Mezei néző

Ha valaki elmegy a az előadást megnézni, akkor ha nem is tíz emeletnyi boldogságot, de 60 percet garantáltan kap a pénzéért. A mai világban ez nem rossz bolt, mesébe illő.

A lehetőség szerinti tömörséggel (két A4-es oldalon, de kiemelésekkel) következnek itt a javaslataim arra a kérdésre, hogy mit érdemes megnézni áprilisban. Íme:

Két hete láttam az Irtást a Szkénében. Azóta nyomja a lelkem, nem pusztán a megíratlan bejegyzés, maga az előadás annyira erős (ahogy ez Horváth Csaba társulatának nevéhez illik is), mélyre ment. Még további két hét telik majd el, mire ápr. 2-án és 3-án újra játsszák. Érdemes a várólistával próbálkozni.

"Nincs a világon se jó, se rossz, a vélemény teszi azzá..."- valami hasonló mondat hangzik el Nádasdy Ádám fordításában a Hamletben. Bevallom, én annyira sokszor találkoztam az Arany-féle szöveggel, hogy ez a maibb, mondhatóbb szöveg kissé mindig meglep, mást várok. Bagossy László új rendezése esetén indokoltnak éreztem a használatát. És összességében: érvényesnek a koncepciót, fontosnak a mondanivalót.  Főpróba volt a péntek esti előadás, amit láthattam. Ez azt jelenti, hogy a további előadások még érettebbek és csiszoltabbak lesznek, mint amivel én találkoztam, de már most az látszik, hogy ez  jó és működik. Nekem az évadban eddig megnézett legjobb öt rendezésben biztosan benne van - 132-ből. 

És még annál is fontosabb, mint amilyen jó. Meg kellene mindenkinek fontolni a nekünk mindannyiunknak szóló üzenetet, még időben.

A Káva feldolgozta a 2008-09-es cigánygyilkosságokkal kapcsolatos eseménysorozat egyik epizódját. Egy német szobrászművész szobrot készített az áldozatok emlékére és egyetlen falu sem volt hajlandó ezt felállítani. (cikk a témáról) Az ifjúsági-színházi előadás nem beszél az ügy végkimeneteléről, a többnyire tájékozatlan diákoknak - nem véletlenül - csak az előadás után mondják el a történet valóságalapját. A foglalkozással egybekötött színházi előadásban erősen a csoporton múlik, hogy lesz-e szoborállítás Tótágason vagy sem. 

Mivel a blogom saját magam által kialakított játékszabálya az, hogy minden színházi eseményről beszámolok, amire bármely okból odavetődöm, így most sem lesz másként. Csütörtökön - alapvetően - Lovas Rozit mentem nézni a Magyar Színházba. Júliának hívták meg Miskolcról. Ennél nagyobb lehetőséget nehezen kaphat egy kezdő színésznő, aki az elmúlt évadban  A vágy villamosával hívta magára fel a figyelmet, idén pedig A tanítőnő címszerepével megy a POSZT-ra. 

Kedden vendégszerepeltek ismét a veszprémiek a Marczibányi téren szeptemberben készült stúdió-előadásukkal. Az Agóniát már november 11-én is láthatták a pestiek a Nemzetiben, akkor én a Rose-t néztem, Vári Évával. Miután számomra nem egyszerű vidéki színházakba lejutni, ezért kötelességemnek érzem, hogy legalább a vendégjátékokat számon tartsam és amire csak lehet, elmenjek. Mentem, megnéztem és most dokumentálom ezt az estét is. 

Ha egészen őszinte akarok lenni, nem vonzott tavaly a Gondnokság sorozat, mindössze egyet néztem, erőltetettnek találtam a cselekmény misztikus szálát, néhány színész nem volt elég érdekes…még sorolhatnám az okokat, ami miatt meg sem fontoltam, hogy Dömötör Andrásék új sitcom sorozatát bevegyem a programomba. De ma deus ex machina folytán (valaki megajándékozott jeggyel – köszi, Zoli!) ma mégis elmentem a 6. részre a Jurányiba. És most mit tehetek, igyekszem majd a youtube segítségével az előző részeket is megnézni. Ugyan ebben a történetben is irritált a sámán-vonal, de több olyan jelentős színészi alakítást láttam, ami viszont nagyon megfogott. Szamosi Zsófia és Makranczi Zalán kettősére egészen biztos, hogy hosszan fogok emlékezni.

Tavaly a Jurányiban felolvasó színházi eseményt rendeztek Artur Palyga „A zsidó” című darabjából. Az eseményre bokros teendőim (nyilván egy másik előadás miatt, mi egyéb szólhatott közbe?) nem mentem el, viszont fogtam a darab fordítója, Pászt Patrícia által összeállított „Fiatal lengyel dráma” című kötetet és néhány nap alatt elolvastam. Ha valaki hasonló akciót tervez, csak biztatni tudom, bár egyáltalán nem mondható könnyed olvasmánynak a kötet. A legtöbb dráma még A zsidónál is nehezebben csúszik. Nem azoknak szólnak ezek a művek, akik pillanatnyi feledést keresnek és legszívesebben elmenekülnének a világ bajai elől. Éppen ellenkezőleg, szembenézésre kényszerítenek múltunkkal és jelenünkkel – nemigen találunk kibúvót. Az előadás is ilyen kemény lett, ezáltal is szépen illeszkedik a Szkéné repertoárjába.

Néhány héttel ezelőtt olvastam Puskás Tamás beharangozóját színháza általa rendezett új bemutatójáról. Egy általam ismeretlen könyvet (Mark Haddon a szerző) említett, amelyből azonos címmel Londonban nagysikerű színházi előadás készült, Simon Stephens átdolgozásában. Ez lenne az a bizonyos Kutya – mert praktikus okokból már most többen így hivatkoznak a darabra, hiszen túl hosszú a cím, nem vitás. Ennek a bemutatására készült a Centrál és ez meg is történt tegnapelőtt.