Nagyon szerethető előadás lett A kripli, Puskás Dávid rendezésében a Centrál Színházban. Akinek van korábbi dédelgetett élménye, ahogy nekem is, az sem lesz csalódott – ez a szereposztás meggyőző. Akinek pedig nincs, az feltehetően most fog beleszeretni Martin McDonagh világába.
Mivel csak a hétvégén mutatták be, jelenleg még vannak jegyek április 11-re és a későbbi időpontokra.
Rövid ajánló következik:
Puskás Dávid három éven át tanulta a színészmesterséget Kaliforniában, és talán nem tévedek, amikor ezzel hozom kapcsolatba mind darabválasztását, mind azt, hogy nem vicceli el egészen Martin McDonagh fekete komédiáját, amelynek egyik központi eleme a szerző mindenkori fő témája az elvágyódás: az írországi-otthoni létezés elviselhetetlen, máshol meggyökerezni pedig lehetetlen. Előadás közben mindenkinek általánosságban eszébe juthat az utóbbi években elvándorolt többszázezer magyar, vagy konkrétan saját próbálkozásai, ha voltak ilyenek.
Erre is gondolunk, bár a rendező a történetet meghagyja az eredeti környezetében és korában - egy utalásról derül ki, hogy 1933-ban vagyunk. A látvány festői, visszavisz minket több évtizedet ebbe a lepusztult, isten háta mögötti szegény világba, ahová csak egy-egy amerikai cukorka formájában törhet be a modernitás. A külvilággal Johnnypateenmike, azaz Magyar Attila hírei kapcsolnak össze minket, aki sikeresen eléri, hogy a legtöbb jelenet középpontjába kerüljön.
Kovács Andrea jelmeztervező most már másodszor tervez jelmezeket ehhez a darabhoz, a Radnótiban 2001-től tíz éven át hordták a ruháit a szereplők. Bagossy Levente könnyen átalakítható színpadképet tervezett, amelyet néha szándékosan alulvilágítanak – a sötétség illik is ehhez a történethez, amelyben ugyan sok a szeretet, de nagyon úgy tűnik, hogy ez sok bántással is párosul. Nem tudunk jól viszonyulni egymáshoz – dióhéjban ennyi is lehetne a tanulság.
A rendező jó arányérzékkel építi fel a jeleneteket és ebben a minőségi szereposztás is segítségére van. Kezdhetjük akár a kisboltot vezető nénikékkel, akik 17 éve örökbe fogadták az elárvult és súlyosan beteg csecsemő Billyt és azóta gondoskodnak róla. Básti Juli egészen visszafogott Eileen néni szerepében, így hihetetlen ereje van a pillanatnak, amikor szótlanul nézi a visszatérő Billyt, aki üzenet nélkül hagyta el őket. Pálfi Kata jelenti a kontrasztot, aki a közös csalódottságot túlbeszéli.
Ugyancsak túlzások nélküli mértéktartás jellemzi Szabó Kimmel Tamást az orvos epizódszerepében. Úgy látjuk, hogy ő az egyetlen normális ember a faluban, pontosabban: az ő bogarait nem ismerjük meg.
Csak két jelenete van, de eszünkbe idézi az Oleanná-t, amelyben végig rajta a reflektorfény és persze Hermányi Mariannon, akinek ebben az előadásban hosszabb és hálásabb szerep jut.
Helén fiatal és ragyogóan szép lány – nem lehet annyira koszosra maszkírozni, hogy ez ne üssön át a jelmezen. Durva stílusa önvédelem, néhány utalásból sejthető, hogy egy gyerekkori zaklatás áll a háttérben és nem meglepő, hogy ő is távozni akarna az otthonából. A színésznő játéka mindezt érzékelteti, megértjük viselkedésének mozgatórugóit és ráérzünk, hogy a végtagbénulásos árva Billy nem az egyetlen szerencsétlen, bár ebben a nagy sötétségben a reflektorfényt a szerző elsősorban rá irányítja.
Alkalmilag jelenik meg csak a Bobby-baba becenevű hajós, akiről megtudjuk, hogy neve ellenére nagyon komoly ember és nem jó ötlet megtéveszteni – Mészáros András kicsit sem válik nevetséges figurává. Sokat nevetünk viszont Mucsi Zoltán sziporkázásán, aki a kilencvenéves alkoholista Mamus szerepében riposztozik – Magyar Attilával együtt veszélyeztetnek minket, én is közel voltam ahhoz, hogy leessek a székről a röhögéstől.
Hasonlóan a bohózathoz közelít Bartley alakja, aki Billy barátja és Helen testvére – ő az, aki „kattantnak” tűnik, nem maga a címszereplő. A főpróbán Lukács Ádám is elég jól kiaknázta a szerepben rejlő játéklehetőséget, de Stefanovics Angéla miatt még külön érdemes lesz visszamenni. (Úgy tűnik, hogy sosem fog kiöregedni a kamasz és gyerekszerepekből.) A honlapon érdemes előzetesen tájékozódni, ha valakinek szempont, hogy melyikükkel szeretné látni, a műsornaptárra kattintva azonnal látszik a kitűzött színész neve.
De milyen Billy? Mégis a címszereplő az, aki leginkább meghatározza a Kripli előadásait.
Igen, ez így volt korábban is, nagyon erős és kedves emlékem a Budapesti Kamaraszínház 1998-as előadása, amely Szabó T. Anna fordítására épült, nem Varró Dánielére, mint később a Radnótié. Nagyon szerettem annak idején több szereplőt is ebben az első pesti Kripli-ben, Jánosi Dávidot Billyként, Kerekes Józsefet Kopaszjonnymikiként, akinek még ma is hallom a hangját, ahogy a híreit mondja.
Szécsi Bence szerepfelfogása Jánosi Dávidétól nem áll messze. Nem viszi el az alakot a paródia irányába, nem lesz a figura szellemi sérült sem, és egyáltalán nem kap olyan nagyon nagy hangsúlyt a bénasága. Mivel elsősorban egy önbizalomhiányos kamaszt látunk benne, akinek nincsenek lehetőségei és nem tud mit kezdeni az életével, és nem egy csodabogarat, könnyebben tudunk hozzá kötődni, első (a szerző által ügyesen késleltetett) megjelenésével már maga mellé állít minket. Nagyon jó, hogy más szereplők viszik a komédia vonalat, mi rajta nem nevetünk, „csak” szeretjük. Miatta is örülünk, hogy a Centrál Színház elővette ezt a darabot.
Az előadás összességében kellően szórakoztató és nagy színészi alakításokra ad lehetőséget, de mégis felmerülnek bennünk komor gondolatok is: azon morfondírozunk, hogy mi lesz a jövő generációjával és mi lesz a színházak jövőjével.
Visszanézve 1998 igazi aranykornak tűnik, nemrég egy Amerikai Elektra kapcsán is eszembe jutott a Budapesti Kamaraszínház, és aztán persze a többi hasonló történet műhelyek megszűnéséről. De mindennek van azért pozitív vonatkozása is: a számunkra igazán fontos előadások egy életre nyomot hagynak bennünk.
Ps. Szokodi Bea nagyszerű képeit használtam köszönettel.