Nagyon illik a Spinoza profiljába az új, ismét Czeizel Gábor által rendezett bemutató, és nagyon jó hír, hogy a Capa után újra láthatjuk Grisnik Petrát és Ódor Kristófot együtt játszani, akik nagy apparátus és jól bevált színdarab nélkül is le tudnak kötni minket másfél órára. Akik szerették őket korábbi előadásukban, azoknak ott a helye a Spinozában, és persze azoknak is, akik szeretik a „szórakozva ismeretterjesztés” műfaját, és érdekli őket Lakner bácsi, aki amúgy 130 éve született.
Ahogy a Spinozában megszokhattuk, Ann Silberberg, a darab írója most is egy olyan személyiséget vett elő, akiről felületes tudásunk van csak, és érdemes arra, hogy megóvják a feledés homályától, mivel sorsából mi, mezei nézők is tanulhatunk.
Lakner Artúr nemcsak gyermekszínházat működtetett, de filmes karriert is befutott: tíz mozit igazgatott, forgatókönyveket írt és többek között Walt Disney és Chaplin filmjeinek feliratait is fordította.
Lakner bácsi személyesen nem jelenik meg, viszont saját szövegei, dalai annál inkább. A két szereplő – a színházigazgató és rendező – akik Lakner Artúr pályájáról beszélgetnek, sokszor megszakítják mindezt egy-egy dallal, jelenettel. Megismerhetjük a Lekvár Peti-t teljes egészében, amely egy rövidke Lakner-darab, ráadásul közben mi is visszaváltozhatunk gyerekké: a darab játékstílusa egészen olyan, amilyen a gyerekszínházi produkcióké szokott lenni. (Ha már gyerekdarabok, muszáj ajánlanom Grisnik Petra „Esznek-e a halottak epertortát? c. előadását a Kolibri Fészekben, amely az egyik kedvencem volt, hátha van, aki nem látta még, jól áll neki nagyon.)
Az előadást élénkítik a mai színházi életre vonatkozó apró megjegyzések, sőt láthatunk bejátszásokat is. A bemutató előtt pár héttel megkérdezték egy, a Spinoza által rendezett utcai koncert néhány nézőjét, mit tudnak Lakner bácsiról – nem túl sokat, ahogy mi magunk sem. Hallhatjuk egy negyvenéves tévé-riportból egykori tanítványait is beszélni, akik között ott volt Galambos Erzsi, Harkányi Endre és Ruttkai Éva is.
Az előadás maga is elidőz egyik-másik tanítvány pályájánál, így az elhangzottak alapján annak is nyilvánvaló lesz Lakner Artúr színháztörténeti jelentősége, akinek korábban nem volt az, sőt ugyancsak filmbejátszások juttatják eszünkbe, hogy igen, az Édes mostohá-t mi is ismerjük.
A két színész az este folyamán számtalan szerepbe bújik a jelzésszerű díszletben (csak néhány bútor utal a korra), nem öltöznek teljesen át a különböző karakterekhez – egy-egy ruhadarab cseréje teljesen elég. A jelmezeket ajándékba kapta a rendező a produkcióhoz – Grisnik Petrán gyönyörűen áll a különleges lila ruha, amely a parókával együtt (szerencsésen) öregíti, de egyben civil gondolatokat is kelt („lehet, hogy nem ártana egy kis futás nekünk sem”).
Sokoldalúan megmutathatják magukat, bábszínészi képességeiket is (erre is jó a Lekvár Peti), illetve Ódor Kristóf azt is, hogy remekül zongorázik, sőt még van egy bravúros trombitás bohóc-száma is. (Segítséget kapott Balogh Zsolt zongoristától, aki a felvételeken hallatszik, amikor mégsem játszhat ő.)
A két színész élvezi a közös játékot, egészen átadják magukat neki, időnként a Lakner-darabok stílusához illeszkedve bátran esnek túlzásba. Hasonló helyzet jött létre, mint annak idején Lakner bácsi színházában: mivel a gyerekek nagyon élvezték a játékot, a közönség is nagyon szerette ezeket az előadásokat.
Az előadás helyenként interaktív, a színészek gyermekké tesznek minket, a többség hajlandó velük együtt hangoskodni – ha egyszer muszáj -, és még egy néző külön is esélyt kap a közreműködésre.
Az alkotók (ne maradjon ki a dramaturg, Fabacsovics Lili sem, aki az író és a rendező partnere volt) nem fantáziajátékot írtak, de megtalálták az egyensúlyt az ismeretterjesztés és a szórakoztatás között. Az előadás ennél mégis több, engem mélyen meg is érintett Lakner Artúr tragédiája, annak ellenére, hogy erre a színlap is felkészít bennünket, és a szereplők a lehető legegyszerűbben közlik. Éppen emiatt válik megrázóvá.
Nem, nem ússzuk meg az előadást száraz szemmel, a holocaustról most sem feledkezhetünk el. Némi vigasz, hogy megtudjuk azt is, hogy a Lakner családban többségében voltak a túlélők, sőt ezen a premieren részt vehetett egyik unokája is, akinek velünk együtt volt oka örülni.
A következő előadás október 26-án nézhető.
Ps.A bejegyzésben Véner Orsolya képei láthatóak, akinek köszönöm, hogy rendelkezésemre bocsájtotta őket.
