Nem nélkülözte a (darabhoz nagyon is illő) romantikus szenvedélyességet, ahogy Kissjudit Anna beugrásának hírére odarohantam az Operaházba szombat este a hatos kezdésre, rákészülés nélkül, egy délutáni előadás után.
Jó döntés volt, különösen jól sikerült előadásnak lehettem tanúja: nemcsak a Magyarországon mostanság ritkán hallható beugró és az Erik szerepében debütáló Kovácsházi István, de a többi szólista és az énekkar teljesítménye is szuperlatívuszokat érdemel, megérte az éjszakai és hajnali órák blogírásra fordítását. Le a kalappal a zenekar, illetve Rajna Martin előtt is, aki remélhetőleg ezt a sorozatot nyugodtabb körülmények között vezényelheti, mint ahogy a tavalyi Don Giovanni-t.
A bolygó hollandi-t 1989. április 14-én láttam először, már akkor is Kálmándy Mihállyal a címszerepben. Pályáját azóta követem (róla szóló 41 bejegyzés itt), megnyugtató az a tudat, hogy lehetséges végig a felhők fölötti magasságban eltölteni egy teljes művészi pályát, és örülök, hogy immár 35 éve tanúja lehetek ennek. Számomra ő az „alapértelmezett” Hollandi, tegnap 12. alkalommal is ugyanolyan karizmatikusnak éreztem a jelenlétét, mint a legelső este – képes változatlanul vissza-visszatérni hozzánk, miközben mi így-úgy összebonyolítjuk az életünket. Bármikor szívesen vele tartanánk arra a bizonyos elátkozott hajóra – ez az, ami nem kérdéses.
Miután ezt a rendezést is láttam, sőt részletesen írtam is róla már ajánlót (2013-as sorozat mindkét szereposztásáról, sőt később 2014-ben is), idén nem terveztem az újranézését – nem éreztem magam ráhangolódva. (Ahogy kiderült, nem is kellett ehhez rákészülés, már a nyitány közben bevonzott a mű, ezen az estén minden körülmények között az Operában kellett lennem.)
Mivel kétszer már megtettem a még mindig elérhető két ajánlóban, most harmadszor már nem részletezem, hogy mi tetszett és mi nem Szikora János rendezésében, amely lényegében 11 éve változatlan maradt.
Ami eltér és lényeges számunkra: míg eredetileg szünet nélkül ment le a darab, most három felvonásban. Mindkét verzió mellett vannak érvek, még sosem éreztem hosszúnak egyben sem, mert visz minket magával a történet, de nem zárom ki, hogy sokaknak jobb a két szünet (30+20 perc) – a színház társasági esemény is, sőt néha jól jön, ha a mosdóba/büfébe ki tudunk menni, nemcsak vágyunk a lehetőségre.
A két szünet persze esélyt ad a nézőknek, hogyha elunta (vagy megvolt az épületséta), akkor menekülőre fogja, de ezen a szombati estén nem fogytunk el, az előadás hatalmas – kurjongatós – siker volt, a függöny elé is kihívták a szereplőket, nem fáradt bele a közönség az előadásba. Nem volt tele a ház, de ez a taps volumenén nem érződött. Tudtunk lelkesedni.
Nagyon jó szereposztást kaptunk és mind a férfi, mind a női kar ezúttal is a helyzet magaslatán van, érezzük, hogy a dráma nem üres térben játszódik – a "nép" is kapcsolódni tud a szólistákhoz. Szerethető volt kormányosként Horváth István - csak azt a csizmás hálózsákba bújást tudnám feledni, mennyire jó lett volna ebben a szimbolikus térben valami más pótcselekvést kitalálni áriájához! Palerdi Andrásnak elhihettük idén is, hogy végig fogalma sincs, hogy ki a titokzatos idegen, és érdekházasság helyett éppen lányát segíti ahhoz, hogy leghőbb vágyát beteljesítse.
Ugyan ez az este premiernek számít, de mindketten régi motorosok már, sokszor énekelték a szerepet. (Mellékesen jelzem, hogy az Opera honlapján a Digitár felülete megújult, pár kattintással megtudható akár az is, hogy egy bizonyos szerepet kik énekeltek, hányszor, de akár egy tetszőleges nap műsora is megtalálható.)
Schöck Atala - új beálló Mary szerepébe - a főpróbán
A most hirtelen megbetegedett Schöck Atala viszont remélhetőleg gyorsan meggyógyul, és néhány nap múlva debütálni fog még ebben a sorozatban Maryként, amely igazi ziccer szerep, bár nem hosszú - kell nekünk ez a kis humor, a feszültség oldása – az életet nem szabad nagyon komolyan venni, ez jön át általa. A fonó lányok felügyelője egymaga képviseli a „normalitást”, Senta ellenpontját. Ebben a koncepcióban egyfajta női sztereotípia megelevenítője: erősen ki van sminkelve, női magazinokat olvas és egészen távol áll tőle az álmodozás. Ezen az estén Kissjudit Anna ugrott be a szerepbe, aki nemrég Oslóban egy készülő DECCA-lemezre énekelte a szerepet, de játéka nem érződött beugrásnak. (Operaházi karrierjét is azonnal egy premier-beugrással kezdte, akkor is Sümegi Eszter közvetlen partnereként.)
Nagyon vérbő nőalakot láttunk, már mindent tud az életről, a férfiakról és sosem kergetne ideálokat. Jellemzően ő szórakoztatja a lányokat munka közben, és neki köszönhetően ismerte meg Senta is a Hollandi balladáját. (Valami azt súgja, hogy az ő interpretációjában a tengereken bolyongó hajós alakja ennyire nem lehetett komor.)
Ezen a szombati előadáson különösen szerencsésen alakult a szereplők közötti kémia, nagyon erős lett a kontraszt a fiatal felügyelő és a nála sokkal idősebbnek kinéző Senta között.
Sümegi Eszter Sentája az a nő, aki képes megrögzötten kitartani elképzelése mellett, feltehetően fiatal lány kora óta halogatja a már szintén megőszült vőlegényével kötendő esküvőt, és nyilván napról napra újabb érveket talál ki, miért kell a hajóskapitány apja mellett maradnia hajadonként, aki nyilván csak özvegy lehet… Az előadásban elhelyezett szövőszékről most Pénelopé és a szövet éjszakai lebontása jutott eszembe. Ez a lány évek óta hűséges a Hollandihoz, akit mindenáron meg akar menteni. Bele lehetett látni az ártatlan lányt, akinek szinte nincs is élettapasztalata. Nem éreztem kicsit sem problémának, hogy nem fiatalabb: így jól passzolt hozzá Kovácsházi István Erikje, akinek minden gesztusán egyszerre érződött az aggódó szeretet, a féltékenység és persze a türelmetlenség is. Átérezhettük, hogy milyen egyszerű és jó megoldás lehetett volna az, ha Senta erre a férfire tudott volna vágyakozni. (Kovácsházi Istvánt ezúttal is nagyon jó hallgatni – őt „csak” a lassan tíz éve bemutatott Bűvös vadász óta nézem, abban szerettem meg, és azt hiányolom azóta is…)
Az élet nem ilyen egyszerű, és még az is tragikusnak érződik, ha valaki tényleg azt kapja meg, amit akart. (A rendezés kapcsán ezt a két korábbi bejegyzésben már kifejtettem, most nem ragoznám…)
Az előadás csúcsjelenete, amikor a második felvonás végén Kálmándy Mihály és Sümegi Eszter végre egy térbe kerül, a Hollandi és Senta is megtalálja egymásban azt, akire hosszú évek óta vágytak. Az apa magyaráz, próbálná meggyőzni a lányát a kincsek mutogatásával, miközben a két ember egymás tekintetébe mélyed. Kivételes szerencsének éreztem, hogy ezt a jelenetet nem rendezték túl, mindkét főszereplő eszköztelen játékkal, lényegében puszta jelenlétével és hangjával képes minket is bevonzani. A két sors előttünk és teljesen magától értetődően fonódik egybe, akár happy enddel vége is lehetne az operának. Ezen a ponton nagyon boldogok vagyunk mi nézők, ez valóban egy kivételes pillanat – olyan, amelyet talán tíz év múlva is vissza fogok idézni egyes blogbejegyzésekben, amelyekben ezekről az énekesekről teszek említést. Katarzis a köbön.
A gyanús jelenet...
A harmadik felvonásban aztán egyszerre két férfi tekinti hűtlennek Sentát, jön a felesleges bonyolítás, és aztán arra is ráérezhetünk, hogy a folytatás, a halálig tartó hűség azért nem egyszerű, még akkor sem, ha az erősen vágyott személlyel éli az életét az ember…
Nagy köszönet Kissjudit Annának az inspirációért (jöjjön azért néha haza hozzánk!), és minden közreműködőnek, szereplőnek, énekkari tagnak és zenekari művésznek, az előadás összes háttérdolgozójának ezért a gyönyörű szép előadásért! A sorozat még csak most kezdődött, jegyek bőven kaphatóak.
...és a végső elhatározás
PS.1. A másik szereposztásban Horti Lillával (Senta) és Nyári Zoltánnal (Erik) várhatóan inkább közel lesz az előadás a klasszikus beállításhoz – marad a bolygó Hollandi, és a szenvedélyes, esetleg hirtelen felindulásból szerelemre lobbanó lány esete…
PS.2. A darab kapcsán még sokan emlékezhetnek Kovalik Balázs 2015-ös rendezésére is, amelyben elrugaszkodott a felszíni történettől. Még ennél is átvittebb értelmezés is eszembe jutott, miközben Sentát néztem, miközben a balladát énekelte: a Hollandi jelenthet egy olyan szenvedélyt, amelyre vágyunk, de amely a társadalmi elvárásokhoz nem illeszkedik, amely miatt minimum bolondnak néznek. Ilyenkor valóban a legjobbnak tűnő megoldás, ha belevetjük magunkat egészen – például úgy, ahogy én is ebbe a non-profit blogírásba. Ez itt a 633. operai ajánlóm azóta, hogy Szikora János rendezése az Operaház műsorára került.
PS.3. Nem mellékes, de nem szorosan az előadáshoz kapcsolódó megjegyzés. Nem volt örömteli látvány, hogy ennyire sok üres szék maradt egy szombat esti előadásra, amely ráadásul Wagner legkönnyebben befogadható operája volt. Könnyen érthető, dallamos, semmi provokáció. Ezt akár különösebb felkészülés nélkül is meg lehet hallgatni. Az átlag turista viszont biztosan nem célzottan az előadás miatt jön Pestre, nem is vágyik egy operára annyira, hogy akár ötvenezer forintot se sajnáljon érte, és nincs elég magyar operakedvelő sem, akinek az emelt helyárak megfizethetőek. Elgondolkodtató, hogy az itthoni jegyek már drágábbak, mint a berliniek (ott a tophelyár 130, de van, amikor csak 100, sőt 80 euró), aki ránéz Kissjudit Anna előadásainak listájára, ezzel is szembesülhet. Igazi opera-turizmusra lenne szükség, de az ehhez szükséges marketing szintén nagyon sok forrás bevonását igényelné.
Ps.4. Még több fotó Berecz Valter és Pályi Zsófia készítette őket. Nagy Attila készítette a szombati debütálókról készült képeket.
