Még nincs egészen egy hónapja, hogy bemutatta a Vígszínház Valló Péter rendezésében a Büszkeség és balítélet-et, amelynek az ötödik előadását láthattam. A rendező Kovács Krisztina dramaturggal készített Jane Austen regényéből „romantikus dráma” megjelöléssel színpadi változatot, amely a teljes cselekményt három órába sűríti (az egy szünetet is beleértve). Nem tűnik hosszúnak.
Kellemes előadás, évekig fog menni, mert „újranézős” (lesz saját rajongói bázisa), alkalmas arra, hogy kikapcsolódjunk saját életünkből, és kedvet csináljon a regény ismételt elolvasására/a BBC sorozat megnézésére is. (Akik ismerik ezeket, de eddig így is idegenkedtek a szerzőtől, azok válasszanak mást a Vígszínház jelentős repertoárjából.)
A „miért ajánlom” kérdésre bővebb válasz következik azoknak, akik tovább jönnek velem.
Jane Austen regényét sokan szeretik, sőt valószínűleg, aki már igen és így célközönsége lehet egy színházi feldolgozásnak, az nyilván látta a hatrészes, 1995-ben készült legendás BBC sorozatot is Colin Firth főszereplésével. Minél jobban „ráfüggött” valaki, annál jobban aggódhat azon, hogy mennyire lesz képes elfogadni egy nem filmes változatot, amely jelentősen rövidebb, így szükségszerűen a regényhez képest még vázlatosabb, nem korhű a díszlete, sőt persze mások szerepelnek benne. Colin Firth nem lép fel a Vígben, ahogy ezt egyébként a kezdés előtt a mosdó előtt sorban állva egy idősebb hölggyel meg is beszéltük, de megjegyzem: a filmben konzervált 30 évvel ezelőtti formájában nem is tehetné - feltehetően személyesen is csalódást okozna annak, aki az ő Mr. Darcyjára vágyna. Aki mégis hozzá ragaszkodik: a YouTube-on 92 részletre bontva könnyen elérhető. (Vigyázat! Aki a linkre rákattint, beleragad könnyen, sokkal kevesebb időt igényel az előadás megnézése.)
Ami jó hír: a Centrál ezt az akadályt néhány éve sikeresen vette mindössze kétszereplős változatával, amely izgalmas szereplehetőséget ad Balsai Móninak és Schmied Zoltánnak is. Kötelezően nézendő azoknak, akiket csak kicsit is vonz ez a korszak – szépen meg fog férni egymás mellett a Víg produkciójával.
Nekem a BBC sorozat tényleg az egyik legnagyobb kedvencem, emiatt egy pillanatig se tudtam elfogadni a 2005-ös „egyfilmes” változatot. Emlékszem olyan maratonokra is, amikor este nyolcas kezdéssel képes voltam a hat filmet egyben megnézni... A könyvet is sokszor olvastam, így ebben a produkcióban a dramaturgiai munka érdekelt elsősorban, az, hogy mit hagynak meg az eredetiből, mennyire vállalnak be nagyobb változtatásokat. Előre sejthető volt, hogy fontos jeleneteket is fel kell áldozni, és a megmaradtak is jelentősen rövidebbek, mint a BBC-változatban. (Aki mindent akar, annak mégis a regény az igazi – a rajongók nem úszhatják meg az elolvasást.)
A vígszínházi változat érezhetően nagyobb léptekkel és vázlatosabban halad végig az öt lány történetén, viszont elkerüli az üresjáratokat. Emlékezetes ötlet, bár megosztó lehet a hatása: a cselekmény több pontján az egyik női szereplő előtérbe jön és beavat minket az érzéseibe miközben az arcát ki is vetítik. Ez a megoldás a történet tanulságait, tanmese jellegét nyomatékosítja, és ha valaki magától nem jönne rá, már az első monológ után egészen világos lesz számára, hogy alapvetően a nők boldogulásának lehetőségeit vizsgálja az előadás.
Bár jelenleg visszaesett a házasodási kedv, egy életre elköteleződni valaki mellett nem annyira magától értetődő most már, hogy jellemzően a nők is dolgoznak, és nagyon könnyen el lehet válni, így a történet alapvetése (a nők számára a boldogsághoz, sőt a biztonságos élethez is a házasságon keresztül vezet út) már nem egészen igaz. Mégis alkalmas ez a történet arra, hogy rajta keresztül megvizsgáljuk, mennyit változott a két nem egymáshoz fűződő viszonya kétszáz év alatt. Az előadást nézve talán az lesz az érdekesebb, hogy mi az, ami viszont azonos: a szerelem természete, a kapcsolatteremtés nehézsége.
Nem ez az egyetlen darab, amelynek konfliktusa alapvetően félreértésen alapul: több szereplő sem azt kommunikálja a világ felé, amit szeretne. Ezt nézve, ebben a vígszínházi előadásban nagyon erős mintát ad számunkra Elizabeth és Mr. Darcy figurája is: mindketten képesek belátni, sőt elismerni, hogy tévesen ítéltek meg valakit. (Ez is az egyik mesei elem, nemcsak az, hogy valaki szerelmi házasságot köt egy gazdag és nagyon rendes emberrel.) Önmagában ez a minta is nagy érték, nem lenne rossz, ha többen gondolkodóba esnének, és utólag felismernék, hogy vannak kapcsolataik, amelyek kizárólag kommunikációs tévedésnek estek áldozatul, és szintén megpróbálkoznának ezeknek a korrigálásával.
Sok néző romantikára való igényét is kielégíti ez az előadás, amelynek ez az egyik fő funkciója is – a főszereplő lányoknak ugyanúgy lehet drukkolni, ahogy az eredeti regényt olvasva, vagy a sorozatot nézve.
Ezt a vágyunkat 17 színész és tíz statiszta szolgálja ki, sőt még egy élő kamaraegyüttes is fellép (zenei vezető: Mester Dávid), akiknek a hangulatteremtés is elsődleges feladatuk – a zenei aláfestés sokat számít, ugyanúgy, akár a film egyes jeleneteiben, amikor a szereplők nem beszélgetnek. A táncbetétek kapcsán megemlítendő Bodor Johanna koreográfus is, és az összkép kialakítását kétségtelenül befolyásoló világítástervező, Csontos Balázs is. (Hatalmas apparátus ez összességében, és még milyen sok háttérmunkás kell ahhoz, hogy az előadás egy-egy emlékezetes pillanata megszülethessen.)
Nincs korhű díszlet, csak egy üres tér néhány funkcionális dobogóval. Sehol egy sétány, sehol egy kastély, még háttérképként se – a képzeletünkkel kell ezeket pótolni. Ezúttal is a jelmezek lennének hivatottak a szereplők jellemzését megtámogatni, de a fotókon is érzékelhető egyen-fehér csak a színház által kiemelt célra alkalmas: az elegáns angol hangulatot tényleg sugározzák. Csak az a bökkenő, hogy a történet egyik központi témája a szereplők társadalmi helyzete és anyagi viszonyai közti áthidalhatatlan szakadék a ruhákon nem látszik a mezei nézőknek. A messzebb ülőknek pláne nem, még akkor sem, ha Kálmán Eszter, a tervező a finom részletekben, esetleg még az anyagválasztásban is megpróbálta ezt kifejezésre juttatni. Minden ruha szép, sokan fognak ebben gyönyörködni, de nem érezzük, hogy a Bennet família kevésbé ízlésesen öltözködne, vagy méltatlan lenne az arisztokratákhoz. (A végén, a dupla esküvőhöz pedig nagyon nem illik, hogy mindenki fehérben van, de addigra ez a látvány már unalmassá is vált, az előadás vázlatszerűségét erősíti.)
Ugyan egyszerűsítésnek éreztem a látvány megoldását, de nem zavart meg a színészek játékának élvezetében, viszont a kutya felléptetése ellen ajánló blogger nézőként is tiltakozom, ezt színész-ellenes méltatlan és olcsó ötletnek ítéltem meg – gyengíti az előadás színvonalát. Cuki, de civil hatást kelt és meg is zavarta a nyitóképet, a végén pedig szükségszerűen elveszi a figyelmet a főszereplőkről, akik egyébként láthatóan beleadtak mindent a mi szórakoztatásunkba és nem érdemlik meg, hogy helyettük a kutyát nézzük. (Törvényszerűen azt nézzük, nincs mit tenni.)
Most már áttérve a színészekre: kevesen vannak hálás helyzetben, és nemcsak azért, mert emblematikus színészi alakításokkal kell megmérkőzniük a sorozatból, de az adaptáció vázlatossága miatt is. (Itt nincsenek közelik, amikor hosszan elidőzhetünk valakinek az arcán, miközben saját arcát szemléli a tükörben vagy néma séták…) Mindenkinek saját személyiségével muszáj kitöltenie szerepe körvonalait, és persze nem minden karakter olyan nagyon hálás. Néhány mondat nem mindenkinek elég ahhoz, hogy külön érdekessé tegye magát, de van, akinek viszont igen.
A tapsrendnél is kiderült, hogy a bérletes közönség (az ötödik előadáson a színház törzsnézői voltak többségben!) igazán szereti saját régi színészeit. Halász Judit orgánuma túl puha és kellemes ahhoz, hogy igazán félelmetes Lady de Bourgh legyen, de két jelenete alapján így is hatalmas tapsot kapott – el lehetett fogadni ezt az alakot kevésbé ellenszenvesnek és követelőzőnek is.
Lukács Sándor Mr. Bennet szerepében az előadás igazi nyertese: most nem kell irgalmatlan hosszú szöveget megtanulnia (ld. Mercedes Benz, az előző bemutatója – nézendő abban is!), viszont a (regényben is nagyon keveset beszélő) szereplő legtöbb emblematikus mondatát megtarthatta, és szinte mindre nevetéssel reagál a közönség. A szellemességein nevetünk, nem rajta – jól járt.
A feleségét játszó Hegyi Barbara viszont sokat fecseg, ellenszenves, viszont vele kapcsolatban tényleg elképzelhetőnek látszhat, hogy a lányai helyett valakinek éppen rajta akad meg a szeme, bár az adaptáció készítői szerencsére annyira nem rugaszkodtak el a valóságtól, hogy egy széptevővel is megajándékozzák.
A csípős nyelvű és Mr. Darcy után vágyakozó Caroline Bingley – Szilágyi Csenge szintén messze van attól, hogy rokonszenvünket elnyerje, mégis sajnáljuk, hogy nem láttuk több jelenetben – én legalábbis így voltam vele. (Jól érvényesül és eszünkbe jut a Liliomfi-ban nyújtott másik nem-hősnő karaktere is.) Kárpótlásul kap néhány kedves mondatot az előadás végén a Forster ezredest játszó Bölkény Balázstól, amely alapján akár neki is képzelhetünk egy kis boldogságot – már amennyiben az ezredes nemcsak megnyerő személyiség, amilyennek mutatkozik ebben a rendezésben, de van kellő anyagi alapja is a házasodáshoz. (Aki Bingley másik nővérét és annak férjét keresné a színlapon: hiába festenek jól a filmben, ebbe a történetbe nem férhettek bele.)
Jelenleg a kisebb és középszereplők – pl. Karácsonyi Zoltán (Mr.Gardiner), Balázsovits Edit (Mrs.Gardiner), Szász Júlia (Charlotte Lucas) - egy-egy jó villanásra kapnak esélyt, hosszú távon válik majd el, hogy kiket jegyzünk meg közülük. Gyöngyösi Zoltán Collins tiszteletes szerepében talán sokakban megmarad, akik megörülnek neki, azoknak a Csoda c. előadás megtekintését erőteljesen javaslom, ha eddig kihagyták volna.
De mi a helyzet a lányokkal és az udvarlókkal?
Az öt lányból a regényben és a sorozatban is csak kettő érvényesült igazán, bár most ebben a verzióban a „csak kettő a lényeges”, még jobban kidomborodik. Nincs idő arra, hogy Mary Bennet (László Rebeka) magányával foglalkozzunk, aki a legtökéletesebb partner lehetett volna a tiszteletes számára – Jane Austen annyira nem volt idealista, hogy mindenkinek juttatott volna megfelelő párt.
Wickham karaktere a kelleténél súlytalanabb lett, Ertl Zsombor nem tudja elhitetni, hogy körmönfont szélhámos, akitől minden fiatal lányt félteni kellene. Lydia (Virágh Panna) sem elég kezelhetetlenül zabolátlan, illetve sem az ő, sem Kitty (Janó-Szegi Eszter/Magyar Jázmin Őzike) sorsa nem válhat elég fontossá számunkra.
Annak ellenére, hogy ahogy a fentiekből látszik, nem éreztem tökéletesnek a koncepciót, a két szerelmes pár nagyon rendben van, és éppen elegek ahhoz, hogy akárhány romantikára áhítozó nézőt elandalítsanak, ha tetszett nekik a körítés és az összes kisebb szereplő, ha nem.
Azt nem mondanám, hogy maga az „amorózó” szerep hatalmas kihívás a férfiak számára, leginkább a sármos kisugárzásukra van itt szükség – Wunderlich Józsefnek közel sincs annyi esélye, illetve megszólalása, mint a filmben a nem túl szószátyár Mr. Darcynak, bár a legtöbb kulcsmondatát azért megtarthatta. (Fájdalmasan látom, hogy április 24-én lesz az utolsó Krum, amelyben sokkal árnyaltabban érvényesülhet, még 52 néző számára van hely.)
Nála – észleletem szerint – mintha több játéklehetőséghez jutna Medveczky Balázs, aki nem egyszerűen naiv és félénk szerelmes. Próbál a környezete befolyása ellenére is udvarolni a kiválasztott lánynak, önállósulni vágyó kamasznak látjuk, aki éppen szedi össze az energiáit, és neki is drukkolunk, nemcsak Jane-nek.
Az idősebb Bennet lány ez esetben fiatalabb, mint húga (a szöveget módosították is, bár ez esetben nehéz indokolni, hogy miért éppen a kettes számú lány férjhez adása a legsürgősebb), de ezen pillanatok alatt túllépünk. Varga-Járó Sára alakításával kapcsolatban aztán tényleg nincs hiányérzetünk, ilyen lehet egy egészen őszinte, érzékeny, szelíd és visszafogott lány, amikor szerelmes. Bízunk benne, hogy még sok hasonló vagy akár teljesen más szerepben is látni fogjuk. Meglepne, ha valaki őt nézve a BBC sorozat szereplőjét hiányolná. Szerencsés módon nagyon erőteljes a kettőse Medveczky Balázzsal, egy hullámhosszon rezdülnek minden találkozásukkor.
A kulcsszereplő mégis Lizzie maradt és Waskovics Andreának azért jut is játszanivaló. Markánsan meg kell változtatnia nézeteit a történet folyamán, rá kell ébrednie, hogy túl elhamarkodottan ítélt meg valakit – hosszabb utat jár be, mint bárki más és végig maga mellett tud minket tartani. Aki korábbi előadásokban szerette, azok nyilván most is fogják.
SZEMÉLYES LEZÁRÁS
Mikor jó nekem egy előadás? – erre a legrövidebb válaszom: Ha jobb állapotban jövök ki róla, mint ahogy bementem.
Szerda estén így történt, és nemcsak azért, mert immár harmadik hete egy hideg lakásból indulok el színházat nézni és közben töretlenül várom a kazán-alkatrész megérkezését. Az előadás nézése közben ez egyszer sem jutott eszembe.
Ps.A fotókat Molnár Miklós készítette, a Molmik Photograpy Fb-oldalán sokkal több nagyszerű portré is megtalálható a szereplő színészekről (és más előadásokról) is, ennek felkeresését melegen ajánlom.
