Aki szerette Hárs Anna Szívhang c. előadását a Rózsavölgyiben, az most biztos megörül, hogy lényegében változatlan alkotói csapat hozta létre ezt a második ősbemutatóját is. Dicső Dániel rendező, Enyvvári Péter díszlettervező és Cselényi Nóra jelmeztervező ezúttal most két új színésszel dolgozott, Kálid Artúrral és Jeney Lucával, akik talán még egymásnak is újdonságot jelentenek. Most a szemünk előtt ismerkednek meg, másfél órán keresztül azt nézzük, hogy miként barátkoznak össze némiképp szokatlan módon két, egymáshoz nagyon nem passzoló ember bőrébe bújva.
Az előadás kellemes kikapcsolódást ígér, a Szalon repertoárjába jól beleillik, így a törzsnézők nyilván örömmel fogadják majd. A színlap részletes saját ajánlója is teljesen elég ahhoz, hogy valaki mellette döntsön, mégis leírok néhány benyomást, amely vele kapcsolatban eszembe jutott.
A premier előtt néhány nappal fejeződött be a 44. Magyar Filmszemle, amelyen az egyik legnagyobb élményem Kálid Artúr egy levegőre elmondott hosszú monológja volt az Éger c. filmben. (21 vetítésen 40+ filmet láttam, ez a viszonyítási alap hozzá.) Ez a nagyon erős alakítás azoknak is bizonyította volna, hogy a színész bármire képes, akik még sosem látták színpadon, én viszont ugyan már akkor is készültem a Mákfagyi-ra, de a film után még jobban megörültem a lehetőségnek. Az élő előadás varázsa más, ráadásul nagyon sokat hozzáad a helyszín is az élményhez.
A Rózsavölgyi adottságainál fogva színészdarabokat játszik, közelről és hosszan lehet nézni benne a szereplőket, így azoknak a legjobb választás, akik valamely általuk kedvelt színészt új partnerrel és új történetet játszva szeretnének megcsodálni, ráadásul sokkal közelebbről, mint bármilyen más színházban. Erre megvan minden esély – itt semmi nem vonja el a figyelmet magáról a színészről.
Hárs Anna kétszereplős darabja a Szalon törzsközönsége számára talán a legkedveltebb alaphelyzetre épül: két vadidegen találkozik, akiknek látszólag semmi köze nem lenne egymáshoz, majd többször beszélgetnek és eközben nemcsak közelebb kerülnek egymáshoz is, de saját életükkel kapcsolatban fontos felismerést tesznek és ráadásul még késznek mutatkoznak arra is, hogy megszokott sémájukból kilépjenek.
A színpad ezúttal a terem közepén van, így igazán messze senki nem ül a játszóktól, akik persze most is kihasználják az asztalok közötti területet is, így lesznek olyan nézők, akiktől karnyújtásnyira kerülnek. Túl sok színhelye eleve sincs a történetnek, de most még több van a képzeletünkre bízva, mint korábban: nincs berendezett szobabelső, a bútorok helyét kivilágítható kockák váltották fel, amelyek színét lehet változtatni. Nézőfüggő, hogy ez a megoldás kinek mennyire fog tetszeni, kicsit elgondolkodtathat minket, hogy miként lehetett ez a háttér, miközben pontosan tudjuk, hogy az előadás akkor is a színészeken múlna, ha pl. kivetítéssel látnánk egy igazi temetőt, cukrászdát vagy lakásbelsőt. Ahogy lassan már évtizedek óta megszoktuk a független projekteknél, már megint a jelmezekre bíznak többet. Cselényi Nóra ruhái ténylegesen sokat elárulnak a két szereplő jelleméről, a férfi szabályszerűségéről, amely idővel oldódik és a nála legalább 25 évvel fiatalabb nő a szövegben is kiemelt „furaságáról”. Jeney Luca „übercuki” lett, a darabban játszott szereplőjével mi is szívesen megismerkednénk – a cicás cipő pedig akár vágyakat is ébreszthet a nézőben. (Hallottam már katartikusnak szánt előadás után színháznézőt (csak) a főszereplőnő táskájáról áradozni, komolyan feltételezem, hogy ez a cipő önmagában is mély benyomást fog kelteni.)
A szerző a két ember kapcsolatát kifejezetten mélyről indítja, a temetői veszekedés erre kifejezetten alkalmas, sok (túl sok?) lépcsőfok vezet innen a közelségig… Nagyon sok beszélgetés tanúi vagyunk, látjuk a formálódás folyamatát, az pedig egészen rajtunk múlik, hogy ezt a kölcsönös megismerési folyamatot mennyire találjuk érdekesnek, elkezdünk- e drukkolni a két szereplőnek, vagy sem. Ez már a néző antennáján múlik, neki kell előre megsaccolnia, hogy egy ilyen ismerkedési folyamat szemlélése mennyire kötné le, éppen úgy, ahogy egy már bevált fagylaltozóban sem tudhatjuk, hogy pont nekünk bejönne-e egy új íz. Ami a Mákfagyi-t, mint előadást illeti: életmentést azért nem ígér, csak szórakozást és egy lehetőséget, hogy ennek kapcsán mégis elgondolkodjunk saját döntéseinken, viszonyainkon, mennyire vagyunk képesek határt húzni, törődni saját vágyainkkal, terveinkkel. Az biztos, hogy jobban kellene.
Ps. SZEMÉLYES LEZÁRÁS
Az, hogy sok hasonló darab van – éppen ilyen vázra épült a másnap megnézett Minden jót Leo Grande is az újonnan nyitott Bástya Színházban -, és ezeket ennyire szereti a közönség, feltétlenül jelzi, hogy milyen ritka élmény is egy jó beszélgetés, és mennyire kevés időnk van már erre a hétköznapokban.
Velem két hete megtörtént, hogy a mellettem ülő ismeretlen nézővel még 40 percet töltöttem el előadás után, nagyon jót beszélgettünk. Ez a találkozás mélyebb nyomot hagyott bennem, mint maga az előadás, amit néztünk.
A Rózsavölgyi egyébként éppen erre lenne jó, itt lehetne beszélgetni. Akár a helyfoglalás miatt is érdemes egy órával korábban jönni, ahogy ezt sokan teszik is, de a helyszín jó alkalmat adna arra is, hogy a pánikszerű hazarohanás helyett (ez van benne a magyar tradícióban) még előadás után is társaságban maradjon valaki, hogy megvitassa a látottakat.
Fotó: Kallus György
