Aki bevállalja, hogy Székely Kriszta és csapata Embtrag c. előadására beül a Katonába (három rész, 22.10-re van vége), annak meglepetések sorában lesz része. Különleges szellemi kaland végigmenni a szereplőkkel az álom-jeleneteken, és összevetni a látottakat az eredetivel, már amennyiben maradt valami abból, amit a kötelezően olvasandó Az ember tragédiájá-ról egykor megtanultunk.
Igyekszem nem szpoilerezni ebben az ajánló bejegyzésben.
Az előadás várhatóan megosztó lesz, sok függ saját nézői álláspontunktól, attól, hogy mennyire vagyunk megengedőek a régi művek átírásával kapcsolatban. Sokan egyáltalán nem támogatják az ilyen előadásokat, míg másoknak már az is unalmas, ha valami nyomokban tartalmaz egy-egy motívumot klasszikusoktól.
Aki ellenzi a modernizálást, vagy már gimnazistaként is az átlagosnál jobban unta a Tragédiát, az válasszon mást a Katona repertoárjából.
Az eredendő bűn - Pálmai Anna, Lengyel Benjámin és Mentes Júlia
Aki rápillant a címre, garantáltan nem lapozza tovább a műsort, hanem leellenőrzi, hogy most ez tényleg valamiféle 2.0-ás Tragédia-verzió-e. (Néhány éve bemutattak Székesfehérváron új színeket is, amelyeket Madách művéhez írtak – nincs új a nap alatt.) Látva Nádasdy Ádám nevét is, első körben arra is gondolhatunk, hogy ezt is lefordította, akár a Bánk bán-t - alakított a szövegen, de azért a jeleneteket a régi helyükön hagyta.
Én legalábbis ezt gondoltam, kicsit aggódtam is, hogy fogom majd elfogadni a felújított szöveget, de aztán jött a nyílt próba (amely elérhető volt online is), és vele az információ: az Úr -Szirtes Ági, Lucifer – Pálmai Anna. Az, hogy három Ádám és két Éva lesz, annyira nem jelent nagy újságot, volt már ilyen verzió, amelyben színész-cserével is jelezték Ádám öregedését, amely Madách szövegéből is kiolvasható.
Az Úr: Szirtes Ági
Eredetileg aggódtam azon is, hogy fogok túllépni a korábbi Tragédia-élményeimen, de ez végül nem is merült fel. Talán pont azért, mert annyira szembeszökően más az előadás, hogy ugyan pontról pontra összevetjük az eredetivel a darabot menet közben, de nagyon gyorsan rá is érzünk, hogy ez inkább egyfajta hozzászólás, sőt továbbgondolása Madách művének. Az alkotók igyekeztek jó arányt találni a már ismert motívumok, és a világ megváltozása miatt az előadásba szükségszerűen belekerülő új elemek között. Madách sem látta optimistán a világ jövőjét 160 éve, bár ő még a Föld kihűlésétől félt, mi pedig a globális felmelegedés és a környezetszennyezés következményeitől – az új darab a jelen állapotokhoz igazodik a szöveg megváltoztatásával is.
Az Embtrag nem tartotta meg pontosan a 15 színt, rengeteg a változtatás, de találékonyan illesztették be nagy számban az új szövegbe is Madách szállóigéit. (Rögtön eszembe jutott egykori magyartanárom, Sanyi bácsi, aki elrendelte, hogy 150 bölcselkedést másoljunk ki házi feladatként a darabból, hogy elkerülhetetlenné váljon a találkozás ezekkel a mondatokkal. Ma az internet segítségével egy ilyen keresést egy percen belül végre lehet hajtani, egy tucatnyi szállóigét azonnal megkapnánk, de a lemásolást már nemigen merné feladni senki.)
Némi felhajtás...
Az alkotói csapat láthatóan nagyon törekedett arra, hogy a fiatal nézőket bevonzza, éppen azokat, akiknek friss élmény ez a kötelező olvasmány - a zenés betétek és az előadás nyelvezete is erre utal.
Ha valaki arra gondol tanárként, hogy ennek az előadásnak a közös megnézése pótolja az eredeti mű elolvasását, és az előtt viszi el rá szervezetten tanítványait, hogy már elemezték volna közösen, az nagyon melléfog. Ez egy másik szöveg (dramaturg: Szabó-Székely Ármin), a cselekmény alapos rövidítésével, átszerkesztésével készült, és az lenne az ideális, ha akkor jutna rá el mindenki, ha már volt ideje az anyagnak kicsit ülepedni. Heteket, hónapokat, éveket (?) érdemes várni, egyéni helyzettől függően.
Keveredés: a színen egyszerre két Ádám és két Éva
Biztosan születni fognak részletes elemzések, és valóban jó lenne (akár az új szöveget is elolvasva) csak úgy elelmélkedni, hogy melyik színt miért rövidítették le nagyon, míg más színeket modernizált formában újragondoltak, de egy ajánlóban ez akár szpoilernek számíthat, így nem lövöm le a rengeteg poént.
Az előadás nem megúszós, és ahogy a színlapon is kiemelik: erős hang- és fényhatásokat alkalmazunk. Ez már nem a pasztelles Csehovok ideje, ha bárkinek eszébe jutna, hogy viszonyítson, átérezheti, hogy távol került a Katona korábbi előadásainak a világától, ahogy a világ se ott tart, ahol korábban. Az erős gesztusok megosztóak – feltehetően nem én leszek az egyetlen, akinek egyes részek nagyon tetszettek, mások pedig nagyon nem.
Számomra a kezdés túl hosszú volt és érdektelen, viszont kinézem a rendezőből, hogy ezt is akarta elérni. (Semmiképp ne menjen haza az sem az első rész után, aki ezt fontolgatja – még sok fordulat következik be később!) Unalmas az egyformaság a paradicsomban, a konfliktus hiánya, az Úr és Lucifer összeütközése mondhatni hiánypótló. Ezen a ponton is éreztem a színház vezetésének a közös szándékait a párhuzamosan bemutatott Kedd-del: legyen valami, ami még nem volt, ne mindig ugyanazt a néhány tökéletes drámát nézzük… – ezért is jött el az új darabok, átiratok ideje, és a Katona törzsközönségének ehhez kell valahogy viszonyulnia.
Ádám a falanszterben: Bezerédi Zoltán
Ahogy a fotókból látszik, Izsák Lili díszlete kellően meghökkentő – később nyer igazi értelmet. Az első felvonásban engem nagyon zavart, szimplának tűnt. Gyakran túl monotonná teszi az előadást, ha egyetlen díszletben játszódik és nagyon nem mindegy, hogy mit nézünk három órán át. Egy „csúnya”, vagy túl sötét, vagy túl harsány díszlet az egész előadástól akkor is elveszi a kedvünk, ha minden szereplő rendben van, sőt még a rendezés is – jelen esetben a díszlet némileg átalakul a további két részben, és a rendezői koncepció szerves része, ahogy a nagyon karakteres jelmezek is (ld. a mellékelt Szokodi Bea fotókat), amelyek szintén elrugaszkodnak a Tragédia történelmi színeiben megszokottaktól.
Ádám, a tudós: Elek Ferenc
A zenei bejátszások, illetve a színészek élő színpadi zenéje (szerkesztők: Csizmás András, Fodor Tamás) határozottan élénkíti az előadást, nagyszerű, hogy a Katona fiatal művészei tudnak hangszereken is játszani – színpadi mozgásukat Vadas Zsófia Tamara koreografálta.
Az előadást érdemes lehet megnézni csak amiatt is, hogy másként lássunk rá a műre, majd közel azonos végkövetkeztetéssel zárjuk le az estét, de az sem jár rosszul, aki „csak” a színészeket szeretné újabb szerepben látni.
Az előadásban a társulat több alapító tagja is szerepel, jó őket újra látni, és kisugárzásukat érezni – Újlaki Dénes és Bodnár Erika már kevés darabban látható, és most is csak néhány jelenetben tűnnek fel. Minden mondatuknak súlya van, így sokat tanulhatnak tőlük a legfiatalabb tagok is – Béres Bence, Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Kanyó Kata, Pásztor Dániel -, akik viszont szinte folyamatosan a színen vannak, egyik szerepből öltöznek a másikba, és alkalmanként módjuk is nyílik, hogy a tömegből kiemelkedjenek.
Konstantinápoly - pátriarka: Rajkai Zoltán
Hálás és megjegyezhető szerepek jutnak Rajkai Zoltánnak és Bezerédi Zoltánnak is: előbbire elsősorban pátriarkaként, utóbbira a legöregebb Ádámként fogunk visszagondolni.
Az első Ádám-Éva kettőst Lengyel Benjámin és Mentes Júlia kapta, akikkel egészen nyugodtan végig is lehetne játszatni egy hagyományos Tragédia-előadást is – ideális páros.
Jelen esetben az előadás ziccer jelenete mégsem nekik jutott, hanem Elek Ferencnek és Rezes Juditnak. Kepler helyett látunk egy mai tudóst, és elmélkedhetünk a tudomány és a kutatás helyzetéről és zsákutcáiról is. Nekem ez az egykor prágainak mondott jelenet volt az előadás abszolút csúcspontja. Az eredeti műnek is ez az egyik, ha nem a legerősebb jelenete, hiszen a szerző ebbe tudta legérzékenyebb módon beépíteni saját élettapasztalatát házassága megromlásáról. A két színész ennek a jelenetnek alapján remélhetőleg felkerül a színikritikusok listájára is, már amelyik a legjobb mellékszereplőket tartalmazza. Egészen más szöveggel, de lényegileg ugyanazt az üzenetet sikerült a mai körülmények közé helyezve megfogalmazni – nem sérült a madáchi eszme.
Egy mai tudós és felesége - Rezes Judit és Elek Ferenc
A második felvonást éreztem összességében is az előadáson belül a legsikerültebbnek, sőt egészen zseniálisnak. A nagyon provokatív Konstantinápoly-verzióval indult, amely lehet, hogy sokak számára már ki is üti majd a biztosítékot.
Minden felvonást sikerült nagyon frappáns módon lezárni, különálló egységet képeztek, nem pusztán egyik színről haladtunk előre a másikra.
Ebben az előadásban Lucifer az, aki a legtöbbet szerepel – Pálmai Anna nemigen távozik a színről, őt nem váltja le senki. Meggyőz minket, hogy igen, nő ugyanúgy lehet a tagadás szelleme, működik a kapcsolata Ádámmal, de a távolság mégis megmarad – talán a szerepváltások miatt is. Több időt tölt most a teremtményei társaságában az Úr is, de feltűnése Éva helyett az Eszkimó színben zavarba ejtő, arra utal, hogy az emberiség még annál jobban is kipusztul, mint amennyire ezt Madách előre vetítette.
Az Embtrag sem optimistább mű Madách darabjánál, sőt… Nem mennek rendben a dolgaink. Ugyanakkor felvillanyozó hatású az alkotók nagyratörése, akik saját maguk küzdenek és bízva bíznak, hogy még azért lehet akár olyan színházat is csinálni, amilyet szerettek volna. (Legalábbis nagyon remélem, hogy túl sok kompromisszumot nem kellett bevállalni hozzá...)
Az idei évad első két bemutatója után elmondhatjuk, hogy a 41. évadban is bátran halad előre a Katona, még mindig érdemes megnézni, hogy újabb kísérleteik milyen eredményre vezetnek. Akarnak valamit, maguktól, egymástól és tőlünk is. Ettől csak sikerül tényleg jobban érezni magunkat, és akkor már nem mentünk hiába.
PS.Szokodi Bea képeit használtam, nagy köszönettel. Keressétek a többit saját Facebook oldalán.
