A Covid óta bőven volt módunk megtapasztalni, hogy semmire sincs garancia – előadások elmaradnak, szereposztások megváltoznak, mi nézők is megbetegszünk... – ezért úgy döntöttem, hogy nem várom ki a tíz előadásra tervezett miskolci Kékszakállú-sorozat végét (a két premier megvolt, négy időpont kitűzve és további négy ideje és szereposztása talán még el sincs döntve), és inkább már most írok egy ajánlót a még bizonytalanok döntését megkönnyítendő. (Aki ezt a bejegyzést kevésnek érzi, azokat megnyugtatom, hogy már írtam újabb 19 ezer karaktert, de az erősen szpoilerezi a koncepciót, megpróbál a mélyére hatolni - más nézői véleményeket is felhasználva -, így a kiposztolásával kivárom a sorozat utolsó előadását.)
Szabó Máté, Bakonyi Marcell és Kálnay Zsófia
Külön felhívom a figyelmet, hogy január 27-én délután háromkor van egy alkalom Cser Krisztiánnal és Herczenik Annával, akikre a koncepció elsősorban formálódott, és akik az előadások többségét játsszák. Cser Krisztián korábban kereken 50 alkalommal énekelte a címszerepet, olyan, mintha Balázs Béla benne gondolkodott volna. Nekem "alapértelmezett" Kékszakállúm, mindenki mást hozzá viszonyítok - eddig 26 alkalommal 10 különböző Judittal láttam élőben. Herczenik Anna viszont most debütál, így megvalósul a darabból kiolvasható szerzői elképzelés: egy tapasztalt Kékszakállú egy „kezdő Judittal” találkozik ebben a rendezésben.
Cser Krisztián és Herczenik Anna
Miután korábban már láttam éppen elég Kékszakállú-előadást (67-et), már megint a szokásos módon reagáltam először az újabb megrendezett bemutató hírére: „nekem már úgysem mondhat semmi újat”, és ugyancsak a papírforma szerint ez meg is dőlt: ahogy tavaly a Vörös Szilvia – Bretz Gábor kettős, majd később a Várhelyi Éva – Cser Krisztián páros új (kellemetlen) felismerésekhez juttatott el, amelyek le is fagyasztottak. (Ezt a darabot én már évek óta két nárcisztikus személyiségzavaros játszmájaként értékelem, és a legutolsó elemzésemet már ki se mertem tenni, annyira kétségbeejtő következtetéseket vontam le – a várható maroknyi olvasót sem akartam depresszióba dönteni vele.)
Ezúttal nagy örömmel fogadtam azt, hogy ebben a produkcióban végre megmutathatja magát Kálnay Zsófia Juditként, akinek a pályáját 10 éve figyelemmel kísérem, és akiről évek óta azt gondoltam, hogy különösen alkalmas a szerepre, érzékeny és szenvedélyes Judit lesz, és a rendezői koncepciótól függetlenül is dominálni fogja az előadást. (Judit a szöveg kétharmadát énekli, az ő szemén keresztül látjuk a Kékszakállút, így nem ritka helyzet, ha a néző figyelmét Judit erősebben vonja magára.)
A bemutatón teljesen beigazolta a várakozásaimat, és nagyon remélem, hogy Kálnay Zsófiát számos további Kékszakállú oldalán fogom látni a következő évek folyamán, itthon és külföldön is.
Szabó Máté ebből a misztériumjátékból egy nagyon mai, nagyon konkrét helyzetet teremt Antal Csaba díszlettervező segítségével, akinek a látványvilágát Kiss Beatrix jelmezei nagyszerűen kiegészítik.
Mivel nem koncertszerűen látjuk a darabot, nem csak az énekesek szerepformálását kell ütköztetnünk az előzetes elképzeléseinkkel, de a rendezői koncepciót is be kell tudni fogadnunk. Számítanunk kell arra, hogy mást látunk majd, mint amiről a szövegben szó van - így néha az a benyomásunk, mintha a szereplők valamiféle jelképes nyelvet használnának egymás között. Ez a kettősség, amely számos modern operarendezés sajátja, nagyon megnehezíti a néző helyzetét, de egyúttal új gondolatokat is ébreszt. A bemutató idején egyszerűbb volt a nézőnek: egy várról volt szó, és azt is látta a színpadon. Azóta az élet is komplikáltabb, és már nem egy méltóságos szoborként nézünk rá a Kékszakállú figurájára sem... Erről a rendezésről sokkal több minden eszünkbe juthat - eddig szinte minden néző, aki látta, arról számolt be, hogy még sosem vitatkozott az ismerőseivel ennyit színdarab kapcsán. Ezek a beszélgetések nagyon termékenyek lehetnek, és ebből a szempontból különösen jó, hogy nem csatoltak hozzá még egy egyfelvonásost - ad elég impulzust ez az 56 perc is.
Most a színhely egy (magán)kórház VIP-szobája, ahol a Kékszakállút meglátogatja Judit. (Lenne néhány olyan állami kórház, amelynek az állapotáról jobban asszociálni lehetne a vizes falu várra. De ez nem ilyen - nagyon harmonikus, bár hideg benyomást kelt a díszlet.) Ebben az egy térben az egyetlen találkozás tanúi vagyunk, és átéljük a folyamatot, ahogy Juditnak szembesülnie kell: milyen ember is az, akiért annyira rajongott.
Regős: Cser Ármin
Miután ez ajánló, és az ajtók kinyitásához kapcsolódó események helyenként vitathatóak (már csak azért is, mert tényleg nem az történik, amiről szó van és a látvány is más), meghagyom mindenkinek a felfedezés örömét. (A mellékelt egészen nagyszerű Éder Vera fotók a színház Facebook-oldaláról származnak, abból ez-az kiderül. Még több fotó a színház Fb-oldalán látható.)
Én a második szereposztást láttam, amelyben egyértelműen Judit oldalára állított Kálnay Zsófia, de a Tündöklő középszer-ben megismert Herczenik Anna várhatóan ugyanezt a hatást éri majd el, izgalmas színészként is - korábbi más előadásai (ld. Frida) is ezt sejtetik. A most ötödik Kékszakállúját éneklő Bakonyi Marcell rokonszenves fiatalemberként mutatta nekünk eleinte a szereplőjét, aztán már megismerhettük árnyoldalait is...Őt nézve szinte biztosan éreztem, hogy az első szereposztásra lett a produkció megálmodva.
Rajtuk kívül a Miskolci Balett kilenc (!) tagját láthatjuk még az előadás közreműködőiként a régi asszonyok szerepében. "Élnek, élnek..." (A hetedik ajtó kapcsán érzem, hogy szinte mindenki vitatkozni szeretne majd, így pláne nem írom le, mit olvastam ki én az előadásból.)
A hetedik ajtó - a szokásosnál több régi asszonnyal
Az előadás zenei vezetője Cser Ádám, akinek köszönhetően a szokásosnál jelentősen kisebb zenekarral is megfelelően működik az előadás. (A Zeneakadémián január 21-én a BDZ-t vezényli, aki rá kíváncsi annak nem kell Miskolcra mennie feltétlenül.)
Még megemlítendő, hogy fontos a gyerekszereplő (Cser Ármin/Csicsatkó Gergő/Kós Vince), akit az előadás elején és végén látunk. Ugyancsak lényeges része a produkciónak, hogy a szereplőket nagy méretben kivetítve látjuk, így a távolabb ülők sem maradnak le semmilyen fontos mozzanatról.
Ahogy a plakáton is látszik, az előadásban szerepet kap egy ételhordó doboz, ami csalafinta ötlet. A legtöbb háztartásban van ilyen, és a nézőnek a saját doboza talán később is eszébe fogja juttatni az előadást.
Az énekesek miatt mindkét szereposztás megnézését ajánlom, kaphatóak jegyek a két, februári alkalomra is, amelyek szintén Cser Krisztiánnal és Herczenik Annával vannak meghirdetve.
PS: SAJÁT KONCEPCIÓM a darab kapcsán, NEM kötődik az előadáshoz (felajánlom átgondolásra)
Számomra a darab a megismerésről szól: a történet folyamán mindkét szereplő igazi valójában látja meg saját magát. Az ajtók körüli huzavona mindig a Varázsfuvola akadályaira emlékeztetett, és most azt gondolom, hogy az egész mű értelmezhető akár egy „gyorstalpaló” beavatási folyamatnak, amikor a férfi már a tudás birtokában van, és titkolózásával mintegy provokálja „tanítványa” követelőzését, akit a megismerés nem vihet közelebb a boldogsághoz – csak arra ébredhet rá, hogy nem ilyen férfire vágyott. A nő a férfit "utoléri" a hatodik ajtónál, és itt akár közös nevezőre is kerülhetnének, és valóban elkezdődhetne a közös élet.
Az előadás előtt néhány órával a Bükk-fennsíkon jártam, amikor is eljött a „nagy megvilágosodás”: a Kékszakállú-ban az élet 7 stádiumának jelképes megjelenését láttam meg. A „megérkeztünk” még véletlenül sem a vége valaminek, hanem a lehetőség a kezdésre, a születés, majd a „nehéz ajtók” jönnek, amelyek az élet beindulásának nehézségeire utalnak. (Lehet olyan valaki, akinek egészen zökkenőmentes volt a gyerekkora és nem szenvedett az iskolai évek elején – ők most nyilván vitatkoznának velem.) De aztán váratlanul kezdenek jól alakulni a dolgok – a fiatal felnőttkorban esély van arra, hogy a kapcsolataink is kiteljesedjenek, beinduljon valamiféle karrier is, amely során talán többé-kevésbé boldogok is lehetünk, de persze mindig marad némi kétely – semmi sem tökéletes (a vér-motívum ezt jól kifejezi), majd eljutunk az 5. ajtóhoz, amikor minden világossá válik, és nem mellesleg az is, hogy ennyi az, amit az élet adhatott, ha folytatjuk, ennél jobb már nem jöhet (a vár „nem lesz fényesebb már”). Ez nagyjából a félút. Az 5. ajtó után fájdalmak jönnek, az addig megszerzett tudás birtokában nem jöhetünk jól ki a helyzetből és ezt magunk is tudjuk. Végül elkövetkezik a fájdalommal végződött múltbeli kapcsolatok felértékelődése (a régi asszonyokról "csak a szépre emlékezés"), majd a „mindig is éjjel lesz már” sötétsége.
Nem mindegy, hogy ezt az operát valaki milyen életszakaszában ismeri meg, hol tart a saját útján, milyen alkat, kivel tud majd itt azonosulni: a feleslegesen (is) rejtőzködő, tartós kötődésre képtelen és ezért szenvedő Kékszakállúval, vagy az eleinte hittel és szenvedéllyel teli, a férfit mindenáron megsegíteni vágyó Judittal, aki szükségszerűen belebukik a próbálkozásba, talán azért is, mert olyan nagyon akarja.
A saját gondolataimat azért írtam le, mert mindössze néhány órával a fenti elképzelés megszületése után ültem be a színházba. Aki most majd nem először nézi ezt az operát, annak nehezebb a helyzete a Kékszakállú-"elmélettel" még nem rendelkezőkénél — ahogy a régi helyett egy új ház felépítése is több energiát igényel egy zöldmezős beruházásnál. Tegyétek félre hát mindazt, amit eddig gondoltatok; ne jusson eszetekbe be se Székely Mihály, se Komlósi Ildikó – úgy üljetek be, mintha egy új darabra mennétek. Ismerjétek meg Szabó Máté Kékszakállúját olyannak, amilyen. Aztán el lehet dönteni, hogy szeretni tudjátok-e így, vagy vártok egy másik hercegre...
