Erről az előadásról nagyon könnyen eldönthető, hogy ki tartozik bele a célközönségébe, és nem szorul hosszabb ajánlóra, mint amilyen a szórólapon amúgy is szerepel.
Igyekszem magamat én is rövidre fogni, amikor a „Capa, a világhírű fotós – egy sármos pesti nőcsábász története” című márciusban bemutatott, tehát még mindig friss előadásról írok.
Ann Silberberg újabb darabja ugyanolyan felépítésű, mint a korábbiak, amelyeket a színház repertoárján eddig láthattunk, és amelyek Pestről indult és világhírnévre szert tett zsidó származású és kötődésű emberekről szólnak, akiknek az életútja tanulságokkal szolgálhat számunkra.
Aki azokat az előadásokat szerette, amelyekre finom utalás található is a szövegben (lsd. Frida Kahlo, Pulitzer, Herzl), azoknak ez a másfél óra is örömet fog okozni. A rendező most is Czeizel Gábor, aki a kis színpadot kevés kellékkel (jelen esetben főleg bőröndökkel és néhány ruhadarabbal) alkalmassá teszi arra, hogy a megidézett személyiségeket magunk elé képzeljük. Ebben a munkájában Fabacsovics Lili dramaturg, Veréb Dia jelmeztervező van még segítségére, ők sem maradhatnak említés nélkül.
Az előadáson nagyon látszik a tanító-ismeretterjesztő jelleg, de miután a színház repertoárján ez a darab-típus olyan markánsan van jelen, az is nyilvánvaló, hogy a törzsközönség szereti és talán el is várja, hogy a zsidó kultúrával kapcsolatos ismereteit ilyen szórakoztató módon bővítsék. Ezúttal is teltház volt - sokan vállalták be a zsúfoltságot az előadás kedvéért, és ez egyértelműen jelzi, hogy erre a darabtípusra van igény. Az egész este azt a benyomást keltette, mintha a vírushelyzetet csak képzeltük volna, minden a megszokott mederben folyt, ahogy sok évig mindig.
Visszagondolva a már említett korábbi alkalmakra, több év távlatából elmondható, hogy egy ilyen előadás hatása messze tovább tart, mintha a témába vágó wikipédia-oldalt kerestük volna fel. (Én például Frida Kahlóval a spinózás előadás után kezdtem foglalkozni, és azóta is ez a legmélyebb élményem a festőnővel kapcsolatban.)
Szégyen vagy nem, mélyebb ismereteim korábban nem voltak Capával kapcsolatban sem, de ez az állapot tegnap este megszűnt. Ráadásul nemcsak egy, hanem mindjárt két híres fotós életébe is bepillanthattunk – a Robert Capa művésznevet viselő Friedmann Endre mellett Besnyő Éva életrajzát is részben megismerhettük.
Az előadás a főszereplő halálhírének bejelentésével indít, majd innen tér vissza a pályakezdéshez, majd kronologikus sorrendben veszi végig az életeseményeit. Az, hogy nem válik unalmassá, kifejezetten a két nagyon alkalmas színésznek köszönhető.
Egyik szereplő esetén sem beszélhetünk jellemük átalakulásáról, sőt egymáshoz fűződő (a flörtölés határait súroló) baráti viszonyuk is mindvégig változatlan. Ugyan eltelik több, mint húsz év a szemünk előtt, de a későbbi Capa már az első jelenetben rutinos nőcsábásznak tűnik, és így is marad, nagyon sok nő-ügyéről tudomást szerzünk (kétéves viszonyáról Ingrid Bergmannal is), a fényképezés megtanulása, karrierjének kibontakozása (a jól választott álnév segítségével) lesz az újdonság. Később megtudjuk, hogy milyen viszontagságok között hányféle hadszíntéren fotózott, és eközben a háttérfüggönyre valódi Capa-fotókat vetítenek nekünk.
Nem lehet könnyű kilencven percen keresztül ebben az egy-egy állandó figurában maradni, és hasonló jellegű beszélgetésekben, több év ugrással az életrajz végigtekintését természetesnek eladni nekünk.
Ódor Kristóf és Grisnik Petra láthatóan képes arra, hogy ennek a kihívásnak megfeleljenek, jó őket nézni, és nem lepne meg, ha mindketten kedvet csinálnának a Spinoza törzsközönségének saját magukhoz is, nemcsak ahhoz, hogy Capának még egy kicsit utána olvassanak.
Ezeknek a nézőknek mondom, hogy Ódor Kristóf a My fair ladyben és a Networkben látható (Centrál Színház), Grisnik Petra több orlais előadás mellett pedig elsősorban a Kolibri „epertortás” előadásában szerethető, vagy a Mary és Maxból, és még inkább a Vera című monodrámájában.
PS.Az ajánlóhoz a Molmik Photograpy képei közül válogattam, nagyon sokkal több is megtalálható annak Fb-oldalán.
