Napokon belül, március 6-án lesz a Rózsavölgyi Szalonban az Ábel és Eszter utolsó előadása. Szép volt, egy reménytelen és beteljesületlen szerelem története. Az előadás minőségét ismerve ebből a hírből csak egy következtetést lehet levonni: a nézők nagy része szórakozni, esetleg felejteni jár színházba és nem vágynak együtt érezni boldogtalanul szeretőkkel. A két főszereplőnek – Őze Áronnak és Danis Lídiának – annyi vigasza legalább van, hogy a múlt heti premierjük viszont érezhetően hosszú távú siker elé néz.
Frederick Knott darabja, a Gyilkosság telefonhívásra nem más, mint egy szórakoztató krimi. Könnyű estét ígér – és ezzel a Rózsavölgyi meglehetősen széles repertoárjának a legkönnyebben eladható előadásai közé kerül. Amint hallottam, még a bemutató előtt könnyedén elkelt az első négy előadás minden jegye. Az előadást látva biztosra vehető, hogy a továbbiakban is így lesz. Mi a siker titka?
Véleményem szerint ez esetben valóban szó van magáról a műfajról is, illetve szólhat a felfokozott érdeklődés a színészek neveinek is. Szervét Tibor a Radnóti közönségdíját éveken keresztül sorozatosan elnyerte, nagyon szerethető színész. Németh Kristóf feltehetően a tévés szerepeinek köszönhetően szintén „húzónév”.
Dicső Dániel rendező ezúttal nem akarja bejátszatni a szalon teljes terét. Mindössze a színpadot használja, de ide most a megszokottnál némileg több bútort helyez. Ez még mindig nem hasonlít egy „igazi” díszletre, de nem is hiányzik nekünk ez utóbbi. Az elmúlt egy év tapasztalatai azt mondatják velem, hogy annál sikeresebb itt egy rendezés, minél jobban bele tud illeszkedni a szalon közegébe. Ha nem tűzi ki a rendező, hogy egészen szétdúlja a környezetet. (Ez utóbbi ritkán történt meg, a legtöbbször optimális térkialakítást sikerült kitalálni.)
A színpadocskán kívül, amely a főszereplő házaspár (Szervét Tibor – Danis Lídia) nappalija, mindössze a bejárati ajtóhoz vezető folyosón mennek át néhányszor a szereplők. A díszlettervező (Enyvvári Péter) a környezetbe illeszkedő bejárati ajtót is tervezett. Ez az ajtó a legkevésbé sem néz ki díszletelemnek, de más előadásoknál is hasznosíthatóvá válhat. Az ajtó önmagában is mutatja azt az igényes hozzáállást, ahogy a szalon műsorát kialakítják. Minden részletre figyelnek.
A rendezés maga „papírforma-szerű”. Nem venni észre rendkívüli ötleteket, artisztikus megoldásokat. Nem ugyanaz az izgalom hatja át a nézőt, mint amikor a nemrég bemutatott Szorul a hurok c. Nádas-Forgách-előadáson ültünk és próbálkoztunk egy történet összerakásával. Ez most nem intellektuális kaland, hanem pusztán szórakoztatás, jól megcsinálva. Ha már itt tartunk – a Szorul a hurok azok közé a ritka előadások közé tartozik, amelyik igazán hosszú távon fejtik ki a hatásukat. Én a premier után nagy levegőt vettem, és azóta is kitartóan olvasom a mű alapjául szolgáló Párhuzamos történeteket, és most már a harmadik kötetben járok. Egyszer korábban belebuktam és most minden bizonnyal az előadás hatására elolvasom. Minél tovább jutok benne, annál lelkesebb híve leszek a Forgách András-féle színdarabnak ÉS megvalósulásának.
De vissza a krimire.
Az alaphelyzetről elég annyit elárulni, hogy egy szokásos háromszögtörténet - némi csavarral (a harmadik szereplő: Szűcs Péter Pál). A műfaj jellege köti a kezemet, és mivel könnyen érthető a történet, emiatt még annyi értelme sincs az elmesélésének, mint egyébként lenne. Londonban játszódik, II. Erzsébet koronázásának idején, legyen ennyi elég - de akármikor máskor is játszódhatna, a vezetékes telefonok korán belül.
Ha a színészek játékáról van szó, akkor nekem leginkább Őze Áron tetszett, a rendőrfelügyelő szerepében, aki anyaszínházában szintén nézhető, de ott csak kicsike mellékszerepeket oszt magára. (Lsd. legutóbb: Közellenség) Aki megnézi Ábelként, el fogja neki hinni az ifjú szerelmest is. Még most csütörtökön van egy esély – néhány jegy maradt.
