Megállapítható, hogy továbbra sem a könnyebb ellenállás irányába halad a budaörsi társulat, és az is, hogy ez a fenntartónak is tetszik, másként az igazgatót, Berzsenyi Bellaagh Ádámot nem nevezték volna ki egy újabb ciklusra – mindenféle huzavona és szövődmény nélkül folytathatja a munkát tovább. Ez önmagában is említésre méltó hír: a társulat tehát biztonságban van, örüljünk neki.
Az igazgató rendezésében most már több, mint két hete készült el az új bemutató, ismét egy fontos és kellemetlen témát feszegető előadást láthat az, aki bevállalja.
Könnyen érthető, ha a nézők a színházban sem gondolnak szívesen az iskolai lövöldözésekre – épp elégszer merül fel a hírekben, de ez az előadás segíthet az elkövetők megértésében, de sokkal többről is szól. (Mindenkitől elnézést kérek, ez nem lesz rövid bejegyzés – sokkal egyszerűbb inkább rögtön megvenni a jegyet a következő alkalomra, mint ezt az ajánlót végigolvasni.)
Súlyosbító körülmény, hogy az előadás bemutatója óta itt a közvetlen közelünkben is történt egy egészen hasonló tragédia, majd még egy. A belgrádi gyilkosságok után nem mondhatjuk magunknak azt, hogy ez csak amerikai ügy, minket soha nem fog egy hasonló eset érinteni. Emiatt különösen jól jöhet, ha mélységében átgondoljuk a történetet, és elkerülhetetlen, hogy beszéljünk Kevinről.
Sokkal jobban esne ezt a produkciót csak a nagy alakítások miatt ajánlani, de nem intézhető el az egész ennyivel, hogy erős színészek jó színházat játszanak nekünk.
Nem nagyon van kedvünk belegondolni, milyen lenne, ha az ember fia/lánya legyilkolná az osztálytársait, mi lehet erre a magyarázat és kinek a felelőssége mindez? Ráadásul szép az idő, sokáig van világos, több, mint érthető, ha valaki nem zárt helyen akarja tölteni a szabad estéjét.
Ennek ellenére nem érdemes a hideg őszi napokig várni, ha már létrehozták az előadást, hasznot hozhat számunkra, ha szembesülni merünk a bemutatott kapcsolatokkal, és netán még a saját életünkre is vonatkoztatjuk a látottakat, illetve a történet egyes mozzanatait. Nem könnyű vállalás, de aki a színház korábbi – Pelsőczy Rékához is kötődő – előadásait szerette (ld. Születésnap, Vadászat), annak feltétlenül ezen is ott a helye.
Kevin majdnem 16 éves, születésnapja előtt megöl több embert is. Nem könnyen megszerethető karakter, nekünk most mégis az a feladatunk, hogy átgondoljuk az utat, hogy mi vezette idáig és hogyan lett volna mindaz a szörnyűség megúszható, ami vele kapcsolatban kiderül.
A Lionel Shriver név egy amerikai származású újságírónőt takar, aki hét észrevétlenül maradt (minden esetben fontos társadalmi problémákat feszegető) regény után ezzel a történetével figyelmet keltett, nyilvánvalóan éppen azért, mert megsokasodtak a hasonló események, már szinte meg is szokhattuk, hogy időnként felbukkan egy újabb diák, aki látszólag megmagyarázhatatlan okból megölte néhány iskolatársát – ismerőseit, de véletlenül odakeveredőket egyaránt.
Az eredeti mű levélregény, Kevin anyja szedi össze minden fiával kapcsolatos gondolatát és írja le elsősorban a férjének címezve, akivel a tragédia előtt nem értettek egyet a gyerekkel kapcsolatos talán egyetlen kérdésben sem.
Németh Nikolett és a rendező adaptációja ennek a gondolatfolyamnak minden lényeges mozzanatát közvetíti, megközelítőleg másfél óra alatt mindazt átadja, amit ez a 12 óra alatt elolvasható könyv. (Elektronikus olvasóm adata ez, a megtekintést követő két héten keresztül ezzel foglalkoztam… - legyen ez önmagában is elég nyomós érv a megtekintés mellett.)
Jó az adaptáció, megmarad az eredeti beszédhelyzet és bár Pelsőczy Réka narrációja voltaképp önmagában is érdekes lehetne számunkra, de megelevendenek egyes események, és a távol lévő férj néha meg is jelenik Ilyés Róbert személyében, de az ő véleményét csak az anya szűrőjén át ismerjük meg.
Nem ebből a történetből tudjuk meg, hogyha egy gyerekkel baj van, akkor a szüleit szokták hibáztatni, és közülük is elsősorban az anyát. Minden visszavezethető az anyával való kapcsolatra, a későbbi kötődési zavarok kialakulása, a társadalom elvárásaihoz való alkalmazkodás sikeressége és a többi… Ez a történet nagyon részletesen ezt boncolgatja, és nagy érdeme, hogy az objektivitás igénye is érződik. Látunk egy olyan nőt, aki fel meri vállalni a felelősséget egy olyan eseménysorért, amely alkatából és saját családi hátteréből is következett. Ő is nyugodtan tovább kereshetné azt, hogy ki volt a hibás azért, hogy ilyenné vált. (A regényben ki is mondja: ha akarnánk, a végső felelőst megtalálhatnánk egy olyan ősünkben, aki már rég nem is él.)
Az anya és Kevin kapcsolatának végigkövetése közben feltehetően találunk néhány olyan mozzanatot, amelyek saját életünk eseményeire emlékeztetnek, és ennek nyomán ki-ki átgondolhatja akár azt is, hogy az ő életére milyen hatással voltak a szülői minták, illetve ő maga hogyan befolyásolta gyerekeinek viselkedését. (Ez persze megtehető az előadás megnézése nélkül is, de egy-egy elhangzó mondat erősen érinthet minket, érdemes erre számítani, ha valakinek kicsit is hajlama van az önelemzésre.)
Az előadás meglehetősen statikus, de nem válik unalmassá vagy egyhangúvá – a narrációt felélénkíti, hogy megjelennek Kevin – Fröhlich Kristóf - mellett a fiatal szülők is Hartai Petra és Böröndi Bence személyében.
A megkettőződés nyomatékosan jelzi az eltelt időt (16 év!), a szülők is változását is. Nemcsak ők hagytak nyomot Kevin személyiségén, de Kevin is rajtuk, és mindenek előtt a kapcsolatukon.
Ugyan a regényt a cselekmény ismeretében olvastam már és nem találtam kevésbé izgalmasnak annak ellenére sem, hogy már nem nagyon ért meglepetésként egyetlen fordulat sem (néhány epizód nem került be az adaptációba, de ezek kihagyásával egyet tudtam érteni), de nem részletezném mégsem az egyes történéseket, mi miért lehetett volna vészjel, amelyet súlyos hiba volt nem figyelembe venni.
Ha végignézzük az előadást, azt figyelhetjük meg, miként hat egymásra két ember, miként alakulhat ki egy kapcsolatból „lefelé menő spirál”, hogyan következhet a pozitív megerősítés hiányából egy hasonló reakció, és dőlhet romba egy egész család mindennek végeredményeként. Ugyanez az energetika működhet két bármilyen viszonyban álló ember között is, csak akkor a hatás talán nem ennyire pusztító. (Persze ugyanez működhet jól is, csak egy kölcsönös szeretetkapcsolat kevésbé alkalmas, hogy színdarabot írjanak róla.)
Az emberi kapcsolatokon dolgozni kell, az egészen apró gesztusok rengeteget számítanak – ez az üzenet a regényben különösen erős hangsúlyt kap. Egy tekintet következményeibe is bele lehet halni…
Az előadás letisztult, szinte üres tere (díszlettervező: Sokorai Attila) nagyon kifejező önmagában is, a figyelmet az elhangzó szövegre irányítja. A szürke háttér előtt még jobban érvényesül a narancssárga – Kevin overalljának színe ez, amelyet a börtönben kell viselnie, de ránézve gondolhatunk még egy kisbabára is, akikre gyakran adnak hasonló ruhát. Ugyanez a szín feltűnik az anyán is, ezzel is jelezve, hogy vállalja az összetartozást és bűnrészességét. (A fiatal anyán és az apán is ott van egy-egy olyan szín, amelyeknek a keveréke lehet ez az élénk narancssárga – ebben is kifejeződik a jemeztervező Pető Kata figyelme: a szülők együttes hatásának eredménye Kevin viselkedése.) Takács Kati kapja a családtól független összes szereplőt, így neki a háttér szürke színe jut – ő a környezetet képviseli egymaga. A színésznő persze nemcsak, hogy nem mosódik be ebbe a háttérbe, de egyértelműen el tudja ezeket az alakokat különíteni, és egy-két percben is önálló személyiséget tud nekik adni. Megbízható támasza a családi dráma szereplőinek.
Ugyan ez egy személyes AJÁNLÓ blog, és mivel nem volt sosem célom szabályos színházi kritikát írni, így most akár vallomásosan felsorolhatnám vagy 15 oldalon, hogy anyaként és lányként pontosan miként érintett meg az előadás, de mivel minden néző máshogy fog rezonálni, ettől eltekintek.
Beszéljünk még inkább a színészekről, akik láthatóan nagyon odateszik magukat kivétel nélkül, és akik igazán megérdemelnék, hogy most tavasszal is tele legyen a nézőtér.
Nem esett szó Koós Boglárkáról, aki jelenleg egyetemi hallgató, és az előadás leginkább szerethető figuráját kapja. Néhány jelenetével is eléri, hogy igazán bevonódjunk a sorsába, aggódjunk miatta és könnyen megértsünk mindent, ami vele kapcsolatos. Ugyan mindenki mással többet találkozunk, de így is eléri, hogy megjegyezzük a nevét, és kíváncsiak legyünk pályája további alakulására.
Fröhlich Kristóffal kapcsolatban más a helyzet, már számos budaörsi előadásban láthattuk, nekem ez a vele kapcsolatos 13. bejegyzésem, így nem mondanám, hogy meglepett, hogy kevés szövege ellenére ennyire erős színpadi jelenléttel bír. Ez a Kevin megközelíthetetlen, mentes az érzelmektől, így igazi kihívás megszeretni. Elhihető, hogy Kevin ilyen és nem is lehetne más. (Az osztály vesztese című előadásban is több diákot játszott el, aki még azt sem látta, nehogy kihagyja.) Kiválasztása egyértelműen telitalálat, ha akarnék se tudnék semmit kigondolni, mi az, amit nem csinál tökéletesen az előadásban. Miatta is érdemes volt elővenni a történetet, de ugyanez elmondható az anyát játszó Pelsőczy Rékáról is.
Pelsőczy Réka az idén bemutatott Magányos emberekben nagyon sokat ad nekünk, abban is anyaként van jelen. Ez most egy másik asszony, másféle beállítottsággal és másféle fiúval, másféle sorssal. Nehéz eldönteni, hogy melyikben hat jobban ránk, de nem is kell – megérdemelné, hogy sokat játszhassa ezt is.
Ahogy a Katona előadásában, úgy itt is sokat számít, hogy nagyon erős partneri viszonyt tud létesíteni a többi színésszel, nemcsak a fiát játszó Fröhlich Kristóffal, aki egyébként volt tanítványa, de a fiatalkori önmagát megtestesítő Hartai Petrával is. Nagyon szép közös pillanataik vannak. Ez az előadás azoknak is „kötelezően nézendő”, akik Hartai Petrát különösen kedvelik. Őt is megtalálta a szerep. (Nem rossz arány, ha elmondhatjuk, hogy egy előadásban van három olyan színész, aki igazán nagyot tud dobni.)
Az anya nézőpontjával azonosulunk, mert ő beszél hozzánk, az apa ebben az előadásban mindenhogyan hátrányban van, bár őt is két színész képviseli, Böröndi Bence és Ilyés Róbert. Néha úgy tűnik, mintha a saját életükben statisztaként vennének csak részt. Az apa csak passzív fél lehet, akiről elhisszük, hogy éveken át sikerült a rózsaszín szemüveget magán tartania, ha a fiára nézett. Sajnáljuk és megértjük őt is, de nem kerülünk hozzá igazán közel.
Nem kallódik el a szerző leglényegesebb észrevétele: az apa vak szeretete sem válhat értékké, hiszen a gyereknek arra van szüksége, hogy megértsék, és ne az álarcát, hanem a valódi énjét szeressék.
Az anyaság nehézségei kapják mégis a legnagyobb figyelmet, ráadásul egy olyan személy történetében, aki férfi nevet választott magának íróként és ő maga nem volt anya.
Ha nem látom az életrajzot, utóbbit sosem gondoltam volna, viszont valamelyest megmagyarázza, hogy miért alakulhatott így ez a karakter, aki útikönyveket ír és járja a világot – meglehet, hogy az újságírónő a saját érzéseit magyarázza meg nekünk, miként hárította az anyaságot, mint társadalmi kényszert.
Mintha ez a regény leginkább azért íródott volna meg, hogy azt igazolja, hogy mekkora kárt okoz, ha valaki csak társadalmi nyomásra vállal gyermeket. Igazat adhatunk neki, egy gyerek számára minden bizonnyal traumát jelenthet, ha nem kívánták a jövetelét, és ezt előbb-utóbb fel kell dolgozni.
Azok a nézők, akik saját döntésből nem szültek gyereket, bár megtehették volna, és ezért néha kapnak megjegyzéseket akárkitől, vagy csak saját magukban nem rendezték le ezt a kérdést, azoknak feltétlenül meg kell ezt az előadást nézniük – ezek után feloldozhatják magukat nyugodtan.
Az előadás hatására, ha valamit biztosra vehetünk: ha valaki fél a gyermekvállalásról, nem érzi késznek magát, akkor mindenki jobban jár, ha nem erőlteti, bár azt is megtudjuk, hogyha egy szülő mindent megtesz, ami megtehető, az sem garancia arra, hogy a gyermeke sorsa jól alakul majd. Semmi sem kiszámítható, egy gyerek mindenképp zsákbamacska, ehhez a gondolathoz kell hozzászoknunk.
A személyes kapcsolatok alakításán van az előadásban a hangsúly, de a regényben kiemelt szerepet kap az iskolai lövöldözések okainak részletesebb elemzése is: nem feledkezhetünk el a média és a nyilvánosság hatásáról, amely által egy tömeggyilkosság elég ahhoz, hogy ismertté váljon valaki. (Ez egyben felveti azt a kérdést is, hogy mi a megoldás, ha ezek a hírek kisebb jelentőséget kapnak, vagy még nagyobb hangsúlyt fektetnek rájuk a megelőzésre gondolva.)
Az előadásban még ennél is kisebb szerepet kap az amerikai életmód kritikája, bár a globalizációval a különbségek egyre kisebbek lesznek. (Most a belgrádi tragédia után néhány nappal ez még egyértelműbb, hogy bármi bárhol és bármikor bekövetkezhet.) Markánsan megjelenik az épp most felnövekvő korosztály céltalansága, akik jól átlátják már, hogy mi várhat rájuk az életben, és ez nem villanyozza fel őket igazán. Olyan nagyon nem kell küzdeni majd a megélhetésért, de rendkívüli kalandokra sem lehet számítani. (Feltehetően még sötétebb is lehetne a történet, ha ma írták volna, a Covid után és a háború alatt – ez 23 éve játszódik, még a „911” előtt.)
Ugyancsak lényeges a regényben a főszereplő anya örmény háttere, és az örmény népirtás. Több szó esik erről a néhány áldozatról, mint a szisztematikusan legyilkolt másfél millióról, de a regényt olvasva ez a téma sem sikkad el: a múlt hatása nem múlik el észrevétlenül. (Ha erre a szerb általános iskolásra gondolok, aki az apja fegyvereit használta fel, az is eszembe jut, hogy nem volt olyan régen a háború, amelynek lehetett szerepe abban, hogy valaki szükségesnek érezze, hogy legyenek otthon fegyverei.)
Készült a regényből egy film is, amelyből egy hosszabb részt megnézve elmondhatom, hogy míg abban rendkívüli fontosságot kap az, ahogy az anyát megbélyegzik a gyilkosságok után, sem a regény, sem az előadás nem emeli ki ezt az elemét a történetnek. Feltételezhetjük, hogy így van, de jelenleg a hangsúly az oknyomozáson van, annak a kielemzésén, hogy miként jutott el ez a család idáig. Apró részletekig lebontva átélhetjük, hogyan „szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát”, miként éljük le az életet előbb szüleink, majd gyermekeink igényeihez és a környezetünk elvárásaihoz igazodva. (Addig jó persze, amíg ezt nem így éljük meg, de akár megérthetjük azt is, aki viszont igen.)
Összességében nézve, ez a színdarab megnyugtat minket, ez az egészen esztelennek tűnő lövöldözés mégis megmagyarázható, visszafejthetőek az előzmények, és még csak nem is annyira nehezen. Ha pedig így van, akkor talán meg is előzhető valahogy…
PS. Borovi Dániel fotóit a színház Facebook oldaláról használtam fel.
