Felmerült bennem útban a Zeneakadémia felé, hogy negyedik nézésre várhatom-e igazán, hogy mondjon valami egészen újat a darab. (Első élményről, újranézésről, második szereposztásról - már írtam háromszor. Azokat a gondolatokat nem tervezem itt most megismételni.) Változtat-e vajon bármin is a rendező által a februári előadásokra beígért néhány díszletelem, esetleg a két hónap kihagyás fogja-e lényegében módosítani az énekesek hozzáállását. Ez gyorsan kiderült, íme a mérleg, ha bárkit is érdekel. (A mai előadást felvették, hátha le is vetítik majd az M1-en.)
Ma éreztem minden alkalom közül a legmarkánsabban a rendező idézőjelét, amelyet kétségtelenül kitett a koncepciójával. Én sosem szerettem ezt az operát, magam is csodálkozom, hogy miként lehetséges, hogy az előadás ennyire leköt és kikapcsol. Meglepődtem ma a szüneten, kicsit sem vártam, nekem nem volt rá szükségem. Valószínű, hogy mivel annyi ellenérzésem volt (főleg) a darabra rárakódott negédesség miatt, kifejezetten szívesen veszem (egyébként is) az iróniát, amivel a szereplőket Almási-Tóth András tálalja nekünk.
A mai estén néhány énekes játékában némi oldódást vettem észre, lazulást. Nyilván ez összefügghet azzal, hogy nincs rajtuk a premier nyomása, a szerepet már biztonságosan tudják, jobban el merik magukat engedni és élvezik a játékot. Ez érezhető volt az Éj királynőjének játékán (Varga Viktória), aki már kicsit sem botladozott, rutinosan kezelte a palástját is. Brickner Szabolcs Taminójából is elillant a félszegség maradéka is, ebben a mai előadásban ő képviselte a józanságot, aki a feladatokat végre akarja hajtani, mert azt mondták. A három hölgy játéka nem sokat módosulhatott, hiszen egymáshoz is igazodniuk kell. Papagena (Zavaros Eszter) most is bájos volt, bár most már nem lepődtem meg azon, hogy tudtak egy ennyire szép nőt találni, aki ilyen remekül is énekel ráadásul. (Azóta láttam már Szerelmi bájitalban, ott is szerettem.) Paminának negyedszer láttam Hajnóczy Júliát. Megállapítottam, hogy tartja a figurát, nem túl hálás maga a naiva szerep, de ami emberileg-énekesileg kihozható, azt megcsinálja. Megint eszembe jutott, hogy muszáj lett volna észrevenni, hogy királylányság ide vagy oda, a legnyerőbb választás most is Papageno. Ott vannak ketten, jól megértik egymást - Gaál Csaba madarászával jobban járt volna. Amikor Gaál Csaba szokás szerint az elkeseredési jelenetet játssza, az embernek szinte kedve lenne jelentkezni...De kihasználják, hogy a konvenció szerint nem illik költői kérdésre válaszolni és csak ülünk kukán, amíg szemrehányóan pásztáz minket. Szerencsére az akasztás ezúttal is elmarad.
Az előadásban a legnagyobb különbségnek egyértelműen Cser Krisztián karakterének jelentős átalakulását éreztem. A második nézéskor már teljesen biztossá váltam abban, hogy a rendezői koncepció alappillére éppen a Sarastro-kép megváltoztatása. Sarastro a mozgató, a kulcsfigura. A mai napon úgy érzékeltem, hogy a szokásos ingadozásnál nagyobb mértékű az az eltérés, ami megfigyelhető Cser Krisztián alakításában, ha a decemberi állapotához viszonyítunk. Ez azért lepett meg kissé, mert az előző kettő között szinte semmilyen különbséget nem észleltem, illetve Pomádéként rengetegszer láttam és az, hogy átértelmezte volna menet közben az alakot, nem tünt fel. Ma igen. Ez a Sarastro korábban sem volt kétdimenziós figura, köze nem volt a szerep hagyományos felfogásához. Nem öreg és nem bölcs. Nem uralkodó, nem pap, hanem politikus - vajon, lényegében....- töltelékszavakkal segít neki hazudozni Varró Dániel... "Lényegében Paminát azért vettem el az anyjától, hogy egy megfelelő ifjút találjak számára."- mondja el nagyjából ezt a szöveget, de közben félrenéz. A mai napon úgy tűnt, mintha ez a politikus különösen zaklatott állapotba került volna, mintha mondjuk választások előtti időszakban találkoztunk volna vele. Idegesebb volt, mint az Éj királynője. Feldúlt. Jelen állapotában már nem tűnt egészen megalapozatlannak az anyai vád...Nyugalmat kíván Taminónak, aki szemmel láthatóan végig ura a helyzetnek, kicsit sem inog meg az értelmetlen és ál-veszélyes próbák súlya alatt.Pedig látjuk, hogy éppen neki, Sarastronak lenne szüksége megnyugvásra. Ma nehezebben dolgozta fel Pamina elvesztését, lehet, hogy mégsem olyan egyszerű lemondani róla. De összeszedte magát és ha nehezen is, a próbák lezárulása után egy őszinte mosolyt tud a fiatalok felé küldeni. (Itt gondoltam Mozartra is, aki hátha magát az írás idején, nem sokkal halála előtt kezdte már "tapasztalt vén róka" avagy bölcs öreg szerepben látni. Mintha ezzel a gesztussal ő is átadná a stafétát az új generációnak.) Az előzmények után ez a mosoly már közel áll a bölcsességhez. Felismeri a saját helyzetét, visszatér arra az útra, ami neki van szánva - és talán valóban el is tudja a Paminához fűződő ábrándjait engedni. Összességében nézve ma is konzekvens volt ez a figura, de kevésbé szemérmes, nagyobbak voltak a kilengései, szélesebbek a gesztusai. Kevésbé volt meggyőződve arról, hogy helyesen cselekszik. Jobban érződött a mögöttes szenvedés, megviseltebbre sikerült, igazán nyughatatlan fráterré vált. Ezt az izgágaságot ellenpontozta Cser Krisztián gyönyörű basszus hangja, amit akárhányszor és akármilyen körítéssel is élmény hallgatni. Szinte hihetetlen, hogy ehhez a karakterhez miként tartozhat ez a hang. Jellemzően méltóságteljes szerepeket játszik az énekes, jelenleg ezt a méltóságot - tudatosan nyilván - még inkább lebontotta magáról. A sminkesek is tudhatnak valamit, mert sápadtabb lett, kivasalták a haját - igyekeztek rontani az összképen, amennyire tőlük telt. (Megint megjegyeztem magamnak, hogy mázlija van, hogy legalább azt a ruhát nem adták rá, amit a másik Sarastro viselni kénytelen...) Nekem a decemberi finomabban vívódó típusú Sarastro jobban tetszett, de a koncepciót nézve abszolut érvényes ez a bátrabban karikírozó felfogás is.
Most ezután a Varázsfuvola után lényegében úgy érzem, hogy a februárom lezárult. Mindig utálom ezt a téli hónapot, ilyenkor elegem van már a télből, de most úgy eltelt, mint egy villanás. 9-5 arányban néztem operát (prózai színház van a másik serpenyőben), egészen rendkívüli időszak volt ez. Szinte mindig volt mire várni és jól sikerültek az előadások is. Ebből a kilencből volt öt Mefistofele és négy előadás Cser Krisztiánnal. (Titus, Don Giovanni, Mozart-koncert és ez) Ha ezen belül is további mérleget kellene készítenem, akkor az már igazán megnehezedne.Mindegyik este nagy élmény volt, feltették a koronát a napomra. Ha most újra hallgathatnám valamelyiket, most azonnal így éjjel kettőkor, akkor a basszus koncertáriákra lennék elsősorban vevő.
Márciusban erősen úgy néz ki, hogy megtudjuk, hogy milyen Sarastro lesz Krisztián egy másik felfogású Fuvolában - most próbálják a Parázsfuvolácskát az Erkelben. Addig pedig következik majdnem egy hónap szünet...hiányozni fog.
