Mi nézők is gyakran szeretünk azon gondolkodni, hogy alakult egy-egy szereplő sorsa, miután elvileg véget ért történetük, de a Moszkva után sóhajtozó három nővér drámája több írót is tettre is késztetett: Petrusevszkaja, Ulickaja és Szvetlana Alekszijevics is megírta a saját vízióját róluk. Ezeket a fantáziaképeket egyetlen estébe sűrítette bele Selmeczi Bea dramaturg-író, Telihay Péter pedig megrendezte a Pinceszínházban négy remek színésznővel.
Ez a beszámoló a vasárnapi, második előadás kapcsán készült.
A színlapot látva két dolog jutott azonnal eszembe: manapság már kevés színház engedheti meg magának egy 14 szereplős Csehov-dráma bemutatását, amely ahhoz képest nagyon költséges, hogy mennyire nehezen lehet vonzóvá tenni a nézők széles rétegei számára. Ahhoz zseniálisnak kell lennie a megvalósításnak is, miközben egy közepes vígjáték rendszerint még mindig elég a teltházhoz, különösen, ha ennyire jó színészek játsszák, mint ezt az előadást.
A Pinceszínházban az elmúlt évadban a Freeszfe egyetemi vizsgái kapcsán gyakori vendég volt Csehov, láthattunk egy különösen emlékezetes Sirály-t is, most pedig e „gondolatkísérlet” formájában tér vissza, két részben.
Az előadás mindössze a darab négy női főszereplőjére koncentrál, így csak négy színész kell hozzá, akik viszont szinte állandóan jelen vannak. Herczeg Adrienn (Mása), Járó Zsuzsa (Olga), Tarr Judit (Natasa) és Varga Lili (Irina) nagyon jól működnek együtt, bár mindannyian máshonnan érkeztek az előadásba, így együtt nem voltak színpadon soha korábban. Katona Bálint jelmezei és parókái támogatják őket, ahogy haladnak előre korszakról korszakra (a három időszak: az 1920-as, az 1960-as évek, végül a 2000-es évek eleje).
Az előadás négyfelvonásos maradt (de csak egy szünet van), mindegyik rész közel fél óra.
Az „eredeti” történet négy szereplőre húzott változata gyorsan lepereg, és aki ismeri a teljes darabot, az feltehetően élvezi is az átkötéseket, illetve azt, hogy a figurák így is ugyanolyan mélyek, mintha a teljes előadásban néznénk őket. Együtt tudunk velük menni. Érezni a három nővér közti összhangot, miközben Másából sugárzik az elégedetlenség saját sorsa miatt, Olgából a kiábrándultság, Irina pedig eltökélten szeretne megoldást találni a közös bajokra és igazán bájos. A cselekmény leegyszerűsítése ellenére ezek a szereplők nem válnak túl szimplává, pedig a veszély fennállna. Megértjük, hogy Natasa, a sógornőjük egészen nem tartozhat közéjük, helyenként minket is irritál, de az ő nézőpontja is világossá válik. A szívünk leginkább Irina felé hajlik, ahogy talán a szerzőnek is – ő a legvédtelenebb, bár elvileg nagyon fel lett készítve az életre, hiszen még olaszul is tud. (Most mondanám, hogy ennyi nyelvismerettel manapság a help desk várna rá, és ez sem biztos, hogy happyendes végkimenetel lenne…) Varga Lili idén már eljött Székesfehérvárról és szabadúszó – remélhetjük, hogy így több előadásban látjuk majd, jut eszembe még ez is őt nézve.
Ahogy a színlapról is olvasható, a Csehov-zanzásítás után jöhet az időutazás, meglátjuk, mi vár a nővérekre, akik változó mértékben öregszenek, de persze jóval kevésbé, mint ami indokolt lehetne.
Miután új darabról van szó, nyilván nem mesélem el, hogy mi lett a lányokkal az egyes történelmi korszakokban – el lehet képzelni előre, és talán néhány dolgot el is találunk. Lesznek megoldások, amelyeket szeretni fogunk, és olyanok is, amelyeket talán nem. Nem is véletlenül írták rá az alkotók a színlapra a gondolatkísérlet szót – a színészek játékának szerethetősége ellenére sem mondható el, hogy egy tökéletesen kerek és támadhatatlan alkotás született.
A színlap ugyan nem tűntet fel díszlettervezőt, de bárki is legyen az, aki ezt a csupa szőnyeg teret felrakta, megérdemelné a kreditet érte: feltehetően alacsony költségvetésből hatékony és otthonos játékteret hozott létre. Ugyan ez a négy színésznő négy székkel is boldogulna a független előadásoknál megszokott egyszerű fekete háttér előtt, de ezek a szőnyegek jelzik a Csehovtól megszokott polgári közeget is és puhaságuk azt a benyomást kelti, mintha meg tudnák védeni a szereplőket a környező világ ridegségétől. Ez persze csak a látszat, de ezt mi is tudjuk, és nem kifogásoljuk, hogy mondjuk jelenetről jelenetre nem fogynak el a szőnyegek, és nem csupaszodik le a tér, ami szintén egy elfogadható megoldás lehetne…
A lényeg mégis a négy színész: Herczeg Adrienn, Járó Zsuzsa, Varga Lili és Tarr Judit olyan optimális négyes, akik bőven megérdemelnének egy békebeli, hiánytalan Csehov előadást is – ezzel a gondolattal távoztam, és most az előadás után több nappal is ugyanez jut az eszembe. Jó volna őket egy igazi Három nővér főszereplőiként látni, (és annak is örülnék így zárójelben, ha a Selmeczi Bea által gondozott vándorlós „kékcipős” Kékszakállú ismét előkerülne valahol, valamilyen formában – tudom, hogy ezzel a gondolattal már végleg messzire szakadtam el a poszt témájától, így le is állok. Ami megadatott egyszer, annak kell visszamenőleg is eléggé örülni).
PS. A fotók a színház Facebook oldaláról származnak, Szabó Réka készítette őket.
