Mezei néző

Pontosan két tanéven keresztül vártam az alkalmat, hogy mikor lesz végre egy olyan csoportom, akikkel el tudok menni ezt a jelentős szakmai sikernek örvendő előadást megnézni. Ez most csütörtökön sikerült.

A tavalyi évadom egyik meghatározó előadása volt egy bizonyos Don Giovanni az Erkelben. Ennek az évfordulóján tértem vissza a tett helyszínére. Azt nem gondoltam, hogy csoda  történik majd és netán beleszeretek a Szöktetésbe is, ahogy nemrég A varázsfuvolába, de egyet tudtam: Gábor Géza lesz Ozmin. Kíváncsi voltam rá, félretettem a darabbal kapcsolatos ellenérzéseimet, és mentem.

A jegy.hu képe Gábor Gézáról

Lehet-e kétszer megmártózni ugyanabban a folyóban? Állítólag nem. Lehet-e másodszor is ugyanolyan nagy élmény egy színházi előadás? Erre a válasz szintén legtöbbször a nem. Sokszor csalódunk, hiszen az újranézéssel odavész az újdonság varázsa, jön helyette persze a ráismerés öröme, de ezt a próbát így is csak az igazán jó előadások állják ki. Hasonlóan kockázatos, ha valaki egy rendezést más szereposztással néz újra. (Ennek a fájdalmairól éppen legutóbb tegnap írtam a szombati Pomádé kapcsán.) De vannak még csodák, színházban mindenesetre: tegnap az Illatszertár ismét ajándék volt. Nagyon szerettük megint. Az első, illetve a második nézésről leírtakat igyekszem nem megismételni, ezúttal röviden (? - a szándék megvan, de ne dőljetek be! két  A4-esnyi szöveg jön) főleg a számunkra új szereplőkről lesz szó. Egy szmájli lenne igazán adekvát az internet korában, de én még egy ideig maradok a betűknél.

 A tegnapi napon háromszor szálltam ki a földalattiból az Opera megállóban. Délelőtt kizárólag a fiam kedvéért újranéztem a Pomádét, majd délután visszatértem, mivel három énekessel (Balga Gabriella, Cser Krisztián, Haja Zsolt) beszélgetett Fülöp Attila. Este pedig a Centrál Színház új bemutatójára mentem. (Utóbbiról külön bejegyzés jön.) A két operás program kapcsán levont tanulságok következnek itt, azoknak, akiket ez érdekelhet.

Lassan egy éve, hogy 2013. márc. 8-án majdnem sikerült lakást vennünk. Csak majdnem, mert az eladó 40 perccel az ügyvéddel megbeszélt időpont előtt visszalépett. Kellemetlen ügy volt, de azóta sokkal kevesebbet gondoltam rá, mint akár az aznap este az Örkényben megnézett Tóték-főpróbára. És még nem is tudtam, hogy mi lesz szombaton egy Don Giovannin– maga a CSODA…

Február 5-én a győriek vendégszerepeltek a Thália Humorfesztiválján, Martin McDonagh „A kripli” című darabjával. Miután a címszereplő Járai Máté pályáját egészen a kezdetek óta figyelem, számon tartottam az eseményt. Ha már vidékre nem tudok eljárni, legalább a vendégjátékokon igyekszem ott lenni. Aznap mégis mást választottam, egy egyszeri eseményt, remélve, hogy majd máskor meg tudom ezt az előadást is nézni. Sikerült.

Napokon belül, március 6-án lesz a Rózsavölgyi Szalonban az Ábel és Eszter utolsó előadása. Szép volt, egy reménytelen és beteljesületlen szerelem története. Az előadás minőségét ismerve ebből a hírből csak egy következtetést lehet levonni: a nézők nagy része szórakozni, esetleg felejteni jár színházba és nem vágynak együtt érezni boldogtalanul szeretőkkel. A két főszereplőnek – Őze Áronnak és Danis Lídiának – annyi vigasza legalább van, hogy a múlt heti premierjük viszont érezhetően hosszú távú siker elé néz.

Főpróba volt a Radnótiban, az idei harmadik. Az előadásról egy fehér rózsával távoztam és ráérősen hazasétáltam a szakadó esőben. Valószínűleg nem én lehettem az egyetlen, akinek jó hangulata kerekedett. Érezhető, hogy a jegyek értékesítésével nemigen lesznek problémák, szeretni fogják a nézők ezt a könnyű szórakozást kínáló darabot, amely kapcsán azért, ha valaki nagyon akar, van min elgondolkodni.

A rózsát meglátva képtelenebbnél képtelenebb ötletek hangoztak el családom tagjai részéről, míg végül kibarkochbázták, hogyan jutottam hozzá. Önmagában már ez is megérte, ez az utójáték. De legyen szó inkább csak az előadásról. Már annak, akit ez érdekel - tegnap  közben megvolt a bemutató is.

Felmerült bennem útban a Zeneakadémia felé, hogy negyedik nézésre várhatom-e igazán, hogy mondjon valami egészen újat a darab. (Első élményről, újranézésről, második szereposztásról - már írtam háromszor. Azokat a gondolatokat nem tervezem itt most megismételni.) Változtat-e vajon bármin is a rendező által a februári előadásokra beígért néhány díszletelem, esetleg a két hónap kihagyás fogja-e lényegében módosítani az énekesek hozzáállását. Ez gyorsan kiderült, íme a mérleg, ha bárkit is érdekel. (A mai előadást felvették, hátha le is vetítik majd az M1-en.)

A Budapest Music Centerben, amely lassan egy éve nyílt meg, tegnap jártam először. Maga az épület is vonzó, a koncertterem otthonos, a székek kényelmesek - itt is ugyanaz a XXI. századi levegő érződik, mint ahogy a MüPában. Mivel jellemzően havi 20-25 estét színházban (illetve az Operában) töltök, csak néha jutok el koncertre, mert ritkán érzem azt, hogy vonzóbb lenne számomra, mint egy színházi előadás. Az Óbudai Danubia Zenekar tegnapi koncertjének is megvoltak a riválisai, amelyekre ehelyett mehettem volna. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy  az egyik előadás utolsó felvonására azért mégis odavetődtem, miután ez  véget ért.) Így visszagondolva igazolódott, hogy jó döntést hoztam, ezt a koncertet, amelynek egyetlen szólistája Cser Krisztián volt, muszáj volt megnézni. Már csak azért is, mert (még) nem hallottam olyan elképzelésről, amely egy későbbi ismétlés esélyét felvetette volna. (El lehetne azért gondolkodni ezen is.) És most jön a laudáció, ha valakit a részletek is érdekelnek.