A Budapest Music Centerben, amely lassan egy éve nyílt meg, tegnap jártam először. Maga az épület is vonzó, a koncertterem otthonos, a székek kényelmesek - itt is ugyanaz a XXI. századi levegő érződik, mint ahogy a MüPában. Mivel jellemzően havi 20-25 estét színházban (illetve az Operában) töltök, csak néha jutok el koncertre, mert ritkán érzem azt, hogy vonzóbb lenne számomra, mint egy színházi előadás. Az Óbudai Danubia Zenekar tegnapi koncertjének is megvoltak a riválisai, amelyekre ehelyett mehettem volna. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyik előadás utolsó felvonására azért mégis odavetődtem, miután ez véget ért.) Így visszagondolva igazolódott, hogy jó döntést hoztam, ezt a koncertet, amelynek egyetlen szólistája Cser Krisztián volt, muszáj volt megnézni. Már csak azért is, mert (még) nem hallottam olyan elképzelésről, amely egy későbbi ismétlés esélyét felvetette volna. (El lehetne azért gondolkodni ezen is.) És most jön a laudáció, ha valakit a részletek is érdekelnek.
Nem kis kihívás egy egész szimfonikus zenekarral egyetlen szólistaként fellépni. Nemigen szokásos. Az énekesnek nehéz dolga van, minden szempár rá irányul és nem tudja a felelősséget megosztani, mint ahogy egy koncertszerű operaelőadáson történne. Marad a karmester és persze a közönség, rá-ránk támaszkodhat. Ráadásul sokkal bonyolultabb a helyzet, mintha ugyanezt az áriát egy operaelőadás keretei között énekelné, hiszen akkor meglenne a kontextus, a drámai helyzet elő lenne készítve, lennének partnerek, kellékek, díszlet, súgó...és persze a közönség tudná, hogy miről is lesz szó. Most nem ez a helyzet. A művész kénytelen civilben bejönni és előttünk kell, hogy megtörténjen az átváltozás. Oda-vissza. Civilből átlényegülni, majd ismét visszaváltozni fellépő énekessé, fogadni az ovációt. Mindezt négyszer. Ehhez alkat kell. El tudom képzelni, hogy sokan ezt nehezebb feladatnak találnák, mint az operai szereplést egy hosszabb szerepben. És ilyen helyzetekben jön az jól, ha valakinek lassan 16 éves koncerttermi tapasztalata van...Mint például Cser Krisztiánnak.
Egy ilyen kivételes kaland részese voltam tegnap a Budapest Music Centerben.
Ez volt a zenekar három részes Mozart koncertsorozatának utolsó estéje. Hámori Máté vezényelt. (A következő hármas Beethovenről szól, a bérleteket most kezdték árulni.) Látszott az a törekvés, hogy a szerző legismeretlenebb darabjait akarták választani, hogy a közönség ismereteit szélesítsék. Ez a közönség vevő is volt erre, sokkal figyelmesebben hallgatott, mint ahogy azt a prózai színházban vagy Operában megszokhattam. Furcsa is volt kicsit az a feszült várakozás, amely megelőzte a kezdetet. Házigazdaként Eckhardt Gábor beszélt az egyes zeneszámokról, előkészített minket a várható élményekre. Nem volt rossz a kivetítés sem, összehasonlítgathattuk Mozart különböző portréit is. Mivel egy Kovalik-rendezés nyomán az életemből nagyjából másfél-két évet a Mozart irodalom olvasgatásával töltöttem, az elhangzott életrajzi adatok és nevek számomra ismerősek voltak még mindig, de érdekes volt így is meghallgatni. Különösen azért, mert látszott, hogy mennyire érdekli Mozart az előadót és ez a lelkesedés könnyen átragad a közönségre is. Lehettek olyanok is közöttünk, akik a szerzőre váltottak bérletet, Mozartra voltak kíváncsiak. A zenekar játékát hallgatva azt sem tartom kizártnak, hogy sokan ülhettek a közönség soraiban olyanok, akik a Danubia törzsközönségét képezik. Sokan bizonyára a Nemzeti Színházban ismerték meg a zenekart - bennem is élénk emléke maradt az Ármány és szerelem c. Alföldi-rendezésnek, amelyben a színpadon ülő zenekar aktív közreműködő volt. ÉS ne feledkezzünk meg azokról sem, akik kifejezetten az énekest akarták hallani. (És persze ezeknek a motivációknak a kombinációját se zárjuk ki.)
A hangversenyen valóban ritkán hallható Mozart számok hangzottak el, leszámítva talán az utolsó számot, a C-dúr szimfóniát. Élőben ritkán hallani az Idomeneo nyitányát vagy balettzenéjét, bár talán a köztudatba az már beépült, hogy létezik egy ilyen című opera. Bízom benne, hogy a tegnapi koncerten legalább egy olyan szakkritikus részt vett, akinek van viszonyítási alapja és releváns módon méltatni tudja a zenekar teljesítményét. Én, aki az operát is színházként nézem, csak azt tudom megállapítani, hogy nekem a zenekar játékát hallgatva átjött a mozarti világ, amely a felszínen derűsnek látszik, de a fények mellett az árnyak is burkoltan, de mindvégig jelen vannak. Jól éreztem magam ebben a zenében, és nem foglalkoztam már egyéni problémáimmal...Ez önmagában is legyen elég méltatás. A zenekar látnivalóan könnyedén birkózott meg a feladattal, a színes blúzok-ingek szintén inkább informális helyzetre utaltak, nem egy komolyzenei hangversenyre. Mozart világához talán ez a jelmez jobban is illik. Lehet, hogy a művészek is élvezték, hogy most nem kell az "egyenfeketét" magukra ölteni.
A koncert mindkét részében 2-2 basszus hangra írt koncertária hangzott el. Miután korábban ezeknek a létezéséről sem volt fogalmam, első dolgom volt, hogy utána néztem. Az angol wikipédia elég precíznek tűnik, megtalálhatjuk a Köchel-jegyzék sorrendjében a műveket, de műfajonként is kigyűjtötték őket, sőt a kottájuk-szövegük is elérhető. Ezek szerint éppen kilenc basszus-ária létezik, amelyek közül ezen az estén négyet énekelt el Cser Krisztián. (A youtubon ezek mind megtalálhatóak néhány verzióban, nem volt rossz gondolat a koncert előtt ráhangolódásként ezeket többször meghallgatni. Ha kíváncsiak vagytok, néhány perc befektetéssel könnyen elérhetőek.)
A négy énekszám közös vonása, hogy egyik esetben sem zenésítette meg Mozart a teljes művet, és mindegyik esetben valamiféle szenvedélyt, erős érzelmet fejez ki az ária. A szövegeket megnézve könnyen érthető, hogy mi vonzotta bennük a művészt.
(Január folyamán egy érdekes kísérleti operát hoztak létre a Zeneakadémián (Almási-Tóth András rendezésében The Don Juan project címmel), ebben többnyire szoprán hangra írt koncertáriákra építettek. Jelen esetben nem írt sem Mozart, sem utólag más átkötő zenét ezekhez a számokhoz, önmagukban maradtak, bár már a koncert alatt eszembe jutott, hogy érdekes lehetne ezekhez is írni egy összekötő történetet, mert a legtöbb könnyen megjegyezhető, be lehetne őket vinni a köztudatba is akár. Metastasionak ennél kacifántosabb librettói is vannak, mint amit erre a négyre írhatnánk.)
Az első szám Metastasio Themisztoklész c. librettójának (1736) egyik áriája 1783-ból. Xerxész (az egyetlen basszus hangú szereplő) énekli szerelmének (?), feltehetően azért, mert azt hiszi, hogy az illető elárulta. Gyakoriak az operai félreértések, és nincs is szebb, mint amikor a sértett fél felháborodik (Cosí dunque tradisci disleale principessa...-Elárulsz engem hűtlen hercegnő?), ezzel kifejezi szerelmét, háborgó lelkének bánatát. Kár, hogy nem akadtam a történet pontos leírására, de a szövegből erősen úgy néz ki, hogy az elárult uralkodó maga is "elviselhetetlenül keserű lelkifurdalástól" szenved, "magában hordja hóhérját". Van önkritikája, "panaszkodni mer az áruló?"- kérdezi magától. Saját árulása, bűnei nyomasztják a legjobban, a lelkiismeretfurdalás gyászos hangjai üvöltenek keblében. ( "Hova menekülhetnék magam elől?") Az sajnos nem derül ki, hogy mivel (és ugyan méltán?) vádolja magát Xerxész, aki egy a számos jó és kegyes uralkodó közül, aki a zenetörténetben fordul elő. A hercegnő pedig miért került hűtlenség gyanújába? A szerelmeséhez vagy az uralkodójához vált hűtlenné? Vagy mindkettőhöz? Mi van akkor, ha a méltatlankodó az áruló? (Párhuzamként eszembe jut Fülöp áriája a Don Carlosból.) Ezek a kérdések megmaradnak nekünk az ária után is, de abban a néhány percben, ami rendelkezésre áll mégis lezajlik egy sűrített előadás, minden feszültségével. Hozzánk szól, mi leszünk a partnerei és akár hűtlen hercegnőnek is képzelhetjük magunkat 4 percre. Előadását hallgatva feltétlenül vágynánk arra, hogy átéljük a feloldást is, ami elmarad.
Az önmarcangoló belső hangok meghallgatása után a második áriában egy könnyedebb helyzetbe kerülünk. A "Per questa bella mano" Mozart utolsó évében született. Ez a dal nem köthető egy konkrét operai történethez, mindössze egy szerelmi esküt hallunk. Az éneklő örök szerelmet ígér, amelyet bárkitől kétkedve hallgatnánk - az örök szerelem ígérete mindig gyanús. Mindenestre megnyugtatóbb a helyzet, úgy látszik, hogy a félreértés eloszlott és már nem vagyunk árulók többet...
A második rész az "Alcandro, lo confesso..." áriával indul, amely Metastasio több mint hatvan zeneszerző által megzenésített operájából készült, az Olimpiadéból. A történet jó zavaros, tele van félreértéssel, átöltözéssel, eltitkolt szerelemmel. A történet kezdete előtt egy atya, Cleisthenes egy jóslat miatt eltaszította a fiát, akinek persze maradt egy ismertetőjele (egy lánc). Az előttünk megjelenő jelenetben ezen atya barátja beszél arról, hogy furcsa módon gyengéd érzelmeket táplál egy bizonyos ifjú iránt. Aztán majd később lesz persze ráismerés is. Az érzelmek áradása az, ami most is megfog minket, jobb nem bolygatni a részleteket. (Alcandro az egyetlen basszus szerep az operában. Ezek szerint magát szólítja meg...Furcsa. Ha ez az apróság nem lenne, azt gondolnám, hogy az atya számol be érzéseiről. Vagy mégis?) Cser Krisztián előadása közben ilyen dolgokon nem gondolkodunk persze, hatnak ránk az áradó érzelmek. Egészen olyan, mintha egy romantikus áriaesten lennénk, nem pedig a bécsi klasszika egyik mesterének estjén.
Az utolsó ária a legkésőbbi mind közül, csak az 1791-es évszám maradt, további részletek nem ismertek, a szöveg eredetéről sem derült ki semmi. "Io ti lascio, oh cara" érdekes. Erősen úgy tűnik, hogy itt is egy "helyzetdallal" van dolgunk. A szereplő bejelenti szerelmesének, hogy elhagyja, megkéri, hogy felejtse el, sőt törölje ki még az emlékét is. A miértre nem derül fény, de sejthető - az illető férfi már továbblépne a következő hölgyhöz. (Ha nem láttam volna már hasonló helyzetre példát, akkor azt mondanám, hogy életszerűtlen.) Ez minden. Mi vagyunk a megszólítottak most is, és ez alatt a rövid idő alatt csak úgy záporoztak ránk az intenzívebbnél intenzívebb érzelmi hatások ettől az elvileg derűsen kiegyensúlyozott szerzőtől Cser Krisztián közvetítésével.
Most mi van? Csak nem bebizonyosodott, hogy mégsem ismerjük eléggé Mozartot? A koncert után ez talán kicsit változott persze. El vagyunk bizonytalanodva. (Én biztosan.) És most beteszem még egyszer a négy áriát... közben eléggé megszerettem őket, bár tegnap élőben jobban szóltak, ez kétségtelen.
Ps. 2020.11.25. Ismét elővettem ezt a most már hat évnél régebbi, de még mindig különlegesnek számító élményemet, mert a Budafoki Dohnányi Zenekar egy különleges "Don Giovanni Pasticcio"-ra készül, amelyben hallható lesz néhány koncertária is. Ezek közül csak egy. Ez is valami...Mozart koncertáriáit tényleg jó lenne többször elővenni: bár sok mindent másként látok, mint a cikk megírása idején, de ez a vágyam megmaradt.
