A szolnokiak vendégjátékra jöttek a RaM-ArT Színházba, mégpedig a Sweet Charity-vel, egy ritkán játszott musicallel, amely egy olyan "ártatlan" prostituált történetét meséli el, aki mindvégig hisz a szerelem és egy jobb élet lehetőségében, és rávesz minket, hogy drukkoljunk neki.
Némi esély ugyan van, hogy az előadás átkerül a jövő évadra, de biztonságosabb az idei utolsó két alkalom valamelyikét még elcsípni Szolnokon: május 21-re és 23-ra is van még jegy a színház honlapján. (Jelenleg 30 és 68 db.) Budapestieknek jó hír: visszatér hozzánk is még egyszer, a Városmajorban megnézhető még augusztus 6-án is. Erre is kaphatóak jegyek, most még nagyon jó helyekre is!
Röviden: nagyon szerethető előadás, Bíró Panna Dominikát erről biztosan megjegyezhette az, aki korábban még nem találkozott vele. Pályáján ez a címszerep jelentős állomás, örülök, hogy nem hagytam ki.
Hosszabban:
A RaM-ArT nézőtere nem volt egészen tele erre az alkalomra, viszont tagadhatatlanul jelentős érdeklődés övezte ezt a vendégjátékot: csak premiereken vagy fesztiválokon látni ennyi színházi embert együtt. A kíváncsiság szólhatott a rendezőnek, a társulat bármely tagjának, de talán a már „rising star”-nak számító, szakmai körökben jegyzett címszereplőnek még inkább, aki korábbi szolnoki vendégjátékokon kívül (ld. Sirály, A fösvény) az Orlai Produkció néhány előadásában is rendszeresen nézhető (ld. De kié lesz a kutya?, Brooklyni mese, Macskazene).
A Sweet Charity valóban a címszereplő személyére épülő darab, aki szinte minden jelenetben látható, így bármely előadásnak valóban az egyik kulcskérdése, hogy sikerült-e karizmatikus és kellően szerethető „oszlopot” találni ahhoz, hogy megtartsa az egész konstrukciót.
Béres Attila tíz évvel korábban már Szombathelyen is megrendezte a darabot, amelyben a néző szórakoztatását szolgáló látványos táncos elemek is kiemelt szerepet kaptak. Szűts Rita koreográfiájából megérezzük nemcsak a profizmust, de azt is, hogy a történet az összes táncoslány kilátástalan helyzetéről is szól, akik közül Charity csak egy. Mind egyéniség, de a többiek ennyire nem naivák és nem álmodoznak az Igaziról és az örök szerelem lehetőségéről, csak különböző intenzitással van elegük az éjszakai életből, amiből nincs kiszállás.
A csapatból kiragyogott Kertész Marcella Gagarina szerepében, aki teljes színészi pályáját Szolnokon és Miskolcon töltötte, nagy tapasztalata van zenés szerepekben, így hazai pályán minden bizonnyal sztárként van jelen.
Fogalmam sincs, hogy az előadásra ellátogató nézők többsége a színészek közül kiket tudott könnyen beazonosítani – vidéki társulatok vendégjátékánál folyton szembesülök nemcsak gyenge arc- és névmemóriámmal, de azzal is, hogy tényleg egész pályák fordulnak meg azon, hogy valaki hol működik – könnyen eltelhet akár harminc év is úgy, hogy valakit nem veszünk észre, ha nem látható Pesten és nincs benne sok filmben vagy sorozatban.
Az előadás kapcsán ennek a szomorúsága is megérintett: egyedül a címszereplőt ismertem volna fel egyébként is nagy biztonsággal (akár civil környezetben is - már annyi jelentős szerepben láttam mostanáig), de mindenki mást a szereposztásból kellett beazonosítanom.
Bíró Panna Dominika jól járt az előadással, és nem panaszkodhat férfi partnereire sem, akiket körülrajonghat. A filmsztárt (Vittoriót) játszó Barabás Botond önironikus paródiának tűnő alakítását nézve elképzeltem, hogy a színész feltehetően a szolnoki közönség kedvence, és Szolnokon még jobban ülhet a vizuális poén is, amely két világsztár mellé helyezi. (ld. fenti fotó)
Dósa Mátyás Oscar Lindquistként árnyaltabb lehetőséghez jut, el kell hitetnie velünk, hogy rendes hivatalnok, aki a szabályokat minden körülmények között követi, bár ennél többre vágyik. Aggodalommal tölt el minket indulatkezelési problémája már az első jelenetében is, és nem is alaptalanul, mégis megpróbáljuk átvenni Charity optimizmusát. Musicalt nézünk, amihez talán járna is a happy end – gondolhatnánk, de az Erős Hanna által tervezett látvány komorsága (a csillámló szálakból álló függöny ellenére is a feketeség dominál) nem sejtet sok jót.
A kiemelt színészeken túl még nagyon sokan táncolnak, énekelnek, keretbe foglalva Charity történetét, akinek a magánya és kilátástalan helyzete közöttük még kegyetlenebbnek tűnik. Molnár Nikolett, Cseke Lilla Csenge, Sárvári Diána, Pertics Villő, Ónodi Gábor, Mészáros István, Zelei Gábor, Lugosi Claudia, Kinczel József, Besenyi Adél, Besenyi Norbert, Fehérváry Anna, Korom Gábor, Kropf Minea, Lehoczki Orsolya, Török Leila, a dramaturg Vörös Róbert, a dalszövegeket író Varró Dániel, a zenei vezető és karmester Rimóczi Mónika, a korrepetítor Simon Erika és persze a Szolnoki Szimfonikus Zenekar támogatása mind kellett az este sikeréhez.
PS. Személyes lezárás - visszatekintés:
Nem egyszer leírtam, hogy nem vagyok musical rajongó, de a Sweet Charity mégis közel áll a szívemhez. 2003. november 28-án két apró gyerek mellől szabadultam el, hogy az Operettszínház „Raktárszínház” fantázianevet viselő stúdiójában megnézzem az előadást – nem korábbi filmélmény miatt, pusztán azért, mert egy Alföldi-rendezésben Szabó P. Szilveszter fellépett. Ez két erős érv volt együtt, de már úgy jöttem ki a nézőtérről, hogy Siménfalvy Ágotát is mindenben és bármiben látni akartam. 22 év eltelt közben, de máig emlékszem erre a valóban édesen naiv kislányra, aki annyira bízott az emberekben, szívszorító élmény volt nézni, ráadásul karnyújtásnyi távolságból, egy kamaraelőadásban. Észleletem szerint nagyon kevés színházi lehetőséget kapott az utóbbi húsz évben, vagy legalábbis: jóval kevesebbet, mint amennyi tehetsége alapján „járt volna neki” - nekem hiányzott és igyekeztem nézni, amiben csak tudtam.
Ez az előadás az Operettszínház megpillantásakor rendszerint azonnal eszembe jut, és Siménfalvy Ágota hiánya most sem pusztán azért merült fel, mert Szabó P. Szilveszter közvetlenül előttem ült a RaM-ArT-ban.
Ezen kívül volt még egy Charity-élményem is, amelynek nyomot hagytam. 2012.május 20-án a Magyar Színház stúdiójába is elmentem, akkor is a rendező – ezúttal Pelsőczy Réka – miatt. Voltak bennem kétségek, hogy miként hathat egy másik Charity, miután annyira jól emlékeztem a kilenc évvel korábbi előadásra. Auksz Éva akkor már jó ideje játszotta a szerepet, már nagyon az övé volt és szintén elérte, hogy aggódjak érte - visszagondolva sokkal jobb emlék maradt, bár nem adhatta vissza az első élmény melegségét. (Mindkét előadás kamara térben képzelte el a darabot, ez volt az első nagyszínpados megközelítés.)
E két élmény után újabb 13 év elteltével bizakodva mentem Bíró Panna Dominika nézőbe, erősen remélve, hogy az elméletileg nagyon neki való szerep lehetőségeit ki tudja majd aknázni.
Ez meg is történt. Várom tőle a folytatást.
PS. A fotók a színház honlapjáról származnak, ahol sokkal több is megtekinthető.
