A tegnapi napon háromszor szálltam ki a földalattiból az Opera megállóban. Délelőtt kizárólag a fiam kedvéért újranéztem a Pomádét, majd délután visszatértem, mivel három énekessel (Balga Gabriella, Cser Krisztián, Haja Zsolt) beszélgetett Fülöp Attila. Este pedig a Centrál Színház új bemutatójára mentem. (Utóbbiról külön bejegyzés jön.) A két operás program kapcsán levont tanulságok következnek itt, azoknak, akiket ez érdekelhet.
A Pomádét 2008-as premierje óta figyelemmel követjük és az elmúlt öt évben a zártkörű hírlevelemben sokat agitáltam mellette, ezen a blogon egy éven belül is 19 írásban utaltam rá, nem véletlenül. Toronykőy Attila rendezése azok közé a gyerekelőadások közé tartozik, amelyet a szülők is élvezhetnek. Átszövi a humor, a játék, sokszor meg lehet nézni. A gyerekek egyébként is vágynak arra, hogy ugyanazt az élményt többször átéljék, tehát valószínűsítem, hogy nemcsak az én gyerekeim emlegetik hétről hétre, hogy mikor lesz megint Pomádé. Miután az Opera nem tehetné meg, hogy havi egy előadást tűz ki valamiből, a próbák miatt ez túlságosan macerás lenne, az eddigi években rendszerint volt egy őszi és egy tavaszi Pomádé szezon. Tavaly májusban átmenetileg áttették az Erkelbe (beszámoló itt, de az olcsóbb jegyárak ellenére sem vált be ez a kezdeményezés. Ennek az előadásnak talán egy még kisebb tér használna igazán, az Erkel a méretei miatt egyszerűen alkalmatlan volt hozzá.
Jelenleg csak tavaszi Pomádé szezon van, így még most idén háromszor (március 23, 30, április 27) lehet megnézni a darabot.
Nagyjából félház volt tegnap is, mivel nem fűződik nagy kampány produkcióhoz. Ez azért is szerencsétlen helyzet, mert sok nézőtéri mozgás van az előadásban, átbicikliznek rajtunk a csalók, oda-vissza masírozgatnak a katonák és persze van a nagy körmenet is, amelynek a keretében egészen közelről nézhetjük meg Pomádé király új ruháját. Juni ezeket a jeleneteket szereti a legjobban. Tegnap mivel kevés gyerek volt a jobbszélen, a körmenetből öten is megsimogatták a fejét. Maga a király is. (A korábbi években megszokott cukorszórás viszont lemaradt az előadás végéről, ezt a gyerek szóvá is tette.)
A tavaly februári előadásban a királyi ruhamestert játszó Bátki Fazekas Zoltán (nekem nagy kedvencem 2006 óta) visszafogott volt új beállóként, most viszont egészen felszabadultan komédiázott. Új poénokat épített be az előadásba, például intenzíven rázogatta a király trónusát, rajta Szvétek Lászlóval, akit ez vélhetőleg váratlanul ért, de jól reagált. Hasonló elszabadultságot lehetett megfigyelni, mint február közepén A sevillai borbély előadásán. A Pomádé egy vígopera, sőt gyermekopera, amelynél a „régi motorosok” már azt érzik, hogy még fel kell valamivel turbózni, még rá kell tenni egy lapát a már rögzített poénokra. Ha jól végignézem a naptáramat, azt láthatom, hogy hasonló, több éve műsoron lévő darabokra prózai színházakba nemigen járok, vagy amire mégis beültem az utóbbi időben (lsd. Jógyerekek képeskönyve, az is hasonló korú előadás), azoknál olyan szoros a rendezői kontroll, hogy a színészek tartják magukat az eredeti instrukciókhoz, nincsenek tág lehetőségeik az impovizációra. Rövid időn belül most másodszor éreztem ezt a jelenséget az Operában, hogy énekesek feszegetik a rendezés határait. Aki először nézi az előadást, az mindössze azt láthatja, hogy százhúsz százalékos töltöttséggel van jelen Bátki Fazekas, aki sajnos a darab második felében mint mellőzött tisztviselő, már nem kap énekszámokat. Még nála is háromszor dinamikusabb a királyt játszó Szvétek.
Szvétek Lászlót tegnap mindössze másodszor láttam a címszerepben. Tavaly sokszor volt civilként a színpadon, persze az is lehet, hogy előadás közben instruálta az új beálló kollégát, aki valószínűleg kevés színpadi próbát kapott. Az elégedetlenségem azért is volt felfokozott, mert egy egészen kiváló Pomádéhoz voltam éveken át szokva. Korábban csakis a Cser Krisztián-féle szereposztást láttam, azt viszont vagy tízszer. Volt időszak, amikor három egymást követő hétvégén ment, mi meg mindre visszaültünk. Cser Krisztián Pomádéjának nemcsak a gyönyörű basszus hangját lehetett szeretni. Én azt is nagyra értékeltem, hogy minden előadáson, a sokadikon is, egészen komolyan vette a figurát és a szerepben maradt. Ehhez képest Szvétek, aki ugyanígy 2008 óta játssza Pomádét, tavaly kevésnek tűnt. Azt éreztem, hogy csak rutinból nyomja és már megunta az egészet.
Tegnap viszont egész más volt a helyzet, mint egy évvel ezelőtt. Én ugyan most is titokban reméltem, hogy szerepcsere lesz, és bizalmatlanul vártam a kezdést. Így is meg kellett állapítanom, hogy Szvétek László mindent megtett, amit az előadás érdekében tehetett. Ugyan ez a Pomádé most is inkább egy túlmozgásos pojáca volt, kevés királyi jellemzővel, viszont az énekes teljes következetességgel volt jelen a szerepben. A hangja engem kevésbé fog meg, de a színészi teljesítményt el kell ismerni. (Ezen a blogon úgyis örökösen az énekesek színészetéről magyarázok, ha következetes akarok lenni, akkor most mindenképp határozottan ki kell nyilatkoztatnom, hogy tegnap nagyon rendben volt az apró kilengéseivel együtt is Szvétek László.)
A csalók szerepében (az új beálló) Horváth István és Rezsnyák Róbert belépője egyáltalán nem sikerült, nagyon nem jött össze az első duett. Úgy néz ki, hogy nem triviális feladat bebicajozni a nézőtéren keresztül és együtt énekelni a tíz méterre lévő partnerrel. (Visszasírtam Pataki Potyók Danit is, Geiger Lajost is, akiknek ez valahogy nem tűnt problémának.) Az előadás elején volt néhány apró gikszer. Még a számomra is, sőt Pomádé király számára is láthatóan az előadás mélypontjának számító balettbetétben sem stimmelt minden. Ahogy a zenekarban, úgy a táncosok között is több csere volt. Rácz Rita viszont most is hozta Dzsufiként a tőle megszokott színvonalat.
Összességében csak azt tudtam leszűrni, hogy mindazoknak, akik sosem látták az előadást feltétlenül ajánlom még mindig, hogy menjenek el rá. Biztos vagyok benne, hogy meg fogják szeretni Szvétek László Pomádéját, aki remélhetőleg ezt a szintet fogja tartani a későbbi előadásokon is. Akik pedig Cser Krisztiánnal nézték már korábban, hangolják rá magukat inkább Toronykőy Attila közelgő új rendezésére, a Parázsfuvolácskára, vagy ha gyerekelőadásra nem mennének semmiképp, akkor ott van nekik A Figaro házassága, mint opció.
Véletlen egybeesés nyilván, de az Operabarátok egyesületének idei utolsó klubdélutánja is erre a szombatra esett. A Cser-mentes Pomádé után némi kárpótlásként. Fülöp Attila a legjobb fiatal énekesek közül válogatott és hármat hívott beszélgetni. Én évek óta nem láttam őt, akihez talán az első minden szempontból pozitív opera-élményem kötődik. Almaviva volt egy miskolci nyári Sevillaiban. Ezt csak azért említem, mert a beszélgetés során ő is rengeteget nosztalgiázott.
A klubdélutánra eljött Szinetár Miklós, aki nyomatékosan kijelentette, hogy közelgő Varázsfuvola rendezése magát a művet fogja megszólaltatni, nem lesz sem provokatív, sem múzeum. Nem tudom, hogy ezzel netán utalt-e esetleg az általa is látott zeneakadémiai Fuvolára, amely nekem éppen az átalakítások által vált fontos élménnyé. (Erről mindössze öt bejegyzést írtam, ha netán valaki ezt kihagyta volna a jövő decemberi ismétlésig elolvashatja. A Szinetár-előadást is megnézem azért, a rend kedvéért. Meg hát rápillantottam a szereposztásra is...)
Az Operabarátok egyesületébe jórészt – szinte kizárólag – nyugdíjasok tartoznak, akik az Operaház törzsnézői és nyilván jól ismerték a Fülöp Attila által emlegetett neveket. Nagyjából nyolcszáz tagja lehet ennek a klubnak egyszerre, májusban lehet a tagságot megerősíteni és a felszabaduló helyekre jelentkezni. Azoknak éri meg (van tagdíj is), akiknek lehet annyi szabad ideje, hogy a délelőtti ingyenes főpróbákra el tudnak jutni. (Meg van néhányszor kedvezményes jegyvásárlási lehetőség is, illetve külön programok, amilyen ez a klubdélután is volt.)
Balga Gabriella nekem Hunyadi Mátyásként tűnt fel tavaly szeptemberben. Ugyanolyan nagy tehetségnek látszott, mint amekkora rendezői melléfogásnak az, hogy ő énekel és egy kisfiút elé állítottak, hogy az játssza el a szerepet. Cherubinóként is szerettem. Most Gounod Szapphó című operájából énekelt. (Mindig tanul az ember, fogalmam sem volt, hogy létezik ilyen opera.) Haja Zsoltot a Sevillaiban láttam évekkel ezelőtt, megjegyeztem magamnak. Nem volt rossz, de sajnos vannak már „elmentett” Figaróim, akik jobban felkeltették az érdeklődésemet. Haja Zsolt most is a Sevillaiból énekelt, sőt Balga Gabi is, sőt ketten együtt is énekeltek egyet az egyébként is repertoáron lévő előadásukból, e tűnhetett az ideális megoldásnak. Fülöp Attila mindkettőjükkel felsoroltatta az idei elfoglaltságaikat, sőt rákérdezett szerepálmaikra is. Valahogy ezeket a kérdéseket nem tette fel Cser Krisztiánnak, akit ehelyett inkább a fizikus-múltjáról és pályakezdéséről faggatott. Akit történetesen éppen az ő szerepei érdekelnek, azok legjobban a saját honlapján tájékozódhatnak. Elég mozgalmas hónapok jönnek…
Cser Krisztián nem az éppen futó szerepeiből válogatott. Leporello katalógus-áriáját hallhattuk a Don Giovanni első felvonásából, amelyet épp ma egy éve énekelt az Erkelben először, illetve a Simone Boccanegrából Fiesco áriáját. Ugyan nem kérdezték tőle, hogy mire vágyna – azt ki lehetett ezekből a választásokból találni, hogy például ezekre a szerepekre. A két ária két egymástól markánsan eltérő színt mutatott az énekes palettájáról. Ha minden mást leszámítunk, akkor csak ezért a néhány percért is érdemes volt elmenni az Operába.
A Ház jövő évi programja éppen formálódóban van, egy-két hónap és nyilván tudni fogjuk mi is, hogy mi várható jövőre, mit hoz a sors Balga Gabinak, Haja Zsoltnak és Cser Krisztiánnak (meg persze a töbi énekesnek), kiderül, hogy ki lesz Pomádé (ha marad a darab) és ezzel eldől az is, hogy nekünk operabarátoknak milyen évadunk lesz. Reméljük a legjobbakat…
