Címkék: Örkény Színház Bagossy László Debreczeny Csaba Mácsai Pál Csuja Imre Tangó Máthé Zsolt Szandtner Anna Für Anikó Pogány Judit
Szólj hozzá!
Amikor megláttam a Súgóban, hogy Molnár Ferenc: Józsi, egészen elképedtem. Eddig abban a hitben voltam, hogy viszonylag jól ismerem a szerző életművét, olvastam minden darabját - erre jön ez a hír. Molnár írt néhány lazán összekapcsolható jelenetet, amelynek a főhőse egy igazán gonosz gyerek, aki mindent megtesz, hogy a környezetének rossz legyen. A Pinceszínházban létrehozott kétszer 50 perces mű alapjául ezek a jelenetek szolgálnak, de a dramaturg Góczán Judit hozzátétele sokkal jelentősebb annál, hogy említés nélkül hagyjuk. A jelenetek közé korabeli lapok cikkeit, gyermeknevelési tanácsait iktatta be átkötő szövegként.Természetesen sokkal több is kiderül ebből az új Molnár darabból, nem csak Józsika elvetemültsége. A fiú legföbb bűne a túlzásba vitt őszinteség, ami szépen ütközik az álszent környezet reakcióival. (Ha valakit a szöveg érdekel a Szabó Ervin könyvtárban van egy 1928-as Franklin kiadó által megjelentetett kötet, abból a jelenetek többsége hozzáférhető.)
Az előadás egy már nem EU-konform játszótér díszletében bonyolódik. Ez a tér hol alkalmasnak tűnik a cselekmények színtereként, máskor pedig az az érzésünk, hogy zavaró. Amikor ennyire karakteres a díszlet, önmagában jelképes érvénnyel bíró, akkor nem árt, ha minél több jelenetben érzi a néző, hogy ez a döntés valóban indokolt volt. Benyomásaim szerint jóval többször is kihasználhatóak lettek volna a játszótér eszközei az egyes jelenetek során, néhány játék csak dísznek volt kitéve, erősen úgy tűnt.
Az előadás kétségtelenül a színészekre épít elsősorban, Valló Péter nem is igen szokta magát különösebben ráerőltetni az előadásokra, színháza inkább irányítja a figyelmet a szereplőkre, mint a rendezői koncepcióra. Nem "rendezői színház" az, amit művel. Hálás szerepeket kínál a színészeknek. A főszereplő kisfiút még véletlenül sem osztja egy hamvas főiskolásra, bár lennének tippjeim, hogy kik lettek volna nagyszerűek ebben a szerepben. Gyabronka József lesz az előadás Józsija. Egyetlen mozdulatában sem mímeli a fiúcskát, nem próbálja a szerepet infantilizálni. Gügyögnek néha hozzá élen a dadával (Zsurzs Kati), a felnőttek úgy viselkednek vele, mintha egy valódi rossz gyerek állna a színpadon. Gyabronka komolyan veszi magát, ellenségesen áll a világhoz, amely taszítja - ezen viszont nincs mit csodálkoznunk. Egészen természetes a felvázolt körülmények között.
Jó partnerei vannak. Számomra a legemlékezetesebb jelenet az, amelyben a jellemzően Józsi apját alakító Marton Róbert kivételesen egy halálosan beteg osztálytársat játszik, akitől Józsi egy "gömbölyű réz bigyót" akar elkérni. Hirtling István pedig több kisebb karakter mellett szórakoztatóan adja a narrátort is, olvassa rendre az újságcikkeket. Nagyon neki való ez a korszak, természetesen áll rajta a jelmez, mintha rá öntötték volna.
Őt és Pálfi Katát látva ismét az Új Színház társulatának felbomlása jutott eszembe, örültem, hogy méltó színészi helyzetben vannak megint.
Az előadás azoknak való, akik általában szeretik a két világháború közötti korszak milliőjét ábrázoló "polgári" darabokat, élvezik Molnár Ferenc színházát és kíváncsiak erre a nem szokványos arcára is, kedvelik az előadásban részt vevő színészeket, eljárnak a Radnótiba és megnéznék Vallót, amint házon kívül alkot, de Veszprémbe már nem tudnak eljutni. lletve, akik szeretik a Pinceszínház intim terét, ahol szinte karnyújtásnyira vannak a színészek.
Ha a fenti tényezők közül egy is fennáll, akkor nem jár rosszul az, aki a Józsira elvetődik, amely szépen beilleszkedik a színház reperoárjába. A tavalyi előadások közül még mindig megy a Bányavirág és a "Hát hogy szeret maga engem?" - ez utóbbi Krúdyról szóló előadás, ami nekem különösen tetszett 2011 őszén. (Zárt körben írtam róla, még odáig nem jutottam el a régi feljegyzések átírásával. Előbb-utóbb az is fent lesz, remélem, hogy hamarabb, mint ahogy az előadást leveszik a repertoárról.)
Májusi Józsi-időpontok: 5, 10, 26
Címkék: Valló Péter Gyabronka József Pinceszínház Molnár Ferenc Józsi Hirtling István Góczán Judit Marton Róbert Pálfi Katalin
Szólj hozzá!
Tegnap este ismét monszun-jellegű eső szakadt rám, miközben jegy és foglalás nélkül rohantam a Szkénébe. A körülmények ilyetén alakulását kifejezetten jó jelnek vettem, ugyanígy érkeztem Az Őrült, az Orvos... előadására nagyszombaton. Akkor és most is érdemes volt összeázni kétszer is.
Az eső tehát adott volt az est sikeréhez, viszont egészen meglepett, hogy az idei évadban most először kitűzött és egyébként hároméves előadásra (bemutatva: 2010. márc. 29.) maradt még négy (!) eladatlan jegy. Rendszerint 10-15 ember vár még pótszékre, annyira tele van a Szkéné a Pintér-előadásokon. Biztos vagyok abban, hogy mindenki evidenciának veszi azt, hogy túltelített a nézőtér és utolsó percben meg sem próbálják a bejutást. Pedig érdemes odatelefonálni a társulat szervezőjének, Bendák Mónikának, ha valaki megfontoltabb és nem indulna el szervezés nélkül. Az előadások (most már hétről tudok együttesen nyilatkozni) gondolatébresztőek, szórakoztatóak és a mai világról szólnak. Nem üres két óra az, amit valaki a Szkéné színházban eltölt. Ez általánosságban is igaz, a többi társulat produkciói is hasonló célkitűzéssel és igényességgel születnek - éppen ez a jó, hogy bár egy befogadó színházról van szó, a szemlélete mégis nagy vonalakban egységesnek mondható, az előadások formanyelve az, ami lényegesen eltér egymástól.
A Szutyok c. előadás két óra, egy részben. A cselekmény meglehetősen bizarr, de ha részleteire bontanánk, akkor megállapíthatnánk, hogy mindenki ismer hasonló történeteket. Vannak a környezetünkben olyanok, akiknek a sokadik lombik kísérletre sikerült vagy nem sikerült saját gyerekhez jutni. A jóval fiatalabb nőért a családjukat elhagyó férfiak, az állami gondozásban senyvedő gyerekek, az elnéptelenedő falvak, sőt még amatőr színjátszókörök is léteznek országszerte. Ebben az előadásban, ahogy Pintér Béla más darabjaiban is az az izgalmas, ahogy ezeket a valóságdarabokat összerakja és egy egységes történetet, életsorsokat formál belőlük. Jellemzően egy hőst vagy egy családot emel a középpontba. Most egy pár szétesésének vagyunk a tanúi. A történet tragédia persze, mint ahogy szinte mindig az, de a népzenei kíséret és a számtalan komikus elem miatt elviselhetőbb (ebben mintha azért kicsivel kevesebb lett volna, mint az általam legutóbb látott és ezt "történetileg" követő Tündöklő középszerben (2010. dec. 19.) Nem marad így sem el a szembenézés, de annyi humort még Pintér Béla sem tud előcsiholni, amennyi ahhoz kell, hogy Rózsinak, a szélsőjobboldalivá váló volt állami gondozott sorsának alakulását valóban komédiának vegyük és felhőtlenül szórakozzunk. Ebben az előadásban is megjelennek a falusi amatőr színjátszókör kapcsán a saját művészetükre tett önironikus utalások. Beépül a Szkéné volt vezetője, Regős János nevével és figurájával együtt zsűrielnökként, egészen úgy, mintha egy kabaréból lépne elénk. (Az ilyen utalások megértéséhez kellene a társulat életének jobb ismerete. A közönség jelentős részének egészen biztos, hogy a név nem mond semmit.) Pintér Béláékat már egyre kevésbé merik "leamatőrözni", de azért ez meg-megtörténik. Nyilvánvaló, hogy részben ezek a megjegyzések és a társulaton belüli feszültségek kihatottak a produkció megszületésére. De ennyi nyilván nem volt elég a problémák kitárgyalására, a Tündöklő középszer története már kifejezetten a társulati létezést állítja a középpontba.
A színészek most is nagyon egységes csapatként működnek, éppen ezért nehéz valakit kiemelni. Ebben az előadásban a rendező ismét azokat a szerepeket osztotta magára, amelyek a megmutatott közösségen kívül állnak. Pintér Béla tehát a Napistenként megjelenített orvos, köpenye palástban végződik és roppant hatásosan jeleníti meg akár az ember sorsa felett álló végzetet is. Ő a zsűrielnök és a rendőr is. Minden szerepében a hatalom képviselője. Hálásak ezek a szerepek, de mégis másodlagosak. A fejgép a házaspár sorsára irányul. Friedenthal Zoltán és Szalontay Tünde kettőse pontosan megmutatja már az első perctől, hogy egy kihűlt és halálra ítélt kapcsolat végóráit szemléljük. Ami megtörtént, megtörtént volna mindenképp, csak más körülmények között. Ami viszont Szamosi Zsófia által játszott Rózsival és Rózsiban játszódott le, az nem lett volna szükségszerű. Belőle akár jóravaló polgárt is lehetett volna nevelni, ha valaki rászánja az időt és a szeretetet. De mi van azzal, akit kevésbé szeretnek? Hová jut?
És hogyan jutnak tévútra a fiatalok? Mi a magyarázat erre? Milyen hatások érik őket? Az előadás kapcsán ezek azok a kérdések, amelyekkel érdemes lenne foglalkozni.
Rózsinak Szutyok a gúnyneve, de ez a megjelölés sokkal inkább ráillik arra a társadalomra, a környezetre, amelyben benne él(ünk). A színpad viszont, mint ahogy az a Pintér előadásoknál megszokott: tiszta és áttekinthető marad. Fapadló, belőle kisarjadni tudó búzaszálakkal, egy-egy szék, majd egy kemence. Szeméthalmok nem képződnek, a színészeket nem borítja el a szutyok. Felmutatják külsődleges eszközök nélkül is. És nem csak ebben az egy előadásban.
Az előadás ma is látható még a Szkénében, este 8-tól, ráadásul angol felirattal.
További friss információ (máj. 3.): Az Átriumban tartott Pintér Bélákra (Soha vissza nem térő, Parasztopera) vannak még jegyek, egszerűen megvehetők az Átrium honlapján keresztül. A Szkénében viszont a júniusi Árva Csillagokra (jún. 6.,7.,8.) és a 42. hétre van már csak hely (jún. 14.,15.)! Magányos farkasok azért megpróbálhatják a többit is, csak időben kell jelentkezni a várólistára és minden rendben lesz.
Címkék: Szkéné Pintér Béla Thuróczy Szabolcs Szutyok Szalontay Tünde Szamosi Zsófia Friedenthal Zoltán
Szólj hozzá!
Az április 7-én beharangozott Zsótér-előadás ma valóban itt járt Pesten, a Marczibányi téren.
(Eredeti előadásról hosszas beszámoló itt.) Miután a legutóbb, kevesebb mint egy hónapja kimerítően írtam róla és az továbbra is olvasható, most itt le is zárhatnám a történetet. Odamentünk 15-en e bolog olvasói közül a Marczira, ez is valami egy minőségi művész-előadás esetén. Egyébként a színpadra helyezett nézőtér elég szépen tele volt, nagyrészt Zsótér-színészekkel, kritikusokkal és egyéb megszállottan színházba járó egyedekkel. Nem túl sok mezei néző volt jelen.
Az, hogy egy előadásnál mennyire számítanak a körülmények, nyilvánvaló - de az Edward esetén ezek látványosan meg is mutatkoztak.
Először: Kecskeméten félház volt, a színészeknek megszokott tér, semmi különös - egy kedd estén. Zsótér maga azt nem nézte. Szakadt az eső, amely olyannyira behallatszott, hogy úgy véltem, hogy hozzátartozik az előadáshoz. (Zene nem kíséri az előadást.)
Ma: az eső csak jóval később kezdett szakadni, még napsütésben kezdődött el. A szakmai és népes közönség derűssé varázsolta a hangulatot, Zsótér is jókedvűen, látnivalóan szeretettel nézte a színészeit. A közönség pedig drukkolt nekik, többet nevettek és az előadás jóval kevésbé volt komor, mint Kecskeméten. A színészek sokkal oldottabban játszottak, érezhető volt ezen a téren is a különbség.
Ennél jóval jelentősebb volt a befogadó helyszín eltérőségéből fakadó különbség. A kecskeméti stúdió fekete dobozából átkerültek a Marczi nézőterének közepére a színészek. Mi ültünk a színpadon, a lábunk előtt játszottak és mögöttük ott volt meghagyva a nézőtér fele, vörösbársony rendezett széksorok - egy fekete falak helyett. Ez lényegi különbség, kihat a hangulatra. Kiemeli az előadás színházszerűségét. Brecht sajátja az elidegenítés, Zsótér a helyszínre adaptálta a korábbi rendezést - az épp nem játszó színészek sokszor szemben ülnek velünk és saját történetükben nézőként is részt vesznek. Persze, a fekete fal előtti párkányon is ültek a színészek Kecskeméten, de ez most mégis másként érvényesül - mert színházi székeken ülnek, aminek akkor is van jelentése, ha esetleg ez nem volt a rendezői szándék része.
Zsótér a kecskeméti stúdió négy oszlopát nem tudta áthozni, helyettük oszlop-imitációt használ - amelyek lényegében a rájuk szerelt neoncsövek miatt kellenek. Ez az egy pont, amellyel nem tudtam egyet érteni. Lehetséges, hogy túlságosan is a nézőtér szélén vannak a Marczi oszlopai, az is lehet, hogy nem lehetett technikai okokból rájuk illeszteni a világítást - de ez az egyébként kellemesen üres teret, amely elég otthonos és jól bejátszhatónak bizonyult, megbontotta. Amíg Kecskeméten az oszlopok az épület részét képezték, itt felesleges elemnek tűntek. Persze lehet, hogy ez volt a cél.
Ha valaki még érdeklődik az előadás iránt, ne keseredjen el, újra jönni fog szeptemberben és én erről ismét hírt adok.
Addig lehet Zsótért nézni, vasárnap lesz a Don Juan bemutatója a Maladype társulatával. (Annak az előadásnak a főszereplője, Orosz Ákos is nézte ezt a mai előadást.)
Címkék: Kecskemét Zsótér Sándor Marczibányi Tér
Szólj hozzá!
Egy színésznő pályáján nem rövid egy 12 éves periódus. De az első tizenkét év különösen meghatározó, minden eldől lényegében. Aki ez alatt nem fut be, az nem lesz igazán híres és elismert, az igazán jó szerepek pedig 35 fölött már megritkulnak, eljön a szerepkör váltás ideje is. A legtöbben ebben az időszakban már nem játszanak hősnőket, hanem átkerülnek a karakater-szerepek megformálói közé. (A többség persze elhagyja a pályát, vagy a perifériára sodródik.)
Hogy jön ez az eszmefuttatás ide?
Fullajtár Andreát egy főiskolai (azaz egyetemi) vizsgaelőadásban láttam először. A Patkányokban. Első nézésre azonnal világos volt, hogy abban az osztályban hemzsegnek az átlagosnál jelentősebb tehetségű színésznők, akik később többen is a Katonába szerződtek. (Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka még akikre elsősorban gondolok.) Andrea talán közülük is kiemelkedett, nagyon más volt. A nulladik pillanattól kortársainál jóval érettebbnek tűnt. Egyetlen percig sem jutott eszembe róla, hogy itt egy kis hamvas kezdő színésznő. Kész volt az életre, a pályára. Úgy éreztem ránézve, hogy nekem ennyi élettapasztalatom sosem lesz, mint amit ő már addigra összeszedett és beépített az alakításaiba.
A "Csendet akarok" Csalog Zsolt szociográfiája alapján készült és egy valóban létező hajléktalan nő életét meséli el egy órában. Még nem volt Andrea kezében a diploma, amikor színre került a produkció, amelynek azonnal híre ment. Nekem valami miatt nem volt jó az időpont és nem néztem meg, viszont napokon belül megvettem a könyvet és elolvastam. Elképzeltem Andreát a szerepben és ennyiben maradtam. Azóta azt hiszem, hogy két előadást leszámítva, minden szerepében láttam őt. Ezt a kettőt is (Minden ötödik órában, Átrium - múlt havi bemutató, ill. Nordost - Kamra, ez kb két éves) sürgősen tervezem pótolni.
Andrea hatalmas szakmai sikert aratott ezzel a monodrámával, neve lett, színészkollégák is emlegették (Molnár Piroska az egyik legnagyobb ígéretnek tartotta már harmadévesen ). Egy idő után levették az előadást, de tavaly egy fesztivál miatt Zsámbéki Gábor ötletére felújították. Havonta egy, néha két alkalommal látható. Legközelebb a Színházak Éjszakája keretében nézhető, a Kamrában.
Én a múlt péntek esti időpontot választottam ki, amikor történetesen sok színházi kritikus is mozgott a Ferenciek tere tájékán, a Mártírok premierjére mentek a Kamrába. Öt ismerősömet szólítottam meg és furcsa mód kiderült, hogy természetesen mind tud az előadásról, de egyikük sem látta - se 12 éve, se mostanában. (Részben megnyugodott a lelkiismeretem, nem csak én bénáztam ilyen hosszan, más is lemarad fontos előadásokról. Szakmabeliek is. Én azt gondolom, hogy Fullajtár Andrea van olyan igazán jó és "jelentős" színész, hogy ne legyen megkerülhető az egyszemélyes színháza. Ennél nincs nehezebb egy színésznek, lekötni 70 embert egy órára egyedül, az nem kis feladat. És méltó a feladathoz.)
Az előadás nem egészen volt monodráma. Háttal ugyan, de egy másik színész (Nagy Viktor) asszisztált, ült a padon és csak néhány rezzenéssel reagált, egyszer volt egy nagyobb gesztusa. A társ jelenlétének van súlya, ez is jelzi, hogy nem egy elszigetelt problémáról van szó, hanem több embert is érintő kérdésről. Ugyanakkor némi reményt is ad, mert egészen mégsincs egyedül a hősünk.
Az előadás keletkezésének idején volt egy Molnár Piroska monodráma is, a Lotte, amelyhez szintén asszisztált egy kaposvári színészkolléga - a sarokban ülő férjként. Hogy ez hatott-e esetleg a Csendet akarok megszületésére is, nem tudom. Minthogy egy Zsámbéki-rendezésben ritkán van valami öncélúan, bízhatunk benne, hogy fontos ez a "még egy néma szereplő" a színpadon.
Ha ezt leszámítjuk, Andrea egészen egyedül tartja fenn a figyelmet és egy 42 éves, eredetileg miskolci, három gyerekétől kényszerűen elszakadt hajléktalan, Etelka életének fontosabb epizódjait némileg csapongó sorrendben meséli el. Életszerűen. A figyelmünket a szerző, vagy a rendezés a színésznő eszköztelen játéka által arra hívja fel, hogy a sztereotípiákkal ellentétben biztosan sokan vannak olyanok, akik önhibájukon kívül csúsztak le és akiket a szociális háló sem tartott meg. Ez lenne az előadás célja, hogy egy sorsot közelebb hozzon. Ez meg is valósul, mert élővé válik a szereplő. Valószínű, hogy az a nő, aki mindezt átélte, ilyen hatásosan nem is lenne képes a szenvedéseit elénk tárni.
Nagy alakítás ez kétségtelenül, de apró, kevéssé feltűnő eszközökkel. A jelmez és a smink sokat segít persze, de a testtartás már a színészből jön. A nyúlott, több számmal nagyobb drapp színű pulcsi, az agyonmosott kék tréningnadrág, a tornacipő mind átlagos hajléktalanra utal. A smink elcsúfít most, a koszos sebtapasszal leragasztott mutatóujj, amit csak az előadás közepe táján pillantunk meg szintén kifejező. A színésznő alig mozdul meg a széken, végig csak a mesélésre koncentrál - koncentrálunk mi is. Úgy tűnik, mintha az emberek mindennek ellenére, időhiány ide vagy oda, mégis csak szeretnek mások életéről hallani és megérinti őket egy jól elmondott történet, még akkor is, ha nincs hozzá látványos körítés.
Én azt hiszem, hogy Andrea csak úgy a széken, a statisztáló kolléga nélkül is izgalmas előadást csinált volna. Ez is éppen olyan, amilyet jól lehetne iskolákba vinni, foglalkozást vagy beszélgetést szervezni köré. Még nem késő akár egy ilyen verziót is kipróbálni, akármeddig is játszatja a szerepet Fullajtár Andrea, a tehetsége nincs fogytán, és nagyon úgy néz ki, hogy a történet sem fogja elveszíteni az aktualitását. Sajnos.
Címkék: Katona Fullajtár Andrea Zsámbéki Gábor Csendet akarok
Szólj hozzá!
Az előadás nézése közben szinte azonnal az jutott eszembe: ezt az előadást jól össze lehetne kapcsolni egy állatmenhely programjával. Kevesen lehetnek, akikben ne keltené fel annak a vágyát, hogy azonnal beszerezzenek egy macskát.
A Kolibri számos gyermek és ifjúsági előadása többet akar, mint pusztán szórakoztatni. Felhívják a figyelmet valamilyen társadalmi problémára is. Ez az előadás rengeteg zenével és tánccal, kevés díszlettel és jópofa macska jelmezekkel beszél leginkább az utcára tett állatok sanyarú sorsáról, de szól ugyanakkor a magányos emberekről, a szülők által elhanyagolt (nevelőnővel azért felszerelt) gyerekekről is.
Az előadás a 7-10 éves gyerekeknek szól, ők a célközönség. A szerda délelőtti időpontban látott előadáson volt velem együtt négy egyéni néző. A többiek mind általános iskolások voltak, akik csoportosan jelentek meg a tanító nénik vezénylete alatt.Nem is volt szabad hely már, nagyon könnyen megtelik erre az előadásra a színház.
Az előcsarnokban kezdődött az előadás, őszintén szólva kétségeim voltak, hogy lesz-e esély arra, hogy a kezdő jelenetet hallani fogom, annyira zajosak voltak a gyerkőcök. De a harmónika első néhány akkordjára mintegy varázsütésre elcsendesedtek és az egész előadást nagyon feszült figyelemmel követték végig. Aggódtak, amikor aggódni kellett a macskává változott kisfiú kalandjai közben és nevettek, amikor volt poén.
Volt néhány élesebb helyzet is, a magányos idős ember halála elég megrázó, hősünk is többször kerül életveszélybe (lényegében egészen végig abban van). Az előadás gyorsan tovaszökken egyikről másik helyszínre. Talán túl szerteágazó a cselekmény, túl sok a kaland. Annyira azért nem, hogy ne lenne követhető, de én elidőztem volna egy-egy epizódnál hosszabban.
Működik az előadás, viszi a zene és a macskák. Akinek van alsós gyereke ÉS nem tart attól, hogy macskát fog követelni az előadás után, az vigye el a gyereket nyugodtan. Én konfliktuskerülő alkat vagyok, továbbra sem akarok macskát beszerezni a lakásba, így eltitkolom a gyerekeim elől, hogy van ez a darab. Juni egy évig követelte a Pomádét, és persze nem tudtam műsorra tűzni, a "Macska voltam Londonban" után naponta hallgatnám, hogy miért nem viszünk haza mi is egy kóbor macskát. Ezt a kockázatot azért nem merem bevállalni.
Címkék: Novák János Kolibri Színház
Szólj hozzá!
A városban nagyjából egy hónapja létezik egy új kezdeményezés. A "suspended coffee" nemzetközi mozgalom, a részt vevő éttermekben lehet a saját kávé, üdítő, akármi mellé venni még egyet, valaki másnak. A rászoruló, aki arra téved, de épp nincs módja arra, hogy megvegye, kikérheti ezt. Színházak is csatlakoztak, Magyarországon egy hónapja elsőként a Pinceszínház, ahol elő-elő fordul, hogy valaki vesz még egy jegyet és az is, hogy valaki más kikéri. Azért ez nem tömeges jelenség még. Szolnok és az Örkény szinte azonnal átvette, utóbbi helyen ápr.16 óta van erre lehetőség. A Vígszínházban az év elején a "jóembert keresünk" mozgalom is erről szól, keresik azokat, akik csak úgy hajlandóak mások színházba járását - és ezzel persze a színházat is - támogatni.
A mozgalomba bekapcsolódó intézményeket egy kávéscsésze (benne +1 ) jelképezi.
Valószínű, hogy elterjed, mert a színházaknak csak jó, ha minél több jegy fogy el.
Az Örkényben a 2. kategória jegyét fizettetik ki az önkéntesekkel, 2900 Ft-ot.
Címkék: Szolnok Örkény Színház Pinceszínház
Szólj hozzá!
Parti Nagy Lajos új komédiája két részben megy a Szkénében. Kár. Ez az, ami az előadás után elsőként eszembe jutott. Hasonló érzésem volt, mint csütörtökön a Pinceszínházban Molnár Ferenc Józsiján: ha összerántják egy részbe, mernek tömöríteni - üthetett volna nagyobbat. Ha egészen őszinte vagyok és ez a blog nem lehet hiteles úgy, ha épp a véleményemet hagyom ki: a darab üresjáratait muszáj lett volna radikálisan kihagyni. Természetesen tudom, hogy ha valaki megszeret egy szöveget, belefog a munkába, nem lesz kívülálló többet és egy ilyen megkedvelt szöveget nehéz "bántani" - ráadásul az élő nagynevű szerző is tehertétel ilyen esetben. A szerző biztosan elfogult a darabjával. (Nagyon nagy taps volt a végén, nem olyan kelletlen-udvarias. Ebből az azért leszűrhető, hogy a mezei nézők jellemzően élvezték.)
Most kivételesen vártam, nem a főpróbára rohantam oda a még félkész terméket meózni. Az előadás ment a Szkénében, ment Tatabányán, többé-kevésbé kialakult már a tempója.
Két nagy lövéssel indul a cselekmény - érdemes erre felkészülni, ez kellemetlen. Később is - egy gengszter-sztoriról van szó - van némi rohangálás, üvöltözés, ilyesmi. Nem mondom, hogy ezek a megoldások, hőzöngések idegenek a darabtól, de egy ilyen kis színházban kevesebb is bőven elég a hatás eléréséhez. Lehet, hogy ezek az erősebb gesztusok egy nagyobb tatabányai nézőtérre lettek tervezve. (A kidolgozott díszlet nem születhetett volna meg a kőszínházi partner nélkül - először szokatlan is volt. A Szkénében ilyen jellegű épített díszlet nem túl gyakori. Ez egész biztosan a forráshiányra vezethető vissza. )
A történet nem túl bonyolult - egy maffiózó (Poldi) által üzemeltetett 4 tagú behajtó cég egymillió eurót hoz el egy fitness klubból, majd felgyújtja. Ezek után elfelejtenek visszamenni a megbízóhoz, ehelyett egy eldugott falu lerobbant kastályszállójában kívánnak új egzisztenciát építeni, hiszen Poldi úgysem talál rájuk.... A részleteket, a poénokat nem lövöm le. Amit eddig leírtam az öt percen belül mindenképp kiderül, az előadás viszont kétszer egy óra.
Mi miatt érdemes megnézni?
Én egyértelműen a színészekre voltam kíváncsi, elsősorban Mucsi Zoltánra és a vendégként meghívott és öt szerepben öt különböző egyéniséget és élethelyzetet felmutató Horváth Lajos Ottóra. Utóbbit a Magyar Színházban láttam tavaly (Háromszögek), akkor is és most is tudtam neki örülni. Mindig eszembe jut róla az első élményem (Miskolc, Telihay Péter Amalfi hercegnő rendezése) és akárhogy is nézem, sose csalódtam benne. Egy igazi minőségi színész, aki jövőre az új Nemzetiben lesz társulati tag. Csak nyerhetnek vele. Jó amit csinál, sosem esik túlzásba, én nagyon szeretem a természetes és visszafogott játékstílusát. Lehet, hogy a rendező nem kéri, hogy feleslegesen üvöltözzön, de azt is el tudom képzelni, hogy ösztönösen hárítja a hasonló instrukciókat.
Mucsi Zoltán frenetikusan fetreng a lőtt (?) sebével, rajta szinte mindig lehet nevetni. Rá azt kevéssé lehet mondani, hogy visszafogott - de mindenképp hatásos és mindig jó nézni. Jó és kevésbé jó darabokban egyaránt. Képes leszek és elzarándokolok a jövő héten a Madáchba is, hogy az új bemutatójában megnézzem. (Betörő az albérlőm) Ez a gesztus is jelzi, hogy képes vagyok áldozatokat hozni azért, hogy nézhessem.
A többiek nem kaptak ennyire hálás szerepet, meg-meg tudnak benne villanni, nagyszerű pillanatai vannak a Katona Laci-Kovács Krisztián kettősnek, hatalmas odaadással nézik egymást, és Scherer is kap néhány poént, mellesleg ő lenne az előadás motorja.
A legjobb jelenet az, amelyben a négy piti gengszter együtt van: teljes átéléssel nézik a Zorro című filmet. Ez a néhány perc sokat mondó. Felmerülhet bennünk, hogy minek az egymillió euró, egy jó film is elég a boldogsághoz. Sok hűhó semmiért az egész gengszteresdi.
Mondanom sem kell, hogy bár Ausztria a helyszín, nem Magyarország - ez hangsúlyozott, néhány motívum mintha erősen a magyar viszonyokra utalna. A három főből álló képviselőtestület mindhárom tagját meg kell vesztegetni, mégpedig a többszörösével annak az összegnek, amiért a köztulajdonban lévő kastélyt eladja a település. Ezek a visszaélések persze poénként hatnak, de ismerős poénként - semmi váratlan leleplezésnek nem vagyunk a tanúi. Új a darab, de mégis csak azt érezzük, hogy nincs új a nap alatt.
Címkék: Szkéné Göttinger Pál Mucsi Zoltán Horváth Lajos Ottó Scherer Péter Kovács Krisztián Nézőművészeti Kft Katona László
Szólj hozzá!
Itt a május a nyakunkon. A színházak kevéssé szeretik, mert nehéz a nézőket bevonzani. Eljön az erősebb akciók ideje.
Ez az állítás szinte egyedül a Nemzetire nem vonatkozik, amelyik június 22-éig játssza a repertoárját, és még 3 bemutatót is tart május folyamán. Valamifajta különleges eseménysorozattal zár, amiről még pontos infók nem szivárogtak ki, de remélem, hogy a nyílt naphoz hasonló rendezvény lesz, amire kivonul majd a többezer szimpatizáns. Ez persze nem segít rajtunk, Alföldi színházának annyi - ilyen erővel a magyar színházi életben ki tudja, hogy jelen lesz-e a közeli jövőben. Félek, hogy a könnyebb utat választja és nem gründol össze egy magánszínházat.
Pintér Béláéknak sincs nagy aggódni valójuk, a Szkénében és az Átriumban összesen 7 darabjuk lesz 2-3 alkalommal műsoron. Egész biztosan tele lesz. A júniusiakra van most még néhány jegy. Megjelent a drámakötete is, érdemes abba is beleolvasni.
A Szkénében május 16-17-én még látható Horváth Csaba-rendezése Agota Kristof regényéből (A nagy füzet), ez hatalmas előadás. Muszáj, hogy szakmai díjat kapjon, biztos, hogy az évad tíz legjobb előadása között van. Aki ezt kihagyja, rosszul teszi.
Nagy dobásra készül, de csak nyári bemutató lesz a Belvárosi Színházban - Hyppolit a lakáj. Aki szereti az előadásokat frissen látni, az most kellene, hogy foglaltasson jegyet rá, évekig menő sikeres széria kell, hogy legyen. Nemcsak jó színészekkel megy majd (Kulka, Csákányi E. pl.), de ráadásul Mohácsi János fogja rendezni. Ezek szerint modernizált, végig zenés és mai poénokkal tarkított előadás várható.
A Katona-Sufniban lesz két új egyszemélyes előadás. Szacsvay László önálló kabaréja, illetve Csoma Judité (Egy komcsi nyanya vagyok - a szöveget olvastam, jó az is, a színésznő pedig biztosíték arra, hogy jó lesz az előadás is).
Az Örkényben is lesz új bemutató - a Kék angyal.
A Tháliában május 15-19 között határontúli előadások szemléje. Mindenki, akit érdekelhet, gondolja meg, hogy mennyivel olcsóbb ide eljönni, mint teszem azt Szatmárnémetibe.
A Maladype Társulatával Zsótér Sándor Don Juant rendez, rögtön a hónap elején.
Ez így is elég sok, és ott van még a rengeteg régi bemutató is, amiről lemaradtatok...
Címkék: Súgó
Szólj hozzá!
április
29.
"Hogy lehet azt a társadalmat megszólítani, amely folyton a telefonját nézi?
| | Szólj hozzá!Ez a mai volt az utolsó a Színházcsinálók sorozatból. Teljesen telt ház mellett beszélgetett a szokásos moderátor-szervező Schilling Árpád Mundruczó Kornállal és Pintér Bélával. Bodó Viktor igazoltan volt távol, külföldi munkája miatt. (Ez is sokat elárul a független színházcsinálók mozgásteréről.)