Aki a budaörsi (ma egy hete bemutatott) Liliomra eljut, az nagy eséllyel értesült már arról a tényről, hogy a produkció ötlete a színház igazgatójától származik: Molnár Ferenc Liliomját rendezze Kovalik Balázs, mégpedig Alföldi Róberttel a címszerepben, akiket a felkérés váratlanul ért, de elfogadták a kihívást.
Azoknak ajánlom az előadást, akik előre elfogadják, hogy nem az „igazi” Liliomot fogják kapni, hanem annak a darabjaiból összerakott játékot a színházról, és emellett erősen vágynak arra, hogy hosszan színpadon lássák Alföldi Róbertet, vagy/és Hartai Petrát, aki miatt szintén érdemes Budaörsre menni. (Az előadás nem születhetett volna meg persze, ha nem jár le a 70 év a szerző halála óta – ez az előadás sosem kapta volna meg az engedélyt az örökösöktől, ez biztosra vehető.)
110 perc két részben – este 9 után a buszok egy pillanat alatt beérnek Kelenföldre, ahonnan már a négyes metróval minden könnyen elérhető…
Hartai Petra és Alföldi Róbert
Kovalik Balázs Liliomot, a hintáslegényt művésznek tekinti, és így ennek az előadásnak a központi kérdése: lehet-e egy művésznek normális magánélete IS. A darabhoz kapcsolható papírformaszerű válasz mellé odafurakodik egy másik: a színház önmagában elég-e arra, hogy kitöltsön egy életet, nincs túl nagy ára annak, ha valaki ezt választja? Ezt a rendező és a címszereplő is kérdezheti saját magától – míg mi mezei nézők a saját foglalkozásunkra gondolva szintén elgondolkodhatunk, ha akarunk. (Munkamániások veszélyben, a végén még ki kell mondani, hogy nem, nem éri meg...)
Az előadás Liliom temetési jelenetével kezdődik, amelyik később (talán a kelleténél többször is) visszatér. Erről azonnal eszembe jutott Halász Péter 2006-os saját maga által rendezett temetése a Műcsarnokban, februárban, tényleges halála előtt alig egy hónappal, amikor Kovalik Balázs éppen (az én életem további folyására is meghatározó kihatású) Mozart-maratonjának próbáit folytatta…- Nemcsak a koporsó mellett elhelyezett liliomok miatt éreztem a kapcsolódást, de az erős irónia miatt is. Mi az, amit valaki a pályával elérhet? Mi marad belőle a halála után? Most annak lehetünk tanúi, ahogy a temetéseken megszokott módon az elhunyt élete egy varázsütésre megszépül, ahogy a hátramaradottak szeretnék látni.
Bregyán Péter nekrológot mond
E jelenetnek köszönhetően a kezdeti pillanatoktól azonnal egybeolvad a színpadi szereplő a színész Alföldi Róberttel, akinek nemcsak a képét látjuk, de a ténylegesen megszerzett kitüntetéseit (tényleg ennyire sok!) sorolja fel Bregyán Péter végestelen végig - ebben a formában már paródiaként is hat, bár nagyon kevesen mertek nevetni. Az alkotók optimizmusát kifejezi, hogy nagyon sok színházat és intézményt sorolnak fel, amelyek saját halottjuknak tekintenék a művészt, és az előadásban még a Teátrumi Társaság is megemlítődik a gyászolók között…
Alföldi Róbert jelenleg az egyik legsikeresebb és legismertebb színész, négy színház 11 különböző előadásában szerepel (ezek közül Az utolsó óra már 10 éve folyamatosan műsoron van), további nyolc futó előadás rendezője – nehéz lenne egy kategóriába sorolni egy kirúgott hintáslegénnyel. (Mindkettőjükre vesznek jegyeket...) Ezt a pályát figyelve bennünk nézőkben nem az a kérdés merül fel, hogy megéri-e Alföldi Róbertnek ennyire dolgozni, a megbecsültsége arányban áll-e a befektetett energiával, és az pláne nem, hogy ennyi munka mellett beleférhetne-e még egy átlagosnak nevezhető magánélet, hanem az, hogy ez a felfokozott pörgés önmagában meddig tartható fenn úgy, hogy ne károsítsa az egészségét. (Szilveszter napján három előadásban fellépni, amelyek közül kettő teljesen ráépül? Ki más tenne ilyet?) Az, hogy ennyi próba és előadás mellett még egy másik emberhez is alkalmazkodjon, annak a problémáira is nyitott legyen – külső szemlélőnek teljesen irreális felvetésnek tűnik. Ehhez az élettempóhoz csak egy totálisan alkalmazkodó kutya passzolhat. Csodák persze lehetnek…
Az előadás egy-egy jelenetében erősen megérint minket a művész magányossága, láthatóan a nagyon sikeres és elismert embernek, aki sorsát a saját kezében tartja, is vannak olyan pillanatai, amikor elbizonytalanodik, és ezt meg is értjük, és az előadás emiatt helyenként ténylegesen elkomorodik. Nagyon erős csendeket tud teremteni a színész, amikor csak akar.
A darabban felmerülő öngyilkossághoz persze pláne nem kapunk elég jó érvet azon túl, hogy Molnár darabjából nehezen lenne kihagyható. Mi a pálya széléről nézve a színészeket, csak azt remélhetjük, hogy összességében mégis elég jó lehet játszani, a tevékenység önmagában is boldogít, és az pedig különösen, ha valaki érzi, hogy a helyén van és sok ember életét ténylegesen megszépíti. Alföldi Róbert ugyan megosztó személyiség, de nehezen vitatható, hogy sokak számára fontos, mérlege már emiatt is csak pozitív lehet, nemcsak azért, mert ennyi munka nyilvánvalóan az ismertségét és a megélhetését is könnyen biztosítja.
Ebben a bejegyzésben nem véletlenül írok hosszan erről a pályáról – erre ad alkalmat az előadás elsősorban, a Liliommal vonható párhuzam lépten-nyomon csak megbicsaklik.
Az előadás készítői alapnak vették, hogy a néző alaposan ismeri a darabot (nemrég láttam egy Vízkeresztet, amelynél pedig azt feltételezték, hogy egyáltalán nem és még túl is magyarázták – ennyire másként gondolnak a célközönségükre az egyes színházak – ezen is el lehet gondolkodni mellékesen).
A Liliom egyes jeleneteiből híres rendezők stílusában kis filmrészleteket készítettek, amelyek engem nagyon szórakoztattak, csak azt sajnáltam, hogy némely jelenet utána a színpadon is megtörtént (kis eltéréssel). Ezek a betétek azt is bizonyították, hogy a budaörsi színház – ha ez lett volna a cél – csak saját erőire támaszkodva könnyedén kiállíthatott volna egy klasszikus Liliomot is, sőt egyes szerepekre akár több alkalmas jelölt is akadna. (Nem sorolok most fel mindenkit, itt a színlap, amelyiken minden további szereplő is megtalálható.)
A legtöbb filmjelenetben Alföldi Róbert is megjelent, és aki nem rendelkezett volna elég tapasztalattal vele kapcsolatban, azoknak csak ezekben is bizonyította, hogy figyelemreméltó színész, bámulatosan tudja változtatni az alakját. Ami bennem felmerült, és más nézők ezzel nem feltétlenül értenek majd egyet: az előadás, amely felvállaltan róla, illetve a művészek sorsáról szól, talán hatásosabb lehetett volna ennél tömörebben, ha az eredeti műtől még inkább elrugaszkodnak. (Aki előzetes tájékozódás nélkül "hagyományos" Molnár-előadást várt, annak nyilván ennyi is már bőven sok volt...)
Muskát: Ilyés Róbert
Ebben az előadásban a beleírt szövegek és a szinte szó szerint megtartott Liliom-szövegek váltogatják egymást, viszont erősen megváltoztatott helyzetben. Miután a darab központi elemét, a rablógyilkosságot nem éreztem motiváltnak így, hogy egy híres művész lett a nyomorgó hintáslegényből, nem számított sokat, hogy Muskát lett Muskátnéból – teljesen irrelevánsnak tűnt, hogy a lányokat a hintán fogdosó Liliomnak van-e viszonya férfi munkaadójával is. Nem tűnt érdekesnek, hogy Liliom biszexuális-e, viszont Ilyés Róbert kellő súllyal játszotta el a féltékeny Muskátot, Hartai Petra pedig nagyon érzékenyen játszotta Julit, semmivel sem lett kevésbé vonzó ez a figura, mint lett volna egy hagyományos előadásban – most is vele lehetett leginkább azonosulni. Megláttuk benne azt a nőt, aki kellően támogató, és nehezen lenne vádolható azzal, hogy épp ő lenne Liliom karrierjének a kerékkötője.
Aki viszont hagyományos előadásokból a Julika-Marika barátságra emlékszik, és ezt hiányolja ebből az előadásból, azzal együtt tudtam érezni – az előadás ezt a szálat úgy alakítja át, hogy nem kapunk érte érdemben semmit. A Marika helyébe lépő Marcit játszó Juhász Vince egyetemi hallgató civil hatást kelt, nem éreztem komolyan vehetőnek a jeleneteit – feltehetően a rendezői szándékhoz alkalmazkodva nagyon kilógott az előadásból. Spolarics Andrea és Böröndi Bence jól illeszkedett a koncepcióhoz, de ők szintén nagyon jól használhatóak lettek volna egy hagyományos előadásban is.
Spolarics Andrea
Az előadás egy héttel a bemutató után bennem vegyes benyomásokat keltett, számomra élvezetes részei is voltak és teljesen feleslegesek is, éppen úgy, ahogy a díszlet központi eleméül szolgáló konténer (Antal Csaba volt a tervező) is hol szerencsésen szolgálta az előadást, hol pedig csak útban volt (illetve nekem tűnt pótcselekvésnek a mozgatása, bár ettől még nagyon mély rendezői szándékok lehetettek mögötte). Ne maradjon említés nélkül Benedek Mari sem, aki a most is kifejező jelmezeket tervezte, illetve a rendező munkatársa, Ari-Nagy Barbara dramaturg sem.
Mások majd más benyomásokkal térnek haza, és mást éreznek majd lényegesnek ezzel a Kovalik-Alföldi játékkal kapcsolatban. Akik szívesen néznék Alföldi Róbertet ebben a róla szóló előadásban, azok most már alapvetően márciusban tudnak gondolkodni, és nagyon figyelniük kell a színház oldalát, ahol azért hamarosan csak megjelennek majd az újabb időpontok is...
PS. Szokodi Bea fotóit használtam fel, köszönettel.
