Aki jelen van a Facebook-on, az már hónapok óta várta a napot, amikor a régi Bástya mozi épületében (az egykori erkély helyén, nem a hatalmas nézőterén!) egy új kamaraszínházi játszóhely nyílt - a megnyitás előzményeit már jó pár hete figyelhettük. (Bejárat a Dohány utcából!) Az első saját produkció – Minden jót Leo Grande – sajtóbemutatóján jártam, és ennek kapcsán leírok néhány benyomást Keresztes Tamás rendezéséről. Az összes kitűzött márciusi időpontra még a próbák megkezdése előtt elkelt minden jegy, így aki most szeretne még bejutni, annak nagyon kell figyelnie a színház oldalát, ahova az áprilisi jegyeladás kezdete hamarosan ki fog kerülni.
Az előadás másfél órás, nincs szünet.
Az előadásnak is egy híres film az előzménye, amelyre én csak akkor kerestem rá, amikor a Bástya Színház kihirdette a műsorát. Az alaphelyzete egyfelől nagyon átlagos, teljesen azonos mintára épül, mint az előző este általam látott Mákfagyi („két vadidegen találkozik, akiknek látszólag semmi köze nem lenne egymáshoz, majd többször beszélgetnek és eközben nemcsak közelebb kerülnek egymáshoz is, de saját életükkel kapcsolatban fontos felismerést tesznek és ráadásul még késznek mutatkoznak arra is, hogy megszokott sémájukból kilépjenek”), ugyanakkor a tény, hogy a szereplők között áthidalhatatlanul nagy a távolság, nemcsak életkoruk, de életfelfogásuk is alapvető pontokon eltér, ugyanakkor rövid időn belül a lehető legközelebb kellene kerülniük egymáshoz, emeli a feszültséget. A hetvenes évei felé közeledő özvegy tanárnő (hittant és etikát oktatott ráadásul!), aki az egész életét egyetlen férfivel töltötte, most hirtelen egy fiatal szexmunkást fogad fel, akivel „bakancslistáját” szeretné közösen megvalósítani.
A felsorolásban most nem egy maraton szerepel, amely mostanság azonnal eszünkbe juthat, ha Udvaros Dorottya és a bakancslista szó egymás közelébe kerül (ld. Futni mentem) – helyette van orális szex és sok egyéb póz, amelyet a nő egy 30+ éves házasság során nem próbálhatott ki.
Néhány hálószobai találkozás sorát ígéri ez az alaphelyzet, és joggal kíváncsi mindenki, hogy miként lehet ebből izgalmas és vállalható színházat csinálni, ráadásul egy valóban intim térben, ahova talán hatvan-hetven néző férhet be és az első sor szélső székei olyan közel vannak a játszókhoz, hogy még a lábunkat is be kell húzni, amikor előttünk elhaladnak. (A film esetén is fennáll a kérdés, hogyan lehet ezt a történetet hitelesen úgy megcsinálni, hogy ne legyen se hamis, se bántóan ízléstelen – bevallom, fél óra után ezt nem néztem tovább, hogy ne szpoilerezzem le magamnak a színházi előadást. Ebben az AJÁNLÓban éppen ezért én sem térek ki a részletekre.)
Keresztes Tamás korábbi rendezései alapján (ld. a 6Színben a Kizárólag az utókor számára - ismét ajánlom!) biztosra vettem, hogy a kényes egyensúlyt meg tudja valósítani, a történet érdekes marad, hihető és nem fogjuk elunni a csak beszélgetésből álló, egy helyszínen játszódó kétszereplős darabot.
Ahogy a „két idegen összeismerkedik” -típusú daraboknál alap: mindketten képesek változásra serkenteni a frissen megszerzett barátot, így ebből mi nézők is erőt meríthetünk. Ez lenne a cél. A látottak kapcsán tényleg elgondolkodhatunk azon is, hogy eddig mennyire sikerült olyan életet élnünk, amilyenre vágytunk, mennyire voltunk bátrak, van-e bennünk elég energia a változásra. Ha valami ilyen lépésre szánná el magát néhány néző, már érdemes volt színpadra állítani.
Aki a két színészt kiválasztotta, annak jár az extra pirospont, legyen az maga a rendező, a dramaturg-átdolgozó Góczán Judit, vagy a színház művészeti vezetője, Ozsgyáni Mihály. A darab felépítésének köszönhetően a nagyobb hangsúly Udvaros Dorottya karakterére esik, akinek több is a szövege, nagyobb ívű átalakuláson kell átmennie. Mivel az elmúlt években keveset játszott a Nemzetin kívül (a Kartonpapa egyik ilyen külsős munkája volt, még nézhető a Szkénében!), hiányunk volt belőle, így érthető, hogy ez a friss produkció tömegeket érdekel – tízszer ekkora nézőtér is megtelne rá. Nem okoz csalódást, végig drukkolunk neki, hogyha már kitalálta ezt a bizarr "listás projektet", legyen erő benne a végrehajtáshoz.
Eddigi színházi szerepei miatt szintén tömegek kíváncsiak Medveczky Balázsra. Engem az Élet-ritmusra c. önálló előadásával „megvett”, azóta igyekszem figyelni „a munkásságát”. Láttam Grund-koncerten (sajnos csak egyszer), december végén kiemelkedően jónak éreztem az Üvegcipő-ben is a Vígszínházban, és utóbbi élményem alapján sejtettem, hogy árnyaltan és szerethetően fogja ezt a fiatal, nagyon segítőkész és nagyon öntudatos szexmunkás figurát is hozni. Neki elhittem, hogy bárkit küldenének oda abba a szállodai szobába, tudna hozzá kapcsolódni, meg tudná benne találni a szépséget.
A két szereplő mellett kicsi, de mégis lényeges megjelenései vannak Mosolygó Sárának, aki a külvilágot képviseli. Szintén megjegyezhetővé válik, különösen azoknak, akik még eddig semmiben nem látták (sem a Játékszínben, sem a Kartonpapá-ban), érezni minden rezdülésén, hogy mi a véleménye, és tudna nekünk mesélni, nemcsak porszívózás közben. Az író optimizmusa nyilatkozik meg általa – ez az előadás nem szól arról, hogy a környezet meggátol minket abban, hogy vágyaink szerint éljünk.
Az előadás kémiáját már ezen az első nyilvános főpróbán is igazán jónak éreztem, különleges érzés volt karnyújtásnyira ülni az ágytól, ahol a legtöbb beszélgetés megtörtént. Ez a közelség felfokoz mindent, még a szokásosnál is jobban érezzük, hogy tényleg részei vagyunk a két szereplő életének.
Ha minden jól megy, nagyon sokszor megy majd a Leo Grande, jó hosszan eltart majd, amíg mindenki befér, aki kíváncsi rá – már csak azért is, mert biztosan olyanok is lesznek, akik többször újra fogják nézni.
Ezen kívül további előadások is szerepelnek már a színház márciusi műsorában is, amelyek nem új bemutatók, én már láttam korábban pl. a Három és fél nővér-t, sőt Auksz Évát is Sweet Charityként. A honlapon ezekre az előadásokra még jegyek is vannak, ezen a linken érdemes tájékozódni.
Ps. Kállai-Tóth Anett fotózott a színház részére
