kiszólások mellett, jelen esetben a jelmez a legjobb példa erre: a színészeken egyszerű vászonruhák vannak, amelyekre rá van festve a XIX. századra hajazó ruha rajza. Hol van itt pénz eredeti bársonyra, selyemre és öltönyökre? (Tavaly az Arabellában volt erre forrás - de minek?)

MÁSODIK NÉZÉS - 2011. április 11.

A tegnapi katasztrófa (lsd. Bombaüzlet?!) után erős kétségeket éreztem, hogy muszáj-e színházba mennem ma is. Mivel tegnap iskolai osztályt vihettünk el az Örkény ifjúsági programjára, kíváncsi voltam, hogy hat rájuk az előadás, és ehhez úgy éreztem, hogy nekem is ugyanazt az előadást kell látnom, nem beszélhetjük meg úgy az egészet, hogy én egy más állapotban láttam (főpróba, az előkészületi időszak végén egészen eltérő is lehet egy darab, mint a kiforrott változatban).

Jelentem: az előadás is változott, úgy érzem, hogy valóban összeérett a várakozásoknak megfelelően. Természetesen a váratlan elemek már megszokottá váltak, volt amire számítottam, de az előadás végén Epres Attila (azaz az öreg Svarc) bejelentése, hogy vásárolt egy kőszínházat a társulattal együtt és azt viszont nem Liliomfivel (a  korábbi sztárral) képzeli el, most is hatott. Ez a poén és  számos más mozzanat is számomra ma az előadásnak a színházról szóló témáját erősítette fel. Mintha az egész, amely sok mindenről szól és szólhatna (akár a férfi-nő viszony, a házasság megítélése is fontos kérdés benne), de mintha alapvetően mégiscsak arról vallana, hogy milyen is a színész, milyen a színházi létezés. Ott a tükör, amely karikírozva mutat. Színházban vagyunk, színészek és civilek alakoskodnak kisebb-nagyobb sikerrel. Az megjegyzendő, hogy a legsikeresebb jelenet továbbra is Gálffié, aki ma is nyílt színi tapsot arat a fenyőmacskák meggyilkolásának szomorú történetével. Ő pedig egy orvosprofesszor lenne az előadásban, nem színész.

A színészek azok, akik a való élet minden lehetőségét arra használják fel, hogy imporvizáljanak, a színházi repertoárjukban bevált klisséiket hasznosítsák. Számomra a mai előadás legemlékezetesebb pillanata majdnem a legvégén volt, amikor Polgár Csaba és Szandtner Anna állnak a színpad közepén, bejön a fogadós és még ketten. Egy pillanatig nem történik semmi, teljes a bizonytalanság. Kik ők most? Volt Liliomfi már gróf, ifjú Svarc, Gyuri pincér és persze önmaga. Most ki? Ő sem tudja, hogy miként töltse ki a keretet. Végül egy teljes marhaságot talál ki: Mátyás király lesz álruhában. A civilek bármit elhisznek, ahogy a cimbalmosból Petőfit csináltak, most Liliomfit Mátyásként is elfogadják. Ezen persze a színész is meglepődik - ezt a sikert mégsem remélte. Az viszont kérdéses, hogy maradt-e valami a saját egyéniségéből.

Egészen eddig a pontig minden alkalommal gyorsan reagált Liliomfi, megragadta a kínálkozó lehetőséget. Mintha az élet másra nem is lenne jó, csupán játékra. Amikor Rózával grófi párt alakítanak, Róza előtte lánykérést követel. Liliomfi pillanatnyi gondolkodás nélkül egy hiteles, megható, valódi érzelmeket sejtető eljegyzést produkál. A későbbi saját eljegyzése a vágyott Mariskával fakó lesz ezek után. A színház valódibb és hihetőbb és fontosabb, mint az élet. Ezért érdemes csinálni. Ez a játékosság, a színpadéhség az, ami jellemzi Mohácsi színészeit, akik emellett persze rengeteg hibával rendelkeznek. Hazudnak, szórják a pénzt, csapodárak, isznak, nem hűségesek, de minden gondolatuk a színház körül forog (amikor nem rostélyosra és csülkös babra vágynak éppen).

Folyt. köv. - az előadás alatt rengeteget jegyzeteltem, de még vívódom, hogy mi az, amire még múlhatatlanul szükség van ebben a bejegyzésben...