Ilyen megoldáshoz ritkán nyúlok, lehet, hogy kész katasztrófa lesz az eredmény. Megírtam a főpróba utáni benyomásaimat és most a premier után módosítom helyenként, illetve még utólagos (zárójeles) megjegyzéseket hozzáfűzök. Hét oldal, mert mint korábban leírtam a blogom célja az ajánláson túl a visszajelzés és a dokumentálás is. Még így is felületes. Ha ide téved egy-egy énekes, az a nevének kiemelése után könnyen megtalálja, hogy rá mi vonatkozik, a többit hagyhatja (hiszen aki benne dolgozott, az tudja úgyis milyen az előadás, nem én fogom kiokosítani - ebből esetleg azt látja, miként hatott EGY (=1 db) olyan mezei nézőre, aki történetesen sokat hallotta az operát. Biztosan másként ült be és ment ki az, aki ezt a zenét most hallhatta életében először.)
Röviden nézőknek: aki nem ismeri a Rajnát, az semmiképp ne hagyja ki - néhány jegy van még. Aki meg igen, az legyen nyitott és hallgassa meg ezeket a jól összeválogatott, kitűnő énekeseket is. Egy ismerősömet idézem: "egyszer meg lehet nézni". Én ezen már túl is léptem - kétszer néztem meg.
Első benyomások a főpróba után: A mai estémnek egy igazán szerencsés pillanata volt: a csizmám talpa akkor vált le, amikor már majdnem hazaértem, nem az Operaházban vagy még korábban. (ps.Némi iróniával ez a kezdés jutott eszembe, és nem húzom ki.)
Legyen szó inkább valóban az előadásról, amely VEGYES (= rossz ÉS jó) benyomásokat hagyott maga után. Most nem lettem ingerült, mint 2007-ben a MüPá-ban, nem kezdtem bosszankodni, egyszerűen csak a már meglévő nyomott hangulatomból nem húzott ki az előadás, sőt inkább még depresszívebb állapotba sodort. Hallgatva Ágoston László biztatására, aki egy tegnapi operabeavatón mondta azt, hogy merjünk jobb előadást várni, most mondom ezen a blogon, a megszokottnál talán kicsit jobban méltatlankodva : én egy (még) színvonalasabb Rajnát szerettem volna újra és újra megnézni, éveken keresztül. (Ha egy rossz Carment csinál valaki, kevésbé érdekel, mert azt évente jó, ha egyszer nézem. Tekintve, hogy a Rajnából az összeset szoktam, évente ötször nagyon nem mindegy, hogy milyen az a rendezés, amellyel szembesül az ember - ráadásul gyors egymásutánban. Tavaly a Mefistofele nyolcszor két héten belül tiszta öröm és boldogság volt, nekem az lenne az etalon.) A főpróba után erősen elbizonytalanodtam, hogy képes leszek-e visszaülni. Még akkor is, ha a jegyek itt lesnek a fiókban és nem egy fellépő munkáját igyekszem követni.(ps.: azóta egyszer már megnéztem, bár több mint 24 óra gondolkodás kellett ehhez a döntéshez - ez az igazsághoz hozzátartozik)
Ahogy az előzetes ajánlómat elolvasva bárkinek világos lehet: féltem, hogy a látvány el fog uralkodni M.Tóth Géza rendezésén. Filmrendezőként nem tagadhatta meg önmagát, sőt valószínűleg szempont volt a felkérésnél, hogy a szokásostól eltérő látványvilágot dolgozzon ki, ez fontos eleme is lett az előadásnak. Én is erről az oldalról fogom kezdeni az előadás megközelítését.
A nyitány alatt eleve számítottam vetítésre és lett is. Ez jó megoldás, bár kicsit változatosabb képeknek jobban örültem volna, vagy mondhatom azt: "szebbeknek", hiszen eleinte a Rajna vidékén még minden rendben lévőnek tűnik... (Megértem, nem feltétlenül akar valaki egy idilli világot mutatni, hát akkor ne is mutasson. Ne mutassa a kliséket, azt a zenére el tudjuk képzelni. A fényt, ahogy süti a Rajnát. Még emlékszem a régi rendezés számtalanszor látott lézer sugaraira, azt nem volt rossz sokadszor sem nézni. Ezek fehér pöttyök vagy buborékok tényleg kevésbé voltak a második sorból vonzóak. Lehet, hogy hátulról vagy fentről másként nézett ki az egész, valószínűleg nem az első sorokra van kitalálva a vetítés amúgy sem. - Annak idején legalább hússzor én is a harmadikon ültem, működött az előadás onnan is.)
A vetítéshez muszáj függönyöket leengedni. Az első függöny láttán a reflexeim működésbe léptek - a tavalyi "függönyös" Kékszakállú jutott eszembe, és pánikba estem, hogy majd most is függöny mögött fognak kínlódni az énekesek mintegy két és fél órán keresztül. DE NEM! Óriási piros pont a rendezőnek, az összes lényeges jelenetnél felismerte, hogy most az énekesekről lenne szó és felhúzta-leeresztette a függönyét. (A Kékszakállúban is ez lett volna a nagy megoldás, legkésőbb az első ajtónál muszáj lett volna ezt megtenni. Ha tetszik, ha nem, az opera mégis jelentős mértékben szól arról, hogy jól halljuk az éneklőket. Ezt egy operarendezőnek tudomásul kellene vennie. Mindenképpen.)
Összességében az volt a tapasztalatom, hogy amikor csak a zenekar szólt és akár nagyvárosi, akár bevásárló központos képeket és hulladékhalmokat vetítettek a váltások alatt, messze az volt az előadás legharmonikusabb része, mivel egységes volt a látvány. Amikor vetítés ÉS kellékek-díszletelemek együtt mutatkoztak a színen (Tihanyi Ildikó volt a díszlettervező), akkor a két képi világ zavaró mértékben ütötte egymást. A vetítéshez még illett valamennyire a Walhalla modern bárpultja, de a sellők sziklái a vizes medencékkel, Alberich kincseinek giccses halmaza már egyáltalán nem. Ezek a mozzanatok jöhettek volna egy harminc évvel korábbi elaggott rendezésből is. Ugyan világos a filmbejátszásokból, hogy most a fogyasztói társadalom kritikáját látjuk, de ez valahogy túl evidens és kevéssé izgalmas. Az, hogy mindenkinek a pénz a fontos, a vonzó és aki a pénz (+hatalom) hajszolásába belefog, az megjárja, túlságosan is magától értetődik A Rajna kincse kapcsán. Nem szerencsés ezt szájbarágni. DE ezzel a feleslegességgel együtt is, mégis ezeket a vetítéseket élveztem a legjobban, mivel ilyenkor nem kellett azzal IS szembesülni, hogy az énekesek mozgása nincs semmivel sem jobban kidolgozva-kigondolva, mint a legporosabb Trubadúr vagy Don Carlos előadásokban. (Ezen a területen a rendezőnek még nem volt tapasztalata, operarendezőként most debültált. Remélhetőleg ezen a sorozaton is látható lesz fejlődés, ahogy a MüPa Ringjének utolsó két részében már kevesebb a sallang, a felesleges illusztráció, ezen a Ringen is hátha végbemegy majd hasonló fejlődés.)
Az, hogy az énekesek egy részének színjátszását nem sikerült (elsőre) élveznem, nagyban köszönhető Bárdosi Ibolya jelmeztervezőnek. Egy barátom az imént írta, hogy őt legóra emlékeztetik ezek a jelmezek - van benne valami. Én sose legóztam, lehetséges, hogy a látványban még számos más olyan asszociációs elem is van, amely rajzfilmekre, egyebekre utalna, de én, aki 27 éve nem nézek tévét, alig láttam filmeket is az utóbbi időben, egészen biztos, hogy nem tudom megfelelően értelmezni és feldolgozni ezeket a benyomásokat. Egyébként a jelmezekkel kapcsolatban is vegyes benyomásaim voltak. Van ami tetszett és van ami nem. Szó nincs arról, hogy egy egyszerű mondattal "minden úgy volt rossz, ahogy volt" el lehetne intézni.
A második képben az istenek várakoznak, valószínűleg az újonnan elkészült várba való beköltözésre. (Valahol csak laknak, bárpult és valami ülőhely-féleség van.) Első pillanatra a parókák látványával együtt a Moliere-féle klasszicista dráma kora jutott eszembe és ezzel együtt a "poros, idejét múlt, pusztulásra ítélt" jelzők. Ezeket a ruhákat látva világos az üzenet, hogy ennek a népségnek vesznie kell, ha halhatatlanok, ha nem. Loge mondja is: örökkévalónak képzelik (!) magukat. A ruhákat látva már nagyon itt az ideje az istenek alkonyának.
Én ugyan "meg voltam elégedve" az istenek jelmezeivel nagyjából, bár mivel mind karikatúrát csinált a viselőjéből és ez egyértelműen elidegenítő effektusként hat, ennek következménye is van. Feltehetően a rendező szándékával egyezően, kevésbé lehet komolyan venni a zene által is sugárzott érzelmeiket. Minden idézőjelbe kerül. Nem lehet értéknek tekinteni a halhatatlan istenek világát, ha egyszer pojácákat látunk. NEM LEHET ilyen ruhákban fellépők pusztulását tragikus színben látni, de nyilván ez is a cél. Vége a romantikának. Ami elavult, annak pusztulnia kell. Pont. Az előadásban az zene marad az egyetlen érték, amelyet nem sikerül megkérdőjelezni.
Wotan (Kálmándy Mihály) és neje (Németh Judit) fehérben van, utóbbinak a parókáján a haj is szalagot formáz. Érezzük, hogy ehhez a flancoláshoz valóban sok pénz kell. Fricka több (három) ruhát is kap (később sárgában, majd lilában is mutatkozik), rajta kívül egyedül Alberich (Marcus Jupither) öltözik át szakadt manóból tábornoki egyenruhába. Donner (Egri Sándor) nem néz ki rosszul a kék felsőben, de a felfújható kalapáccsal és az Einstein-parókával mégis szánalmas kreatúra lesz belőle. Freia (Keszei Bori) rózsaszín Barbie baba volt, mafla és ostoba. Kevéssé szép. (Ő lenne a szépség-ifjúság megtestesítője? Elég értékes egy várért-bevásárlóközpontért cserébe?) Kifejezetten tetszett viszont Froh (Nyári Zoltán) zöld ancúgban, és fülhallgatóval. Legalább neki kitaláltak valamit, mivel alig van dolga, leköti magát a két és fél óra alatt. (Nem mondom, hogy én is bedugtam volna a fülemet, mert nagyon nem - a zenei háttérrel elégedett voltam - Halász Péter vezényelt - , annak ellenére, hogy a zenekar még a viszonylag jelentősebb hangú Alberichet is alkalmanként lenyomta...De csak alkalmanként. - ps. Ez a főpróbára vonatkozott elsősorban, alig érzékeltem hasonlót a premieren. Volt fejlődés, és lesz is minden bizonnyal a további alkalmakkor is.)
Ha már a jelmezeknél tartunk: a Nibelungok ruházata erősen hasonlított az operai szabvány ruhákhoz, nem volt különösebben ötletes - Mime (Megyesi Zoltán) és Alberich barna, a tömeg pedig arany színű ruhákat öltött. Ezek a díszlethez hasonlóan a régi operai közeget idézték, amelytől az előadás próbálna elrugaszkodni, csak egészen még nem sikerült. Loge világoszöld öltönye hozzá Pumuklira emlékeztető tűzpiros haja nem volt rossz látvány, összességében is Adrian Eröd alakítása volt az, amely toronymagasan kiemelkedett a mezőnyből, az ő esetében a látvány összhangban is volt a mozgással.
A sellők (Wierdl Eszter, Heiter Melinda, Simon Krisztina) revütáncosnőkre hasonlítottak, akik egy-egy hintán a levegőben hajladozva énekeltek. (De lehet, hogy Barbie-babák ők is?) A lila, rózsaszín és sárga színek variálódtak és ehhez igazodtak a parókák színei is. Egyiküknek kék haja volt és ennek kapcsán elgondolkodtam, milyen is lenne, ha hirtelen én is kékre festeném a hajam, ugyan miként reagálnának erre...Nagyjából ez - a darab befogadása szempontjából nem túl konstruktív - gondolat jutott eszembe (a főpróbán).
De jól van, a sellők ne legyenek sellők, csak rosszlányok vagy műanyag babák - akkor viszont itt a nagy kérdésem: miért kell magasított cipőben lenniük az óriásoknak? (Ha nem akarunk igazodni az operai hagyományokhoz, akkor ezen a ponton miért kell?) Ami igazán irritált az a két óriás jelmeze volt, énekes-ellenességük még nyilvánvalóbb volt, nemcsak áttételesen hatástalanították az énekesek gesztusait, mint a többiek esetében sokszor, hanem konkrétan is akadályozták őket a mozgásban.
Itt van Wagner librettója és zenéje alapján két melák csávó, akik nem túl értelmesek, egyértelműen kisebbségi érzésük van az istenek jelenlétében, tartanak a Nibelung-népségtől. A túlélő óriásnak sem lesz sok ötlete, hogy mit kezdjen a kinccsel: sárkánnyá változva fog az aranyon aludni, nem végez kétkezi munkát, nem vállal palota-építést sem. Ez kellene, hogy a kiindulási pont legyen.
Nyugodtan lehetett volna két építőipari szakmunkást a színpadra tenni, overallban, ormótlan bakancsban akár. Az, hogy egyes ismerőseim szerint az énekesek a Michelin cég bábujára, mások szerint legó-figurára hasonlítottak, de ez nem igazán értelmezi a helyzetüket. Miután az Operaház legmagasabb énekesei közé tartozik mind Gábor Géza, mind Cser Krisztián, egészen felesleges hülyeségnek tűnt magasított cipőt is rájuk adni, miközben Alberich is szép nagy darab ember, az ő kicsinyítése fel sem merülhet. Az, hogy az ezüstös ruha, plexi-szemellenzővel, amely legalább a szájuk elé nem húzódik le, erősen rontja a figurák komolyan vehetőségét, egy dolog. A cipő baleset veszélyessége ennél rosszabb. (A régi operaházi rendezésben is volt magasított cipő és mindkét óriás kezében bot, mert mellesleg erről is szó van a librettóban. Jönnek az óriások dorongokkal.)
Supermanek az óriások, mert ketten képesek egy palotát felhúzni, de jelenleg a jelmezeikben mozgásképtelen szerencsétleneknek tűnnek, akiknek egy láda felemelése is probléma. Nem szerencsés, ha a néző azt figyeli, és az énekes koncentrációját az köti le, hogy fog közlekedni a lépcsőn. Ha ilyen cipőt terveztek nekik, akkor a lépcsőtől kellett volna a díszlettervezőnek elállni. Legalább.
Egészen úgy tűnik, hogy egyetlen cél jelent meg a jelmezterveknél, hogy senki ne legyen komolyan vehető. Ha ez így van, akkor elégedett lehet az alkotó, mert ezt teljes mértékben sikerült érvényre juttatnia.
(ps. A cipővel kapcsolatos félelmeim beigazolódtak. A premieren Gábor Géza megbotlott, elesett. A balesetért - mivel nekem előre eszembe jutott, hogy megtörténhet - nyilván én vagyok a felelős, nem az, aki túl sok mozgást tervezett számára ebben az alkalmatlan jelmezben. Itt vagyok és vállalom a felelősséget. Géza tavaly a MüPá-ban frakkban is osztályon felüli minőségű bamba óriás volt (akkor a másik), nagyjából egy fejjel magasabb a teljes szereposztásnál, enélkül a maskara nélkül is egészen hitelesen lehetett volna most is.)
Ennyit a látványról, a jelmezekről. Most lennének jók a képek, de az Operaház honlapján ill. FB-oldalán már megtekinthetőek. Én három fotó alapján kezdtem előzetesen rosszul érezni magamat, és csak azt ajánlhatom, jobb ha mindenki felkészül, aki tudja magáról, hogy zavarhatja a látvány és nem a behunyt szemmel operát hallgató Wagner rajongók közé tartozik.
(ps. Ehhez KELL az újranézés. Valóban mindent meg lehet szokni. Ezért nézek, ha tehetem, sorozatokat. A tegnapelőtti Don Giovanni is ennek a "szoktatási procedúrának" a sikerességét mutatja. Persze van, amikor annyira nem nehéz a visszaülés, A bűvös vadász esetén nem éreztem, hogy a hat megtekintés nehezemre esne, bár előzőleg féltem, hogy a darab nem kötne le.)
A vetítés részben megoldás legalább Alberich átváltozásának bemutatására. Látunk egy hatalmas sárkányt, ugyanakkor az énekes eltüntetése nagyon amatőr, Alberich egyszerűen a kincsei mögé lép, meg sem próbálják a varázslatot létrehozni, pedig erre most jól jönne a technika - vagy egy-két pillanatra lehetne akár teljesen sötét. A MÜPa előadásában ez jobban működött. Ez azért sajnálatos.
Ahogy az előzetes ajánlóban kifejtettem, nekem a Rajna, de egyébként bármely opera és színház is akkor működik, ha a szereplők közötti kapcsolatokat kiépítve látom. Ha nem, akkor sem balett-betét, sem akármilyen bombasztikus látvány nem jelent kárpótlást a hiányokért. Ebben az előadásban - első nézésre - egyértelműen azt tapasztaltam, hogy a látvány óhatatlanul is elnyomja a belső viszonyokat, de nem mindenkit hatástalanít egyformán.
A főszereplő Loge lesz - nekem eddig is ő volt, Christian Franznak köszönhetően évek óta a kedvenc szereplőm. Ezen nem változtatott ez a mostani szereposztás sem. Adrian Eröd lényegében sikeresen ellensúlyozta a főpróbán számomra a látványmegoldásokkal kapcsolatos elégedetlenségeimet. A tűz istenéhez méltóan kellően hajlékony, mozgékony, rugalmas gondolkodású is. Elhisszük, hogy ő az, aki nélkül Wotan egészen tehetetlen lenne. Brilliáns énekes és színész, amint ismerőseim mesélik, ugyanezt a szerepet a bécsi operaházban is sikeresen oldotta meg. Ha lenne bármi esélyem (időm) arra, hogy további művészek pályáját kövessem, akkor nagyon szívesen nézném rendszeresen is Adrian Erödöt, Bécs annyira nincs is messze. Azt mindenképp remélem, hogy vissza fogják hívni a szerepre, vagy más szerepekre. A tapsból ítélve sokan mások is hasonlóan örülnének neki. (Jövőre Kovácsházi István van kitűzve. Emiatt egészen biztos, hogy más karaktere lesz az előadásnak, annyira más alkatú a két tenorista. Én várom azt a verziót is.)
Wotan ugyanúgy főszereplő, de végig Logéra támaszkodik. Kálmándy Mihály elég statikus figura lett ezúttal, és azt hiszem, hogy a további előadások során még oldódni fog. Még úgy tűnik, hogy nagyon koncentrálnia kell, hogy jókor legyen jó helyen. Boldogan, büszkén nézegeti a karperecre inkább hasonlító gyűrűt (amely túlságosan giccses lett a fityegőkkel, nyilván szándékosan nem egy olyan darab, amelyet bárki büszkén húzna az ujjára). Elégedett magával, látjuk. Élvezné a világuralmat, bár a papírforma szerint eddig is az övé volt, így elég ostobaságnak tűnik még a gyűrűt is akarni. (Nemcsak az átok miatt. Wagnernek kellene a kérdést feltenni, ezért nem M. Tóth Géza a felelős: akinek megvan a gyűrű, azt hogyan lehet megkötözni? - Ha igen, akkor mire használható a világhatalom? - Ez minden Rajna kapcsán eszembe jutott, még nem jutottam egyről a kettőre....) Kálmándy Mihályt eddig mindkét előadáson túl merevnek láttam a szerepben, bár én a Wotan karakterben több mozgékonyságot látnék. Hiszen ilyen mondatot mond: "A vándorlást és a változást szereti mind aki él." Az is felmerül persze, hogy a Nibelung néphez a föld alá nem biztos, hogy célszerű istenként mennie - a helyében rég lecseréltem volna a fehér öltönyt valami másra, vagy legalább egy köpenyt magamra húztam volna. Ebből is látszik, hogy Wotan hatalma nem lesz túl hosszú, nem praktikus a gondolkodása, ezért fog iszonyatosan körmönfont utat kitalálni a gyűrű megszerzésére, amely aztán nem is sikerül. Én bízom benne, hogy a bariton ennél sokkal oldottabb és könnyedebb lesz később. Ha nem most, akkor a jövő évi sorozatban. Kálmándy Mihály szinte 25 éve folyamatosan az Operaház színpadán van, alig játszik főszerepeken kívül mást, a Rajna előtt volt a Nabucco premierje is, nemrég énekelt Hollandit is. Én természeti csodának látom, hogy ezt így bírja, de az, hogy minden egyes előadáson a maximumon legyen, ennyi terheléssel nem sikerülhet. Én még nem éreztem elég otthonosnak a szerepben. A hangsúly a MÉGen van, én biztos vagyok abban, hogy a jó pillanata neki is el fog jönni.
Fricka szerepében nekem az a természetes, hogy Németh Judit énekel. Neki rengeteg friss tapasztalata van a MüPá-s sorozatból is, belülről hozza a férjére (okkal) féltékeny asszony szerepét. "Pompás otthon, boldog tűzhely" a jelszava. Úgy néz ki, hogy illik is hozzá ez a Wotan, akit látunk (a két fehér ruha összhangban van), és sikerülhetne is a férfit a palotához kötni, ha abban közben nem ébredne vágy a gyűrű visszaszerzésére. Németh Juditot most is kitűnőnek éreztem, mindkétszer. Őt egyszer sem nyomta el a zenekar, kifejező a színészi játéka, a jelmezek sem zavarták meg. Adrian Erödhöz hasonlóan a produkció igazi nyertesei között tartom számon.
Keszei Bori lehet, hogy csodásan érzi magát Freia szerepében, Barbieként, akinek az egész tartása is babaszerű, befelé álló lábaival egészen hiteles - baba. Viszont elvileg ő lenne a szépség megtestesítője, akibe az egyik óriás igazán beleszeret. Ez, a női báj, a vonzerő viszont hiányzik, amely más szerepekből láthatóan az énekesnő sajátja, így őt valóban elég lett volna hagyni, hogy létezzen. A jelmez és a mozgása sikeresen hatástalanítja, így a zene ellenére akármilyen igazi is Fasolt vonzódása, ha a színpadra rá is nézünk, nem hihetünk benne. Nem lehet komolyan venni egy műanyag óriás és egy másik műanyag baba szerelmét. Egyértelműen cél, hogy ebben a színpadi világban ne találjunk olyan értékre, amely szembeállítható lenne a pénzzel, amelynek a hajszolása szintén ironikus színezetben tűnik fel. A szépség és az ifjúság sem lehet az, az is mulandó. (Az egyetlen baj a koncepcióval, hogy teljes egészében mégsem sikerül a zenét is közömbösíteni, csak részben. Azaz, a zenében mégis ott marad a szépség, amiért érdemes egy helyben ülnünk két óránál is hosszabban. Az mégis csak diadalmaskodik, ha Freia közömbösítődött.) Első ránézésre a ruha annyira dominál, hogy akárhogy énekelhet Keszei Bori, az csak másodlagos lehet. (ps. Nagyon jó egyébként...)
Donner és Froh esetén a jelmeznél leírtam már a lényeget. Mind Egri Sándor, mind Nyári Zoltán remekül énekli el azt a keveset, amelyet a szerző juttat nekik és egészen végig érzékeljük a színpadi jelenlétüket, azaz ez a szerepük nem is olyan hálátlan, mint amilyen lenne koncertszerűen.
Erda Gál Erika most is, mint tavaly a MüPá-ban. Nagyon jó hallgatni, hozza a legjobb formáját, bár a magam részéről nem tudtam mit kezdeni a fehér jelmezzel és főleg a szarvacskákkal, amelyekhez most hozzájutott. Az előadásnak ezen a késői pontján viszont már megtörtem, és egyáltalán nem is izgatott ez a kérdés. A lényeges az volt, hogy az énekesnő hangja jól érvényesülhetett és sikeresen meggyőzte Wotant arról, hogy meg kell szabadulnia a gyűrűtől.
Alberich szerepére Marcus Jupithert hívták, aki régen játssza már a Nibelungot. ((Az előadás utáni köszöntőjében Ókovács Szilveszter hangsúlyozta, hogy csak olyan szerepre hívnak vendéget, amelyikre nincs alkalmas magyar énekes. Ha az ember rápillant a jövő évi Walkür szereposztásra, azért nem lennék annyira biztos, hogy Hundingunk sincs. Eddig nem igazolódott be az, hogy a külföldi énekesek feltétlenül jobbak, mint a magyarok. )) Rajta is éreztem, hogy más előadás emlékeit is beépíti, de ez nem is baj. A sellős jelenete nem lett igazán kitalálva, sőt úgy érzem, hogy éppen azok a leggyengébben megrendezett részei a produkciónak, amelyekben szerepel. Másfelől viszont az énekes alkatát látva nagyobb volumenű hangot feltételeztem róla. Nem rossz, amit hallunk, de minthogy vendég, tőle is hasonló csodát, kiemelkedő alakítást vártam, mint amilyet Adrian Erödtől kaptunk is. Feltételeztem, hogy a sok próbától, vagy más tényezők miatt nincs jó formában éppen. Még várnám tőle is, hogy jobban fog énekelni. A végső jelenete, amelyben Wotant megátkozza, azért így is nagyon hatásos lett, akkor meg is érint minket a szenvedése. Korábban is voltak jó színészi pillanatai persze, különösen a vágyakozása él, amint a sellő ruhafoszlányát markolássza. (Viszont aztán ezt túl sokat ismétli ahhoz, hogy másodszorra már ne hasson.) Hozza Alberichet, valóban rossz ránézni, tábornoki ruhában még inkább...
Mime szerepe a Rajnában rövid, de Megyesi Zoltán alakítását látva már most remélem, hogy a Siegfriedben is ő kapja a szerepet. Ez a Mime stílusában nem tér el akármelyik JÓL eljátszott törpétől, amelyet korábbi Rajna rendezésekben láthattunk, ő nem lett modernizálva, viszont nem is lesz stílustörés áldozata. Neki a giccses kincsek között kell boldogulni. Megyesi Zoltán él a színpadon, átérezzük szenvedéseit, megaláztatásait. Amikor jelen van, sikerül egészen figyelmen kívül hagyni a körülményeket.
A sellők éppen olyan gyönyörűen énekelnek, hogy szerencsétlennek éreztem a jelenet kivitelezését a lányok karmozdulataival, hintán ereszkedve és emelkedve. Wierdl Eszter, Heiter Melinda és Simon Krisztina éneke bárkit elcsábítana, logikus volt rájuk bízni a kincs őrzését. Én eddig nem hallottam arról, hogy a sellők is Wotan lányai lennének (Mesterházi Máté erről tájékoztatott bennünket többek között a hangolón, ahol - ahogy körülnéztem - majdnem kizárólag a legmasszívabb Wagner rajongóknak mesélhette el a cselekmény fordulatait). Ha ezt a gondolatot netán valaki komolyan veszi, akkor az egész történet még annál is nagyobb süketségnek tűnik - Wotan már ezer évvel korábban egyszerűen el is kérhette volna ez esetben lányaitól az aranyat és pont.
Az óriások ruhája után a két basszista játékáról is essen néhány szó. Erősen korlátozta őket a mozgásban a ruha és főleg a magasított cipő, viszont a rendezés nem egyszer lépcsőzésre is kényszeríti őket, nem hagyja, hogy azon az emelvényen maradjanak, amelyen betolják őket. Igazán nem világos a színpadképből, hogy hol vannak az istenek, hova jönnek az óriások, hiszen a Walhallába csak az előadás végén mehetnek be. A két óriás minden mozdulata esetén érezhető a bizonytalanság, nagyon meg kell gondolniuk, hova lépnek. Ez az érezhető rossz közérzet akár mondanivalót is kifejezhetne, hiszen az óriások eleve rosszul érzik magukat az istenek között. Ilyenkor jut eszembe, hogy egy művész a szenvedést akkor is el tudja játszani, ha abban a pillanatban nem szenved, hiszen van elég élménye, amelyből építkezhet. Jobban kellene ebben hinnie a rendezőknek. Jelentősen jobb szerep Fasolt, a szerelmes óriás. Gábor Géza ezt énekelte tavaly a MüPá-ban a félig szcenírozott előadásban és megállapítottam, hogy én még soha senkit nem hallottam ebben a szerepben ilyen jónak. Igazán méltó párja volt Walter Finknek, ami nem kis szó.
Jelenleg Cser Krisztián kapta ugyanezt a szerepet. A rendezés egy kálát ad a kezébe, amelyet még át sem tud adni Freiának, akit szeret, hanem ehelyett Fafner fogja Froh kezébe nyomni, aki beteszi egy pulton lévő vázába. Lehetséges, hogy a virág jelenet eredetileg nem így lett kitalálva, viszont amit látunk abból vagy azt vonom le, hogy a rendezőnek már megtetszett az ötlet, nem akarta egészen kihagyni, de közben rájött, hogy a virág átadása vagy túl bonyolult, vagy nincs elég idő és legalább ezzel a mozdulatsorral Fafnernek is van tennivalója. Nem kell az előadásba túl sok romantika, túl sok szerelem. Épp arról szól ugyanis az óriások jelenete is, hogy még a szerelmes óriás is lemond a vágyairól az aranyért cserébe. (Tehát nem Alberich az egyetlen ilyen szereplő.) Aki a szerelemről lemond, mind pórul jár. Meg később az is, aki nem mond le. Cser Krisztián, ha mozogni nemigen tud, nézni igen - és szinte folyamatosan képes rajta tartani a szemét az imádott nőn. Őt, a balga óriást nem zavarja meg, hogy mi nézők mind csak egy buta babát látunk Freiában. Ráadásul van azért egy pont, amikor mintha Freia sem vonódna ki a hatás alól, őt is megfogja a szenvedély, amely az óriás esetlensége mögött mégis kisugárzik Cser Krisztián lírai basszusából. A főpróbához képest az alakítás kereksége még inkább érvényesült a premieren, a rendezés ellenére sikerült egy koherens figurát teremtenie. Amikor lépked vagy pakolja a ládákat, akkor ugyan a hatás óhatatlanul is romlik, akkor nem egy bamba óriást, csak egy óvatos énekest látunk, de az összkép azért mégis megvan. Persze az a gondolat is, hogy ha a rendező és tervező segíti, még többre is juthatott volna. De ezen az akadálypályán, amit számára felállítottak, ez is nagy dolog. A fotó után várakozáson felüli eredmény.
Gábor Géza Fafnerként először csak a háttérből figyeli a történéseket, ő az okosabb, az idősebb, akire megerősítést várva többször is ránéz az öccse. Ezekből az egymásra nézésekből kiderül, hogy ő az igazi főnök, aki hagyja hepciáskodni a "kicsit", amíg az nem csinál nagy hülyeséget. Legyen csak szerelmes, nem baj - Freia neki nem a szépsége miatt érdekes, hanem azért, mert a távollétében az istenek meggyengülnek, nincs aki biztosítsa az aranyalmákat. ((Mit ér az élet szépség nélkül? - ezt megkérdezhetjük mi is. Mi lenne velünk zene nélkül...)) Nagyon megnyugtató, hogy ebben az ellenséges közegben legalább ez a kapcsolat valódi és fél szavakból is értik egymást. Fafnernek akkor lenne igazán szerepe a megfigyelői pozíción túl, amikor a második jelenetben a kincset megszerzik és jönne a pakolás, osztozkodás. A rendező a ládás megoldással itt is a szöveg ellen megy. Semmiféle rés nem keletkezik és így azt nem is kell a gyűrűvel betömni. A sellős jelentnél történik valami próbálkozás a jelenet megrendezésére, de itt még az sem igen. Egyetlen dolognak örülhetünk, hogy az óriások kamu verekedése legalább ugyanúgy filmen történik, mint érkezésük és távozásuk. Nem látjuk a halálos ütést, csak a földön heverő bábot. (Többen tanakodtak, hogy Cser Krisztián hever-e ott - én azt remélem, hogy volt annyi a költségvetésben, hogy még egy ruhát készítettek és kitömtek.) Gábor Gézának jól jött volna, ha van valamivel több eljátszani valója, különösen azért, mert az eddigi alakításait látva az Operaház egyik legjobb színészi képességekkel rendelkező férfiénekeséről van szó. Bízom benne, hogy a Siegfriedben tovább viheti a figurát, és sárkányként valami értelmesebb külsőt kaphat. Hátha.
Összességében a vegyes benyomásaim után csak azt mondhatom, hogy jó, hogy van az Operaházban Ring, ha ez nem is jelent mást jelenleg, mint annak a lehetőségét, hogy egy tíz napos időszakban ki ki teherbírásához mérten akár ötször is megnézheti a tetralógia előestéjét. Jövőre még jobb lesz, mert a novemberi Rajnák után márciusban ugyancsak tömbösen jön öt Walkür is. Én a magam részéről bizalmat szavazok a jövő évi módosított Rajna szereposztásnak is, és várom a Walkürt is. Mi mást is tehetnék? - De persze addig júniusban még lesz esély újabb előadásokra a MüPá-ban.
