Egészen szokatlan a magyar színházi gyakorlatban, hogy egy produkció hivatalos bemutatója előtt (a főpróbákat is beleértve) tíz alkalommal kerüljön közönség elé, de most ez történt a Centrál Színházban Puskás Tamás új rendezésével.
Már beérett előadást láthattunk a csütörtöki sajtóbemutatón, amelynek az energiaszintjén most még nyomokban érezhető volt, hogy korábban Szigligeten szabadtéren, 700 fős nézőtér előtt játszották el hét alkalommal is.
Gál és Turai darabírók között új operettjük zeneszerzője: László Zsolt, Puskás Samu és Alföldi Róbert
Ajánlóra nem szorul, sokan fogják keresni a következő évek során leginkább talán Alföldi Róbert miatt (aki rá kíváncsi, most közel száz percen át folyamatosan nézheti!), így még időben szólok: az októberi alkalmak némelyikére még van egy-egy jegy elszórtan, de már nem sokáig...
A Játék a kastélyban azok közé a Molnár-vígjátékok közé tartozik, amelyekben a darab elején felvetett megoldhatatlannak látszó problémát egy zseniális "nagy kombinátor" mégis megoldja, a kizökkent világot helyrebillenti, bár a nézőben most is és a további esetekben (ld. Egy, kettő, három, Delila ) is megszületHET a kérdés, hogy jó-e nekünk ez? Valóban szükségünk van-e SOS mentőakcióra, a "minden rendben" látszatának megteremtésére? Tényleg jó-e, ha két - láthatóan - össze nem illő ember kapcsolata mégsem bomlik fel egy ideig? Érdemes-e nagy erőfeszítéseket beletenni a kapcsolat megmentésébe, miközben az új operett és a hozzá kapcsolódó üzleti haszon másként is realizálható lenne? Megtartható-e egy fiatalember naivitása hosszútávon? Jó-e bárkinek is, ha valaki úgy marad a családjával, ha közben másba szerelmes? --- Még tovább lehetne sorolni a mentőakció következményeit...
Akinek pedig az előadás kapcsán a fenti kérdések egyike sem jutottak eszébe, csak a happy endet érzékelte, az még jobban járt.
A "biztos kellett-e ennyit erőlködni ezért a kapcsolatért?" mintha a bravúrosan cselekvő Turai Sándor színműíró (Alföldi Róbert) arcán is átfutott volna, miután úgy cselekedett, mintha az életet lehetne színháznak tekinteni. Egy színdarabbal ellentétben a valóságban a hazugságokra fény derül, az átvert személy még boldogtalanabb lesz. A Centrál Színházban viszont az előadás minden estéjén meg fog érkezni az új operett három szerzője a tengerparti kastélyába, szembesülni fog azzal, hogy a primadonna (egyben a fiatal zeneszerző menyasszonya) a szomszéd szobában flörtöl hőszerelmes szerepeket játszó kollégájával, egykori szerelmével...- aztán majd a 200. alkalommal is elrendeződnek a dolgok, ahogy most csütörtökön történt.
Ez a jó: a színház kiszámítható, bár minden egyes alkalommal kicsit máshova helyeződhetnek a hangsúlyok, így érdemes lehet többször is megnézni. (Ezt szűrtem le a Delila hat megtekintéséből is.)
Az előadás ajánlható mindazoknak, akik szeretik a klasszikus Molnár Ferenc-előadásokat, de feltehetően a nézők többsége mégis elsősorban a színészek miatt lesz rá kíváncsi.
Molnár Ferenc sokat mozgott színészek között (a Vígszínház125 c. dokumentum-játékban sem véletlenül fordul elő), mindent tudott róluk, és bár nem voltak illúziói velük kapcsolatban (ahogy ez ebből a darabból is kiderül), mégis érezhető nagyrabecsüléssel és szeretettel viszonyul hozzájuk - mindez egyértelműen látszik a darabjaiban feltűnő művészek karakterein.
Az Alföldi Róbert által játszott színműíró csak a színháznak él, mintha magánélete nem is lenne. Ebben az alakban akár öniróniát is felfedezhetünk a szerző részéről, de magunk előtt láthatjuk a profizmusára valóban büszke írót is. Az élet úgy hozta, hogy a tavalyi évadban, a Liliom-ban is csak a művészetének élő személyt játszik Alföldi Róbert (abban nem irányító, inkább sodródó szerepben van), érdemes mindkét alakítását megnézni. Szenvedélyesen sziporkázik, őt látva, az biztosan nem merül fel a nézőben, hogy minek a színház, minek ez a kétórás "tűzijáték"? Turai ugyanúgy eltalálja, ahogy a Egy, kettő, három bankigazgatója is - jó, hogy eljátszhatja, jó, hogy megnézhetjük.
Partnerét, Gált László Zsolt alakítja - maga a született pesszimista, akinek a félelmei sosem megalapozatlanok, jól kiegészíti nyugodtságával a folyamatosan vibráló Turait. (Engem fordított felállásban is érdekelt volna ez a játék, de László Zsolt rajongói bázisának így is erősen javaslom az előadás megtekintését - nagyon megérdemelne ezért egy legjobb férfi mellékszereplő díjat.)
A lakáj és a titkár ugyan epizódszerep, de mindkettő jól megjegyezhető. Magyar Attila és Rada Bálint mindent kihoz a lehetőségeikből, öröm őket nézni, csak az a kár, hogy a szerző nem írta bele őket még több jelenetbe.
A lakáj: Magyar Attila
Schmied Zoltánt három nappal korábban láttam utoljára egy modern színdarabban (Rózsavölgyi Szalon - Bármit mondhatsz), így most örültem annak is, hogy a műsor megint összehozott vele. Általa átéreztük Almády, a híres hősszerelmes színész kínját is, akinek hajlamos voltam elhinni, hogy nem egy futó kalandot él át, hanem valóban vívódik. Nem tud választani a családja és szerelme között, és megviseli az, hogy egykori tanítványáról láthatóan véglegesen le kellene mondania... Hálás ez a szerep, nemcsak azért, mert több hasonló dilemmával küzdő embert ismerhetünk, mint megszállott színműírót, így több közünk lehet hozzá, de úgy tűnik, hogy az elmúlt 98 év alatt még mindig nevetséges, amikor valaki hosszú francia nevek kiejtésével küzd - a csütörtöki közönség egyértelműen az ő sorain röhögött a legtöbbet, miközben meg is sajnáltuk. Amiről Molnár 98 éve elképzelte, hogy hatni fog ránk, az tényleg működik.
A titkárok titkára és a hősszerelmes: Rada Bálint és Schmied Zoltán
A "hősbariton" riválisát, a fiatal zeneszerzőt Puskás Samu játssza, aki a Centrálban korábban fordítóként és rendezőként már többször dolgozott. Üde jelenség, aki tényleges koránál is fiatalabbnak látszik, elhihető neki, mind a naivitás, mind pedig az, hogy új operettjének nála jelentősen idősebb primadonnájába beleszeret. De nem ezért érezzük meg a kapcsolat távlattalanságát: a szerelem a nő ártatlanságának tévképzetére épül, ez pedig sérülékeny, ahogy a darab is megmutatta. A rendező a szereposztással jelentős távolságot teremtett a szerelmesek között, így tényleg csak a legromantikusabb lelkületű mezei nézők mehetnek haza a "fiatalok legalább boldogok lehetnek" gondolattal. Balla Eszter már befutott primadonnát játszik, akinek nyilván hízeleg a fiatal zeneszerző rajongása, de egy világ választja el tőle: Ádám érezhetően civil, nem színházi ember, így nehezebb vele a hangot megtalálni, a tartós kapcsolódáshoz nem elég, hogy a férfi feleségül venné. (Aki Balla Eszter színészetének árnyalataira kíváncsi, azoknak A hosszú élet titka megnézendő előadás, havonta egyszer játssza tovább a 6Színben.)
Annie: Balla Eszter
Ez az előadás a Molnár-örökösöket is boldoggá teheti, bár már nekik sincs beleszólásuk az életmű további sorsába: "stílusban tartott" Molnár-vígjátékot látunk Bagossy Levente korhű díszletében, a szerzői utasításokhoz igazodó jelmezekben (Szakács Györgyitől).
A szerzőhöz és a mai kor elvárásaihoz egyaránt igazodnak az alkotók, időt takarítanak meg nekünk azzal, hogy az első két felvonást összevonják. (Nem is lenne kedvünk még kimenni kb. 35-40 perc után, hiszen még épp csak elkezdődött a játék.) Összességében sem tűnik hosszúnak az összesen két óra egy szünettel, ajánlható kellemes kikapcsolódásnak is. Talán az is megbocsájtható, ha a főszereplő kapja az est utolsó percét, nem pedig az egyik epizodista, ahogy az eredetiben.
Akik a darabot még nem ismerik, azok számára a történet fordulatai is újdonságot jelentenek majd - ha valaki ebbe a kategóriába esik, az még véletlenül se keressen leírást a cselekményről, örüljön a rá váró meglepetéseknek. (Utólag akár írhatna egy kommentet, hogy mennyire sikerült meglepődni...).
A nézők többsége nyilván már számos rendezésben látta ezt a vígjátékot (62 nyilvántartott bemutatója volt), még nemrég is ment a Vígszínházban (Benedek Miklóssal), Tatabányán, de sokan erősen bevéstük Mohácsi János miskolci koncepcióját is.
Számomra kiemelten fontossá még a 1990 tájékán vált, amikor hónapokon keresztül elemeztük a Színházi Intézetben egy szeminárium keretében a Madách Kamara produkcióját (Márkus Lászlóval a főszerepben) - éppen úgy, ahogy Az ügynök halálá-t is, amelynek tavaszi centrálos bemutatója kapcsán ugyanez az egyetemi emlékem legutóbb a felszínre tört. Sokat számít, ha egy szöveget mondatról mondatra átrág az ember, ezek után nehéz csak a felületet nézni, muszáj azt keresni, ami mögötte van.
Míg a darabban bemutatott bravúros mentőakció kétséges eredményre vezet, addig egy jó Játék a kastélyban előadás kiemeli a nézőt a hétköznapokból, és legalább két-három órán keresztül kikapcsolódást nyújt számára a saját életéből. Ez sem kevés. Mindezen felül ad egy nagyon praktikus és megszívlelendő tanácsot is, amely miatt igazán gyakran eszembe jut. A két színműíró a darabban többször átértékeli pénteki napjuk eseményeit - pesszimista (Gál) és optimista (Turai) szemszögből az éppen bekövetkező újabb fordulatok távlatából. Mert a konkrét tényeknél mégis többet számít, hogyan tekintünk rájuk - ezt feltétlenül érdemes megtanulnunk Molnár Ferenc darabjából és Turaitól, akinek a legnehezebb helyzetben is sikerült az életet élvezni és örülni.
PS. Szokodi Bea képeiért köszönet!
