Nem kifejezetten színházi időszak a július, és az, hogy most is zsúfolásig megtelt az Átrium, feltétlenül jelzi, hogy foglalkoztatja az embereket „az új Alföldi-rendezés” (feltehetően a darabtól függetlenül), és a színészek névsorát látva az esélye is megvolt, hogy diadalra fogják vinni. Ez is történt, megvalósult a papírforma.
Az előadás 2 óra 10 perc szünet nélkül – női nézőknek emiatt érdemes bekalkulálni az előadás előtt egy kis plusz sorállást a mosdónál. A premier előtt egy kicsit félszeg férfi meglátva a lépcsőn kígyózó sort kis ijedelemmel a hangjában azt kérdezte, hogy férfiak is lemehetnek-e… - Ez kapcsolódik az egyik fő témához - a nők és férfiak helyzetét, de sok minden mást is jól meg lehet beszélni az előadás után.
A megtekintést legelsősorban azoknak ajánlom, akik a szereplő színészek valamelyikét különösen kedvelik – például László Zsoltot, aki vállán viszi ezt a produkciót is, mint az elmúlt 30 évben annyi más előadást is. Jól áll neki ez a „százszázalékig orvos” karakter is. Anyaszínházában, a Radnótiban legutóbb A vége című új bemutatójában volt még ehhez hasonló nagyságú feladata, sajnos a Kályha Katiban nagyon keveset láthattuk. Aki őt szeretné minél hosszabban nézni, az boldog lesz Az orvossal.
Robert Icke darabjára én ugyan nem a thriller megjelölést használnám – nekem ez tandráma, ahogy forrása, A Bernhardi-ügy is az (Arthur Schnitzler 1913-as darabja, én is láttam már - a kapcsolódás akkor is felismerhető lenne, ha nem írnák rá a színlapra). Párhuzamot vonnék még az Átrium őszi bemutatójával, a Hannibál tanár úrral is. Utóbbinál szintén azt éreztem a színház legerősebb szándékának, hogy elgondolkodtassanak minket, és ezért szedtek össze mindkét esetben nagyon erős színészeket (abban Mucsi Zoltán köré rendezve őket), hogy ezeket a gondolatokat minél erőteljesebben közvetítsék nekünk.
A színészi játékban lehet csak úgy is gyönyörködni, de az előadás után akár meg is lehet vitatni a darab alapkérdését (jól tette-e az orvos, hogy nem engedte be a papot a haldokló kislányhoz vagy sem) és az ehhez kapcsolódó egyéb témákat is. Bele lehet kötni a cselekménybe, ki lehetne pécézni benne néhány mozzanatot, amelyek jelzik, hogy kis jóindulattal azért fel lehetne oldani az ellentmondást, de nem szeretnék semmit szpoilerezni, aki megnézi, alakítsa ki magának a saját álláspontját. Erre való az egész, hogy elgondolkodjunk néhány dolgon – például azon, hogy mennyire érdemes ragaszkodnunk az elveinkhez, mi a vállalható kompromisszum, hogyan határoznánk meg saját identitásunkat, mit tekintünk legmeghatározóbb jellemzőnknek, mennyire vannak előítéleteink másokkal kapcsolatban…- (Egy karosszékből nézve még a világ nagy bajai is feloldhatóak lennének, nemcsak egy színdarab alapkonfliktusa.)
Az előadás arra is használja a konkrét kiragadott konfliktust, hogy a kisebbségek megítéléséről, elfogadásáról szóljon, a feketék, a zsidók és a legnagyobb kisebbség, a nők helyzetéről is. Téma a vallás és az orvostudomány viszonya, konkrétabban az abortusz, illetve annak szabályozhatósága. Van miről beszélgetni a látottak után, ebben a két órában valóban szinte mindenről beszélni akart a szerző.
A kérdések sorát bőven lehetne még folytatni, a viszonylag egyszerű alaphelyzet árnyalódik, egyes színészek két szerepet is kapnak. Sokan egy-egy gondolat szócsöveként szerepelnek, ehhez kell egyéniséget kölcsönözniük, és színészi minőségüket jellemzi, hogy ez sikerült is.
Az Átrium Facebook-oldalán a premiert megelőző napokban egy posztban felsorolták, hogy a szereposztás tagjai hogyan kötődnek a színházhoz, mit játszottak itt már korábban.
Ez nem mellékes téma, valóban nagyszerű ez, hogy össze tudott most is egy új csapat állni, amelynek tagjai új inspirációt jelenthettek egymásnak.
Kicsit – tudom naivan – eljátszottam azzal a gondolattal, hogy milyen jó is lenne, ha nem kellene folyton a finanszírozás, illetve a túlélés gondolatával foglalkozni, a kőszínházak, magánszínházak, független befogadó helyszínek és társulatok között a színészek szabadon vándorolhatnának. Ez lenne a természetes, egyik hely sem lenne túltámogatva, de ellehetetlenítve sem, és nem kellene külön kiemelten örülni annak, hogy Söptei Andreát például a Nemzeti falain kívül is meg lehet nézni, és közben arra gondolni, hogy nyilván (az általunk nem látott) ottani előadásaiban is igazán remek. Az előadás egyik komoly hozadékának éreztem a jelenlétét és játékát.
A szerző Bernhardi professzorból nőt csinált, akit László Zsolt játszik. Mivel nem foglalkoztam nagyon a színlap olvasgatásával előadás előtt (olyan sok eldöntenivaló nem volt azon, hogy akarok-e László Zsoltot nézni Alföldi-rendezésben – szerintem ezzel mindenki így van), így előzetesen nem készültem arra, hogy nőt fog játszani.
Férfi színészek számára az ilyen lehetőség mindig jutalomjáték, és a legtöbb esetben nőiesebbé is válnak ezek a színpadi alakok, mint amilyen egy átlagos nő szokott lenni. Jelen esetben László Zsolt a lehető legtermészetesebben élte egy olyan professzorasszony szerepét, akiről hihető volt, hogy számára egyetlen lényeges meghatározója van az életének: orvos. Neki voltaképp tényleg mindegy, hogy férfinak vagy nőnek született, a demencia ellenszerének megtalálása a célja. Nem változtattak még a haján sem, nem csináltak neki frizurát - ez a nőalak biztosan nem foglalkozott volna az ilyen külsőségekkel, így ez nagyon illett hozzá. Végig az ő sorsa érdekelt minket a leginkább, neki drukkolunk – az előadás végi taps is megmutatta, hogy még talán azok is mellette álltak az előadás során, akik saját maguk hajlottak volna valamifajta kompromisszumra. (Ha ez is egy interaktív, szavazós előadás lenne, feltehetően a nézők jelentős része vagy odaengedte volna a papot az eszméletlenül fekvő haldoklóhoz, vagy racionális megfontolásból a minden problémát elhárító bocsánatkérés mellett döntött volna. Mivel nincs beleépítve közvéleménykutatás az előadásba, sosem fogjuk megtudni, hogy a többi néző merre dőlne, de ez úgysem igazán lényeges, hiszen ez az egész kérdés csak ürügy úgyis.)
A nemi identitás megváltoztatása érintett még két színészt. Parti Nóra férfit játszott, ő is természetesen, minden allűr nélkül, ráadásul úgy, hogy kevés színpadi megjelenése ellenére is fontossá tudott válni számunkra. Mi is vártuk, hogy mikor jön be újra.
Katona Péter Dániel is "nemváltó", akiről viszont tényleg nem tudtam jó hosszan eldönteni, hogy most lányt, vagy fiút játszik, vagy netán olyan fiút, aki lánynak öltözik…- Miután a színész hat napja még papagáj volt (a „Merre jársz?” című vizsgaelőadásban), már nem lepődtem meg, és most ezt a billegtetett identitású figurát is el lehetett tőle fogadni.
Kocsis Gergely két szerepben járul elénk, és egyszer sem marad hosszan. Nem csak azért válik hangsúlyossá a szereplése, mert ő játssza a meghalt lány apja mellett azt a papot, akit nem engedtek oda a haldoklóhoz. Látunk valakit, aki saját magában is el tudja választani a közember és a magánember véleményét – a címszereplőtől eltérően, aki erre képtelen, hiszen magát "csak" orvosként definiálja.
Vannak még hatan, akik a klinika dolgozóiként is markánsan más-más álláspontot képviselnek. Van, akivel jobban lehet azonosulni: Szatory Dávid szerethetővé válik, míg Valcz Péterre már előbb-utóbb bűnbakként nézünk, neki sikerül tényleg kinyitni a bicskát a zsebünkben. Hasonló a helyzet Kovács Máté karakterével, aki most ugyan akkora szerepet nem kapott, mint A bogyósgyümölcskertész-ben, vagy akár a Bálnában, de így is megjegyezhetővé válik – csak a darab poénja, hogy senki nem emlékszik a nevére. Kocsis Pál és Fülöp Tímea szintén olyan szerepet kapnak, amelyik láthatóan jól illik rájuk – egy-egy külön színt/véleményt képviselve. (Kocsis Pálról nekem évtizedekre visszamenő élmények is eszembe jutnak, míg Fülöp Tímeát annyira keveset láttam, hogy az előadás "új elemeként" néztem.)
Márton Andrásnak mindkét karaktere különösen jól áll, a nő aztán pláne. Őt nézve nemigen jutna eszünkbe, hogy 80 éves lesz nemsokára (nehéz is elhinni, hogy tényleg – rá is kerestem külön), ereje teljében van. Mindig az jut eszembe róla, hogy de keveset is láttam színpadon. (Akinek esetleg újdonság, és kíváncsi lesz rá, az nehogy elmulassza a 6Színben A hosszú élet titká-ban.)
Tihanyi Ildi látványtervező igazán praktikusan dolgozott: a két szerepet játszók ruháját is csak egy-két elemében változtatta meg, és ennél többre nincs is szükségünk ahhoz, hogy másnak képzeljük őket. Alföldi Róbert nem tolakodott az előtérbe, rendezői ötletei egyértelműen a darab mondanivalójának kiemelését szolgálták, a jelenetek gördülékenyen követték egymást.
----------------
Az előadás másnapján visszagondolva a színészekre: mindenki kihozta a szerepéből, ami kihozható. Talán ők is örömmel gondolnak arra, hogy majd milyen jó is lesz estéről estére a várható sikert learatni (nemcsak a tapsot, de a nézők figyelmes hallgatását is) – például már azonnal ma este, a második előadáson.
Kicsit jobb lenne a helyzet, ha a darabban ismétlődő támogatás szóról nem az jutna eszembe, hogy milyen kár, hogy a források egyenlőtlen és a nézői érdeklődéstől teljesen független elosztása egyre jobban mélyíti az árkot a színházi közeg résztvevői között, és a jövő évadban minden még jobban a túlélésről fog szólni.
Az Átrium és Pintér Béla társulata (szerdán őket néztem legutóbb) olyan erős és lelkes bázissal rendelkezik, hogy biztosan megmarad, ugyanakkor a legkisebb társulatok, ahol nagyon sok fiatal kezdhetné a pályát és szabadon kísérletezhetne (egészen kis nézőterek előtt) szinte borítékolhatóan megszűnik, bár ezek a helyek „keltető” minőségükben a kőszínházak utánpótlásának zálogai is. A pálya széléről nézve a színházi közeg történéseit kicsit úgy éreztem magam, mint ennek a darabnak az orvos címszereplője, aki a haldoklót figyeli: nem túl sok reménnyel, de mégis addig végig kitartva „amíg csak a test marad”. (Tíz éve, amikor kezdtem a blogírást, azért nem gondoltam, hogy "a beteg" állapota ennyire rohamosan romlik majd, talán még a felépülésének is adtam némi esélyt...)
Ebben a színházi témában viszont sem a bőrszínnek, sem a nemi identitásnak nincs jelentősége, viszont a társadalomnak azokat a részeit is érintheti áttételesen (pl. ha esetleg bárkinek a gyermeke vagy unokája hirtelen felindulásból művészeti pályára lépne), akik most még az egész problémára csak legyintenek, és lezárják azzal: „úgyis túl sok a színház”.
Ps.1.Aki mindezt elolvasta, és még várja a címben feltett kérdés magyarázatát, annak csak azt javasolhatom, hogy nézze meg az előadást. Jó lenne egy olyan élet, amelyikben létezik nyugodt párbeszéd, sőt még ez a kérdés is fontossá válhatna.
PS.2 Az Átriumnak köszönöm az előadást, illetve Lakatos Péter képeit, amelyeket ehhez a bejegyzéshez rendelkezésemre bocsájtottak. Mindenkinek köszönöm az olvasást, kellemes színházi estéket kívánok!
